„Addig élek, amíg éneklek”- interjú Bangó Margit Kossuth-díjas énekesnővel

Az 50 éves jubileumi turné miskolci állomásán beszélgettünk, a koncert előtt a Művészetek Házában.

Bangó Margit (Fotó: MTI)
Bangó Margit (Fotó: MTI)

Vona Ildikó: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz? Mikor jártál itt először?

Bangó Margit: Mondhatom nyugodtan, hogy Miskolc a zene városa, és mindenféle stílusú zenét szeret. Nem véletlenül van itt az első jubileumi koncertem, ez be lesz írva a „nagykönyvbe”. Ha jól emlékszem, akkor 1968-ban léptem itt fel először. Akkor még a Művészetek Háza nem létezett, a színházban voltunk egy olyan műsorral, ahol Németh Marika, Marik Péter, Cserháti Zsuzsa, Máthé Péter énekelt – tehát a nagyágyúk, az akkori szakma krémje -, akiknek a neve ma is ismert. Olyan szerencsének mondhatom magam, hogy nekem volt alkalmam velük fellépni; együtt jártuk az országot és eljöttünk Miskolcra is.

– A pályád elején mennyire kellett keményen dolgozni az ismertségért?

– Nem úgy volt abban az időben, mint most – hogy szinte hétről-hétre tehetségkutató van valamelyik televízióban, celebek stb. -, nekünk járni kellett a városokat, falvakat, hogy megismerjenek az emberek, és személyesen találkozhassanak velünk. Csak egy televízió volt, egy rádió (azon belül Kossuth, Petőfi adó), akkor sokkal nehezebb volt az előadók megismertetése. Gyakran évekig kellett menni egy énekesnek, hogy országosan ismertté váljon és befutó legyen. Most mi a helyzet? Megy egy tehetségkutató és néhány napon belül megismeri az egész ország a tehetséges fiatalok nevét. Hogy aztán megmaradnak-e a pályán, az már más kérdés. Szerintem ez a nagyon sok tehetségkutató verseny valahogyan elvesztette a nívóját. Elindítják ugyan a fiatalokat, de pár év, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Nagyon kevesen maradnak közülük a pályán.

– Te a Magyar Rádió tehetségkutatójában kezdted, de miben volt az más?

– 1967-et írtunk. Akkor tulajdonképpen ez a lehetőség volt csak: a rádió. Nagyon komoly kritikusok ültek a „kalitkákban” és igyekeztek megtalálni a tehetséges, ígéretes fiatalokat. Elismert szakemberek voltak a zsűriben, mindenki Zeneakadémiát végzett; zenekritikusok, professzorok, operaénekesek, zenészek. Ma mi van? A televízióban persze a show-elemek, meg a látvány is rendkívül fontos, és igazán nem akarom kritizálni a mai zsűriket, de én az vagyok, aki megmondom a véleményemet a szakmáról, és meg is mondhatom, mert 50 éve dolgozom ezen a pályán. Megéltem már jót, rosszat. Most viszont egyes zsűritagoknak bizony még a tojáshéj ott van hátul, még nekik is tanulni kellene, nem zsűrizni. Sajnos annyira felhígult a szakma és a kultúra – mindenféle szempontból -, hogy sokszor a hajam égnek áll. Visszatérve arra a ’67-es meghallgatásra, ami a rádióban volt, akkor én csak énekeltem. Édesanyám benevezett, elmentem, ott szerényen meghúzódtam az egyik sarokban – vidéki kislányként –, és kérdeztem: „Mit keresek én itt?”

Bangó Margit miskolci koncertje PTV Fotó: Vona Ildikó
Bangó Margit miskolci koncertje
PTV Fotó: Vona Ildikó

– Otthon az éneklés mikor kezdődött?

– Én mindig énekeltem, kicsi koromtól állandóan. Zenész családból származom, minden műfajt otthon tanultam meg. Édesapám cimbalmos volt, és sok tanítvány járt hozzá. Édesanyám – ha mosott, ha főzött – nótát, örökzöldeket, filmzenéket, vagy a Carmen Habaneráját énekelte csodálatos hangon, és még egy amatőr színjátszó csoportban is részt vett. Persze nem tudott állandóan menni, mert a háború után nem volt egyszerű az élet, de nagyon szerette a művészetet.

– Ő nevezett be a Magyar Rádióba, a meghallgatásra. Mit adott a rádió?

– Tulajdonképpen elindított. Még most is emlékszem a hatalmas lámpalázra; annyira zavarban voltam, hogy alig tudtam megszólalni, elkezdeni az éneklést. Velem szemben ott ült Boros Lajos bácsi, aki odajött hozzám és azt mondta: „Kislányom, te vagy itt az egyetlen romalány. Ne hozz ránk szégyent, kezdjél el énekelni!”. Előadtam a dalom, aztán gyorsan „elmenekültem”. Szerencsére harmadik nap jött a levél a Magyar Rádiótól, hogy a meghallgatásomat elfogadták.

– A Youtube-on hatalmas a nézettsége a Horváth Pistával közös felvételeidnek…

– Rengeteget duetteztünk együtt a televízióban, jártuk az országot. Fantasztikus, zseniális énekes volt, és akkora sztár, hogy azt kevesen tudják utánozni. Nagyon jól éreztem magam Pistával, mert nem kellett hosszasan gyakorolnunk. Megbeszéltük fellépés előtt: „a-mollban ezt énekeljük”, mi lesz rá a válasz, és átvettük egymás gondolatát, hőmérsékletét. Ez jött le a színpadról, ezt nem lehet tanulni. Pistára nagyon jó szívvel gondolok, csodálatos művész volt.

– Gondoltad volna vásárosnaményi kislány korodban, hogy valamikor majd Kossuth-díjat kapsz?

– Soha nem gondoltam, hogy egyszer ilyen komoly művészi megbecsülés ér, mert az emberektől rendben van, de az államtól nem hittem volna. Kaptam egyik kitüntetést a másik után, és legjobb tudomásom szerint ebben a műfajban én vagyok az első, aki Kossuth-díjat kapott.

– Olvastam az életrajzodban, hogy ’94-ben megkaptad a Japán nagyművészek díját. Az mi?

– Japánban turnéztunk többször. Voltam kint kis zenekarral, nagyzenekarral, végigkoncerteztük az országot, és annyira megszerettek a japánok, hogy amikor már sokadszor jártam náluk, akkor kaptam tőlük ezt az elismerést. Igazán jól esett, és amire még nagyon büszke vagyok: a Magyar Örökség Díj. Nagy öröm az is, hogy eljuthattam különleges vidékekre; Guatemalától Moszkváig, Moszkvától Amerikáig bejárhattam a világot. Engem hívtak ezekre a helyekre, nem kellett kilincselni. Nyilván ehhez hozzájárult az a bizonyos alázat, amit otthonról hoztam magammal. Nekem Vásárosnamény volt a bölcsőm, a szívem közepe. Most is itt van a kezemen az a karkötő, amin a Bereg szíve nevű keresztszemes minta látható. Tegnap előtt kaptam az ottani polgármestertől, Filep Sándortól, mert hamarosan megnyílik a Bangó Margit Múzeum Vásárosnaményban.

– Kapsz egy emlékházat ajándékba? Ez kedves tőlük nagyon…

– Igen, és ezt ők találták ki. Amikor meghallottam, nem akartam elhinni. Azt a régi házat alakítják át múzeumnak, ahol az utóbbi 25-30 évben élt a család. Tavasszal lesz majd az átadás egy óriási koncert közepette.

Miskolcon, a Művészetek Házában tartott koncerten PTV Fotó: Vona Ildikó
Miskolcon, a Művészetek Házában tartott koncerten
PTV Fotó: Vona Ildikó

– A jubileumi turné során hol lehet veled találkozni?

– Debrecenben, Szombathelyen és még sok városban fellépünk. A nagy központi esemény Budapesten lesz a Tüskecsarnokban, december 17-én. Szakcsi Lakatos Béla, Roby Lakatos, Szalai Anti cigányzenekara, Pluto Horváth József, Emilio, meglepetés vendégek, sőt egy nagy szimfonikus zenekar is közreműködik majd.

– Szerencsés vagy, mert megtaláltad magadat az éneklésben. Így van?

– Igen. Azt szoktam mondani: addig élek, amíg éneklek. Hogy abból a szegény családból, Vásárosnaményból, az egyszerű „betlehemi istállóból” egészen a királyságig és a királyokig eljutni, én azt hiszem, ennél nagyobb ajándék egy művésznek nincs.

Vélemény, hozzászólás?