A kunok királya

A tatárdúlástól sokat szenvedett ország állapota leképződött a tragikus életű, IV. László sorsában. Nem lehet bizonyossággal egyértelműen megítélni őt, hiszen uralkodása alatt voltak olyan cselekedetei, amelyek alapján azt lehet gondolni, hogy méltó volt nagynevű elődeihez, mégis sokan átkozták, és a halálát kívánták. Egyszerre akart keleti módon uralkodni, mint a nagy elődök leszármazottja, és erős keresztény Magyarország királya lenni. Ő volt az utolsó, bizonyítottan az Árpád véréből való uralkodó.

A rossz emlékű tatárjárás utáni évtizedekben csökkent a központi hatalom ereje. 1260-as évektől erősödött a már országrészek feletti befolyással rendelkező nagynevű családok Gutkeledek, Borsák, Abák, Ákosok és Csákok hatalma. V. István és a kun származású Erzsébet fia László, már gyermekként a szülői érdekkülönbségek és a belpolitikai viharok szenvedő alanya volt. Tanúja volt apja, V. István és nagyapja IV. Béla, sokszor fegyveres konfliktusba hajló viszályának. A még két esztendős Lászlót, anyjával együtt IV. Béla 1264-ben Sárospatakon lefogatta és Turóc várába zárta, mert újra kiújult a viszály fiával. Fogságuk két évig tartott. 1270-ben hozzáadták I. Károly szicíliai király lányát, Izabellát. Ez a politikai érdekházasság, a jövőben nem váltotta be a reményeket. Az 1260-as évekre a IV. Béla és a fia közötti viszályt kihasználva megerősödtek a tartományurak. V. István 1272-ben Dalmáciába utazott fiával, Lászlóval, hogy találkozzon Károly királlyal. Útközben az egyik befolyásos úr, Gutkeled nembéli Joachim bán, aki László anyjának szeretője volt, elrabolja a trónörököst, és Kapronca várába vitte. A király, hirtelen lebetegedett. Harminchárom évet élt. Halála meghozta fiának is a szabadságot és az uralkodás lehetőségét. A trónra egy tíz éves gyermek került, aki semmilyen említésre méltó támogató csoportot nem tudhatott maga mögött. Erzsébet anyakirálynő a kunokat használta fel érdekeinek megfelelően. Időközben az elmúlt évtizedekben megerősödött, a magyarokkal állandóan konfliktusba kerülő II. Ottokár cseh király a magyar belviszályt kihasználva rövid időre elfoglalta a határszéli megyéket. A békétlen cseh uralkodóval való leszámolás nem váratott magára. A német birodalom megüresedett trónjára Habsburg Rudolfot került még 1273-ban, aki le akar számolni vetélytársával, Ottokárral.

A magyarokban partnert találva 1278. augusztus 28-án a morvamezei csatában legyőzték Ottokárt. IV. Lászlónak a győzelem kapcsán lehetősége volt arra, hogy az országban rendet tegyen, a tartományurak megzabolázása, a központi hatalom megerősítése érdekében, amelyben az egyház is támogatta. Kézai Simon, aki nevelője volt, később is jó kapcsolatot tartott királyával. Látta benne azt az uralkodói vénát, amelyre az országnak szűksége volt. Azonban később csalatkoznia kellett. Lászlót támogatták a politikából teljesen kizárt – nagyhatalmú főúri érdekcsoportoktól szenvedő – nemesek. A püspöki kar javaslatára Rákos mezejére hívták össze még 1277-ben az országos gyűlést, amelynek célja az oklevelek alapján a „közjó” helyreállítása volt. Jelen voltak a főurak, a főpapok a megyék képviselői és a kunok is, Lászlót itt nagykorúsították, döntöttek a Habsburg Rudolffal kötendő szövetségről és megtárgyalták az országos állapotokat. Ez a gyűlés tekinthető a rendi országgyűlések előzményének. A király és az őt támogatók stabilizációs kísérlete sikeresnek látszott. Véget vetettek az országban a fegyveres villongásoknak. Megkötötték a szövetséget Habsburg Rudolffal. A győzelemmel végződő morvamezei csata emelte a király presztízsét. A királyi hatalom éreztette hatását a megyékben. A király 1279-ben hadbírósági illetéket vetett ki azokra, akik vész esetén nem sietnek az ország segítségére.

A 1279-ben pápai legátus érkezett Fülöp, fermói püspök vezetésével Budára. A magyar krónikák szerint Fülöp, a király pogány dolgainak akart véget vetni. László szeretett a  kunok között tartózkodni, viselte a ruhájukat, sokszor a magyarok jelenlétében is, szemet hunyt régi szokásaik megtartása felett és nem foglalkozott Izabellával „kellőképpen”, hanem kun szeretőjével, Éduával múlatta idejét. Fülöp nyomására hoztak ugyan törvényeket a kunok megzabolázására, de ezeket László nem engedi végrehajtatni, mert számára a kunok katonai támogatása fontosabb volt, így óhatatlanul konfliktusba került a legátussal. Pápai ukázra Fülöp, a királyt és az őt követőket kiközösítette, az országot pedig interdictum alá helyezte. A király válaszul a kunok kezére adta a pápai legátust. Az eset országszerte nagy felháborodást keltett. A magyar főurak összefogtak a király ellen. Végül a király engedett. A kunok elengedték a legátus tagjait. Lászlót Budán „összezárták” törvényes feleségével, Izabellával. Megígérte, hogy mindenben teljesíti a legátus kívánalmait. Erre a kunok fellázadtak. Hódmezővásárhely mellett 1282-ben a magyarok vereséget mértek rájuk. A László is ott volt, szorosan körülvéve a magyar uraktól. A király bosszút esküdött azok ellen, akik belekényszeríttették ebbe a helyzetbe. Egymás ellen próbálta felhasználni a tartományurakat. Ellenségei szerint ő hívta be 1285-ben a tatárokat az országba, akik egészen Pestig hatoltak. Sikerült megállítaniuk a őket és kelet felé űzniük. Erdélyben a székelyek „búcsúztatták” eredményesen a menekülő tatárokat. A király az itt maradó tatárokból, kunokból és maradék magyar hívéből sereget toborzott a tartományurak ellen. A nép sokat szenvedett a király „kedvenceitől”. Az ország az 1277 előtti állapotba került. IV. László Izabellát a Nyulak szigeti zárdába csukatta, elvéve vagyonát. Éduát és más kun, illetve tatár szeretőit Budára hozatta. Cselekedeteivel szinte mindenkit maga ellen fordított. Személye egyre terhesebb lett az egyház számára is. A pápa keresztes hadjárattal fenyegette meg az országot. 1289-ben Habsburg Albert megszállta a Kőszegiek birtokait. Lászlót szinte mindenki elhagyta a kunokon és a tatárokon kívül. 1290. július 10-én Körösszeg váránál Árboc, Törtel, és Kemence kun előkelők végeztek uralkodójukkal. Vitathatatlan, hogy az erőszakos légkörben és az állandó befolyásolás alatt álló ifjú király tett ugyan lépéseket az ország állapotának rendezésére, azonban az egyre erősebb oligarchiák elleni belháborúk, a kunokhoz való „pogány” viszonyulása a legátus elfogatása, a rossz házasság olyan áldatlan állapotba sodorta az országot, hogy halálakor megkönnyebbülést éreztek. A jobb sorsra érdemes IV. László nem örökölte apja és nagyapja diplomáciai érzékét és tehetségét. Az utolsó Árpádok hatalma a XIII. század második felében jelentősen meggyengült. Magyarország középhatalmi státuszának visszaszerzését a leányági leszármazottak vitték végbe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Hasonló cikkek