Vona Ildikó/PannonHírnök: Visszatérő vendég vagy Miskolcon. Hogyan emlékszel az Operafesztiválos fellépésekre?
Miklósa Erika: Ez az az operafesztivál, ahová azért jövök szívesen, mert valahogy- nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, de- mintha itt nagyobb szeretettel várnának, mint bárhol. Valami különleges atmoszféra van ezen a fesztiválon, és mindig hihetetlenül nagy siker.
– Tizenötödik éves idén a fesztivál. Úgy látszik, volt értelme az egykori Acélvárosban meghonosítani az operát…
– Persze hogy volt! Nekem erről az a határozott véleményem: azért, mert ez egy acélváros, nem jelenti azt, hogy az emberek nem szeretik a kultúrát, és nem szeretnék a kultúrát magukba szívni. Nagyon fontos operaünnep a Bartók Plusz. Örülök neki, hogy létezik ez a fesztivál és mostanra már komoly hagyománnyal is rendelkezik.
– Virtuózok gálakoncert néven lett a mai hangverseny meghirdetve, ahol tehetséges, de színpadilag még tapasztalatlan fiatalokkal lépsz fel. Milyen velük dolgozni?
– Természetesen nem rögtön jönnek ezek a dolgok, senki sem profi azonnal. Előttük még sok-sok év van, ami tapasztalat-gyűjtéssel fog telni, de csak úgy tudják megszerezni a kellő rutint, ha rászánják a szükséges időt. Egyébként hatalmas öröm velük énekelni, mert új inspiráció számomra is ez a mai koncert, és azt azért nem lehet elvitatni, hogy tényleg nagyon tehetségesek.
– Viszont a felelősség is óriási: ott van például a hárfás kislány, aki kétszer elrontotta és nagyon szépen átsegítetted azon a részen, ahol borulhatott volna az egész produkció…
– Remélem, nem úgy fogja fel, hogy ő most itt leégett. Ez egy tízéves kislány, aki nem tud kottát olvasni, így aztán nagyon nehéz neki valamit megtanulni. Amit most előadtunk az egy rendkívül nehéz ária, amit kísérni is nagyon nehéz. Hárfán pedig különösen. Én becsülöm nagyon a bátorságát, meg a kitartását, hogy nem adta fel. Újrakezdtük egyszer, kétszer, de végül csak megcsináltuk. Ez felnőtt emberrel is előfordulhat, még egy rutinosabb előadó is leblokkolhat. Mi élőzenét játszunk, itt bármi megtörténhet. Szerintem ezt a mostani produkciót soha nem fogjuk elfelejteni, és nem negatív, hanem pozitív emlék marad.
– Milyen volt zsűritagnak lenni? Sok energiádat elvitte a Virtuózok-verseny?
– Nagy örömmel tettem és sosem éreztem magam fáradtnak, mert egyszerűen tüneményesek és döbbenetes, hogy micsoda tehetségáradat van az országban klasszikus zenész téren. Fő szempont volt a műsor kezdetekor- és végig tartottuk magunkat ahhoz-, hogy útravalóval lássuk el a gyerekeket és ne kritizáljuk őket. Egyedüli nőként a zsűriben feladatom volt még a férfiak erejének a tompítása is. Igazából én voltam az, akiben a versenyzők mindig azonnal bíztak, akire elsőnek ránéztek, akihez beszélni akartak. Kicsit az anya szerepét töltöttem be a zsűriben, de nagyon szerettem ezt vetélkedőt és mindig szívesen fogok rá emlékezni.
– A mai koncertre, ahogy készültetek a duettekkel, kaptak tőled instrukciókat a gyerekek?
– Amit röviden lehetett. Nem volt sok próbánk, mivel ez már az Operafesztivál záróeseménye. Amiben tudtam, azért abban segítettem: tempó és egyéb dolgokban adtam egy-két tanácsot, hogy még olajozottabban menjen a produkció.
– Elsősorban operaénekesként ismernek, de hallottam, hogy fogsz West side storyt énekelni. Már a Bajadér is egy kis kitérő volt az Operettszínházzal, vagy nem?
– Azt nem mondanám, hogy kitérő, mert Kálmán Imre zeneileg nagyon igényes, nem könnyű énekelni az ő műveit. Ami számomra nagy kihívást jelentett: az, hogy nagyon komplex dolog. Táncolni kell benne, sok próza van, ráadásul minden prózai rész meg van koreografálva. Kemény munka volt, de meglett a gyümölcse, mert évek óta nagy sikerrel játsszuk.
– És a West side story?
– Az egy óriási, de izgalmas falat az Operaháznak. Novák Péter rendezi, és érdekesnek ígérkezik az előadás. Mi már most nagyon szeretjük. Mindenkit biztatok, hogy jöjjön el megnézni a produkciót, mert nem fogunk csalódást okozni.
