„A film picit közelebb áll hozzám”- interjú Csányi Sándor színésszel

A népszerű művésszel az Avagy miért ne próbáljuk megérteni a nőket? című önálló estje előtt beszélgettünk a Miskolci Nemzeti Színházban.

Vona Ildikó: Milyen kapcsolat fűz Miskolchoz?

Csányi Sándor: Nekem Tenki Dalma a kapcsolatom Miskolccal, a feleségem húga itt van ennél a színháznál, de rajta kívül nincs másfajta. Én most vagyok először Miskolcon. Sok vidéki városban játszottam már, de ebben még soha, és talán ez az egyetlen ilyen nagyváros, ahol még nem jártam.

– Érdekes, amit mondasz, mert Szirbik Bernadett színésznő szintén itt társulati tag, ő meg évfolyamtársad volt a Főiskolán…

– Ő itt van? Nem tudtam. Igazából Béres Attila igazgatóval van még ismeretség, aki többször rendezett a Thália Színházban, dolgoztunk együtt és jövőbeli terveink is vannak.

Jelenet a Ketten egyedül című előadásból ( Fotó: Thália Színház / Csatáry-Nagy Krisztina)
Jelenet a Ketten egyedül című előadásból ( Fotó: Thália Színház / Csatáry-Nagy Krisztina)

– Mielőtt színész lettél más szakmában próbálkoztál: épületgépészeti szakközépiskolába jártál. Tényleg?

– Igen, de harmadikban kirúgtak onnan. Nagyon jó érzékük volt hozzá, hogy nem szabadítottak rá engem az építész szakmára. Három évet töltöttem el ott, de amikor eljöttem még mindig nem tudtam, mit csinál egy épületgépész. Mai napig sem tudom pontosan. Csövekkel, vízzel, nyomással van kapcsolatban, de részletesen nem ismerem. Az osztályomba negyvenöten jártunk, viszont köztük csak kettő volt lány. Azt hittem, megbolondulok.

– Valóban minden gondolatod a színészet körül forgott és állandóan színész akartál lenni?

– Igen, tulajdonképpen tényleg így volt. Éreztem, hogy színjátszással kéne foglalkoznom, mert észrevettem, olyankor mindenki – főleg a sok lány – jobban figyel rám. Kamaszkorban, amikor az ember tele van önértékelési gondokkal, én ebben voltam sikeres. Van egy mondás: csak abból lesz igazán komoly zenész, aki szeret gyakorolni. Ha nem szeretsz egy hangszeren gyakorolni, sose leszel rajta jó. Nekem a színház soha nem volt teher – amikor próbálni kellett –, számomra hatalmas öröm ezt csinálni. Úgy van, mint a sportban. Beszélgettem vízilabdázókkal, Kiss Gergőékkel, és az összes olimpikon, vagy aki igazán sokra vitte ebben a sportágban azt mondta: amikor hazamentek a négyórás edzés után a teniszlabdát dobálták a falra. Nem hagyták abba a gyakorlást, mert már nem volt kötelező, hanem folytatták. Ez a színészetben is hasonló: muszáj még csinálni pluszba, mert örömet okoz.

– Mennyire meghatározó a pályádon a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltött időszak?

– Az nagyon. Az első mindig meghatározó az ember életében. Remek színház volt, ahol mindenki fegyelmezetten, összeszedetten dolgozott. Hülyéskedést, lazaságot nem engedtek meg a színpadon. Három évet töltöttem ott segédszínészként (ami statiszta valójában, de eggyel szebb megfogalmazás a segédszínész), és negyedszerre vettek fel a Színművészeti Főiskolára.

– Nem adtad fel, hanem újra és újra nekifutottál a felvételinek…

– Ez nem azt jelenti, hogy én egy nagyon kitartó ember vagyok. Nekem nem igazán volt más lehetőségem. Tudtam, ha maradok Kaposváron, akkor ott fogok statisztálni életem végéig. Ahhoz, hogy valaki ezen a pályán nagyot tudjon lépni, el kell végeznie a főiskolát, nincs mese.

– Marton László osztályába milyen volt járni?

– Fantasztikusan jó. Ő a realista színjátszásnak egy nagyon komoly mestere. Ő ezt tudja és ezt is tanítja. Zsámbéki osztályába mentem volna először, de oda nem jutottam be, ahhoz még túl fiatal voltam, 18 évesen nem bírtam volna. Így meg 22 évesen, idősebb fejjel, már három évnyi tapasztalattal rendelkeztem.

– A Radnóti Színházas korszakodra hogyan emlékszel vissza?

– Arra nagyon jól, isteni jól. Igényes, remek színház szerintem, kiváló volt a társulat is. 10 év aránylag hosszú időszak, de csak jókat tudok mondani, és Bálint Andrást is nagyszerű vezetőnek tartom.

– És a Tháliához milyen emlékek fűznek? Művészeti vezetőnek lenni komoly felelősséget jelent…

– Akkor már 40 körül voltam, engem egyszerűen elkezdett érdekelni: egy színház hogy épül fel, mi alapján választunk darabot, mennyi pénz van egy-egy előadásra, reklámra, jogdíjra és hogyan osszuk be. Ezek érdekes dolgok. Sok-sok felelősséggel jár persze a pozíció, de egy férfit már 40 éves korában foglalkoztatni kezdi az ilyesmi.

– Jellemzően olyan típusú ember vagy, aki nem fél a kihívásoktól?

– Nem, de ezek izgalmas dolgok. Valahogy elkezdett érdekelni engem, és nagyon jó számok vannak, jól megy a Thália. Folyamatosan 90-92 % fölött van a nézettség a Nagyszínpadon. Próbálkozunk olyanokkal is, amik nem feltétlenül egy az egyben közönségsikerek, de a klasszikus közönségsiker darabok 100 százalékban mennek.

Jelenet az Amerikai bölény című előadásból (Fotó: Thália Színház/ Csatáry-Nagy Krisztina)
Jelenet az Amerikai bölény című előadásból (Fotó: Thália Színház/ Csatáry-Nagy Krisztina)

– Játszol színházban, forgatsz filmet, tévéjátékot. Mit szeretsz jobban: színpadon szerepelni vagy filmezni?

– Filmben az nagy öröm, hogy egyszer kell koncentráltan megcsinálni, nem kell újra és újra, estéről estére. Színházban meg az okoz örömet, hogy meg lehet csinálni újra és újra;  vannak előadások, amiket éveken keresztül játszol, és három év múlva jössz rá, hogyan kell mondani egy bizonyos mondatot. Azt hiszem, azért a film picit közelebb áll hozzám, alkatilag tekintve.

– A színházi produkciók között van kedvenced? Szerző, előadás?

– Molnár Ferencet nagyon szeretem, a darabok közül meg a Ketten egyedül, Férfiagy, Kean a színész a legkedvesebbek. Többnyire főszerepeim vannak, de jó epizódokat is szívesen játszom. Például a Radnótiban ment a Naftalin, volt benne egy 150 kilós figura. Imádtam.

– Filmek közül melyiket emelnéd ki?

– Nagyon szeretem a Kontrollt, a Csak szex és más semmit, a Rokonokat is. Sok filmem van már, nehéz választani.

– Jászai-díjas lettél, a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét is megkaptad. Mennyire fontos számodra egy-egy díj?

– Aki azt mondja, neki nem fontos a díj, az nem mond igazat. Ez mindenkinek jó. Egy olyan hiú szakmában, mint a színész, aki azt állítja: nem érdekli az előadásain a taps és a siker, annak nem hiszek. Fontos, hogy sikeres legyen az ember és kapjon díjakat. Engem örömmel tölt el mindig, akár állami, szakmai, vagy közönségdíjat kapok Jó ezeket egymás mellé rakni a polcon, és időnként rájuk pillantani, mert ez nem versenyfutás. A futásban az van: aki előbb beért, az győz. De a színészetben, hogy ki nagyobb színész, kinek tetszik, ki éppen a divatosabb, kit kedvelnek a kritikusok, kit szeretnek a nézők stb., rengeteg szempont van. Egy díj mindig pici sarokkő, és azért ennyi díjat, ha kap az ember, az valamit jelent.

– A mai önálló ested témája: a nők. Miért éppen őket választottad?

– Nagyon hálás, szórakoztató téma a férfi-női különbség. Teljesen másképp működik az agyuk; a férfi rendszerez, pontosan helyrerak dolgokat, elemez. A nő sokkal szabadabban csapong, állandóan váltogatja a témákat beszéd közben. A férfi nem tudja követni, ő sokkal racionálisabban gondolkodik, nem tud többfelé figyelni egyszerre. Vagy az internetet böngészem, vagy arra figyelek, amikor beszél hozzám a feleségem, hogy mit mond, de a kettő együtt nem megy. Viszont ezt a nők nem értik meg.

– Mennyire készült ez „fricska” szándékkal?

– Fricska nincs benne, mert mind a két oldal, mindkét nem ugyanúgy kap.

– Mostanában merrefelé lehet még Veled találkozni?

– Pesten vagyok, a Tháliában játszom több előadásban is, aztán február végétől a tévében lehet látni a Csak színház és semmi folytatását, és forgatunk Szász Attilával egy filmet, ami jövőre kerül majd a mozikba.

Kean, a színész című darab sajtótájékoztatóján (Fotó: Thália Színház/ Csatáry-Nagy Krisztina)
Kean, a színész című darab sajtótájékoztatóján (Fotó: Thália Színház/ Csatáry-Nagy Krisztina)

Vélemény, hozzászólás?