A tudomány szolgálatában

A magyar régészet nagyjai között méltó helyet foglal el László Gyula professzor, mind a tudományos pályája, mind a képzőművészeti alkotások, és régésztanítványok tanításának vonatkozásban. Úgy is lehet fogalmazni, hogy igazi mestere volt a szellemmel, a lélekkel, az anyaggal való bánásnak, amely tulajdonságokat kevés ember tudhat egyszerre magáénak.

László Gyulát a tudóstársak és tanítványok tisztelték, az átlagember számára is jól érthető szakkönyvei, publikációi sokak fantáziáját megmozgatták, neveltek, építettek. Akiknek fontos a magyar múlt megismerése, azok számára elevenítjük fel a professzor úr munkásságát ezen az oldalon. Erősítve azt az igényt, hogy érdemes a mindennapok multikultúrájának zavaros vizeiből a hazai vizekre evezni.

A székely felmenőkkel rendelkező László Gyula az erdélyi Nagy-Küküllő vármegyében, Kőhalmon született 1910. március 14-én. Az 1916-ban betörő román katonaság elől menekültek először el szülőföldjükről. Miután a románok ki lettek Erdélyből kergetve, rövid időre visszatértek a megszállók által kifosztott otthonba, hogy 1918. december után végleg Magyarországra költözzenek, ahol sorstársaikhoz hasonlóan vagonban éltek. A sanyarú élethelyzetből a tanár végzettségű édesapa új állása – amelyet Néprajzi Múzeumban kapott – segítette ki a családot. A fiatal László Gyulát érdekelte a magyarság őstörténete, így édesapja ellátta tanulmányokkal. Gimnáziumi évei alatt Szőnyi Istvánnál tanult rajzot és nyert országos középiskolai rajzversenyt. A gimnázium után útja a Képzőművészeti Főiskolára vezetett, ahol nagynevű tanárai voltak, mint Lyka Károly, Réti István, Csók István. A főiskola után Londonban, Párizsban, Velencében, Firenzében és Rómában tanulmányozta a nagy elődök munkáit. Miután Leonardo rajzait is megszemlélte, azzal a tudattal utazott haza, hogy a nagy művész mindent megalkotott, neki más utat kell keresnie. A Pesti Egyetemre jelentkezett és tanult művészettörténetet, néprajzot, magyart, földrajzot és régészetet. Summa cum laude eredménnyel doktorált le 1935-ben. Jóllehet a rajzot nem hagyta abba, a kutatói pályát választotta. A Magyar Történeti Múzeumban kezdett dolgozni, amely biztos megélhetést jelentett számára. Huszonhét évesen elvette a főiskolán megismert Vidra Máriát, aki festőművész volt. Frigyükből egy fiú és egy lány született. A második bécsi döntés eredményeképp a Magyarországhoz visszakerülő Észak-Erdélyben a Szegedről Kolozsvárra visszaköltöző I. Ferenc József Tudományegyetem és az Erdélyi Tudományos Intézet kutatókra és tanárokra várt. Az akkor harmincéves kutató – aki már ekkorra túl volt több ásatáson, és tehetségét több korabeli ismert régész elismerte – hazatért szülőföldjére. László Gyula merész, újító kezdeményezéseit Fettich Nándor– aki korábban László Gyulát bevezeti az általa alkalmazott új módszertani eljárásokba a honfoglalás kori régészetben – az akkor már elismert kutató is támogatta új posztjának elnyerésében. Az Erdélyi Tudományos Intézet vezetője lett. Mind Fettich, mind László Gyula kutatási módszertana megfelelt annak a tudománypolitikai iránynak, amely a honfoglalás kori régészetre szerette volna a hangsúlyt fektetni. László Gyula az oktatás mellett ásatásokat is végzett. E munkának eredménye volt “A honfoglaló magyar nép élete” című, nagy sikerű könyve, amely 1944-ben jelent meg. Munkája során mind a néprajzi ismereteit, mind a rajzolói tehetségét felhasználta. A Budapest ostroma alatt született Zoltánnal a már négytagúra kibővült László család többször is a családfő orosz nyelvtudásának köszönhette, hogy elkerülhették az akkor a szovjet katonák által a magyarok sérelmére elkövetett atrocitásokat. A háború után Kolozsvárra küldték, hogy képviselje az újra megszállt Erdélyben a magyar tudományos érdekeket. Támogatta a mostoha körülmények közé kerülő ottani magyar múzeumügyet. Taníthatott az egyetemen is. 1949-re egyrészt adminisztratív okokból kifolyólag az egyre nehezedő munkakörülmények és egy felkérés miatt visszaköltözött Budapestre. Ortutay Gyula őt szánta a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának. Azonban az akkor már egyre nagyobb befolyást gyakorló Révai József, a kommunista „kultúrcenzor” nem támogatta kinevezését. Helyette kénytelen volt beérni egy beosztott régészeti állással a Múzeumok Országos Központjában. A kandidátusi fokozatot sem kapja meg, mert tudományos eredményei nem érték el a megfelelő szintet, legalábbis a Tudományos Minősítő Bizottság szerint. Ezzel az eredménnyel akkoriban nem volt egyedül. Sok kutatót – akik nemzetközi hírnevet szereztek a két világháború közti Magyarországnak – mellőztek, vagy kitelepítették őket az osztályharc eszmeisége nevében. Helyettük nyelveket nem, vagy rosszul beszélő az állampárthoz kötődő „vulgármarxista” alapon értekező „tudósok” dolgoztak a szovjet mintára átalakított intézményrendszerben. A mellőzött László Gyula, hogy családját eltartsa, diafilmeket festett. A MOK szétverése után ismét taníthatott az egyetemen, mint megbízott előadó. Tevékenységéről rendszeresen jelentéseket kellett írnia, illetve írtak róla a jelentő kollégák a kor követelményeinek megfelelően. A Nemzeti Múzeum Középkori Osztályának vezetőjeként folytathatta kutatásait. 1956-os forradalom idején jóllehet szimpatizált a forradalommal, de nem vállalt posztot. 1957-ben kinevezik az ELTE professzorának. Az egyetemen tanított nyugdíjas koráig. Nem csak egy tanár volt a sok közül, hanem olyan régészek nemzedékeit nevelte ki, akik úgy, mint ő, a kiásott tárgyakat élővé tették az utókor számára, belehelyezve a kutatott kor viszonyaiba. Maga válogatta ki tanítványait, akiket logikus gondolkodásra, érvelésre, kreatív problémamegoldásra biztatott.

honfoglalok

Elvárta, hogy győzzék meg őt elméleteik helyességéről, és ha kell, kritizálják tanárukat is. László Gyulát a kettős honfoglalással kapcsolatos téziséről ismerik széles körben mai napig történelmet kedvelők körében. Régészeti, embertani, nyelvi és írott forrásokkal bizonyított elgondolásai alapján, a 670 környékén a Kárpát-medencébe beáramló népesség magyar etnikumú volt. Őket találták itt a 895-ben az Árpád vezetésével bejövő törzsek. Véleménye szerint a 670 körül beköltöző népességet onogurnak nevezték, márpedig a magyarok idegenek által leggyakrabban használt neve szintén az onogur népnévre vezethető vissza. A mai napig nem ültek az elmélet által keltett hullámok. Egyes, a korral foglalkozó tudósok szerint ez az állítás mára túlhaladottá vált.

László Gyula tudományos öröksége 800 cikk, ismertető, tanulmány és könyv. 1998. június 17-én hunyt el Nagyváradon. A tehetséges székely, aki itthon és külföldön is komoly elismerésben részesült, örökre beírta magát a magyar régészet aranykönyvébe.

 

 

Vélemény, hozzászólás?