„Akkor tudok adni, ha nekem a játék örömet ad”- beszélgetés Ullmann Mónika színművésznővel

Vona Ildikó: Hogyan kerültél kapcsolatba a Miskolci Nemzeti Színházzal?

Ullmann Mónika: Nagyon régen, még Jutocsa igazgatósága idején vendégszerepelt itt a József Attila Színház egy produkcióval – amiben én is játszottam-, akkor láthattak engem a miskolciak ezen a színpadon. Utána egy ideig nem, aztán 2012-ben az új vezetőség megkeresett, hogy lenne-e kedvem itt dolgozni társulati tagként, és én igent mondtam. Szeretek társulatban létezni. A József Attilában 15 évig voltam tag, aztán eljöttem és szabadúszó lettem egy kis időre. Ezalatt sokat játszottam vidéki színházakban és tetszett, amit ott láttam. Tetszett, ahogyan próbálnak, hogy van idő egy-egy munkára, és akkor jött a miskolciak hívása.

–  Mi volt vonzó Miskolcban?

– Hogy itt mindent lehet játszani. Az ember sok mindenben és sokféle műfajban kipróbálja magát, feszegeti a saját határait. Biztonságos közegben dolgozom, mert a rendezők látják az előző munkáimat is. Nálam nincs olyan, hogy zenés, vagy prózai darabot szeretek jobban játszani. Például a Boldogtalanokat fizikailag ugyanolyan megterhelés végigcsinálni, mint mondjuk a Chicagót. Lelkileg természetesen sokkal megterhelőbb, ez eddigi pályám legnehezebb szerepe. Miskolcon ez a jó, hogy lehetőség van mindkettőt játszani. Eleinte furcsa volt, hogy olyanokkal dolgozom, akikkel korábban nem találkoztam. Mostanra kezdünk összecsiszolódni. Széles skálán kaptam feladatokat, ez jelent egyfelől bizalmat, másrészt a legizgalmasabb szélsőségeket. Keszég Lászlóval Feydeau vígjátékán dolgozni, majd Ionesco darabján és most Móricztól az Erdélyben, vagy Szabó Máténál eljátszani az Én és a kisöcsémet, és idén a Boldogtalanokat.

–  A Chicago sikerdarab lett. Hogyan emlékszel rá vissza?

–  Nagyszerű munka volt. Szinetár Dórival régóta ismerjük egymást és már nagyon vágytunk rá, hogy közösen dolgozhassunk, Béres Attila rendezővel pedig ez volt az első találkozásom.  Élveztem a próbafolyamatot, mindig szeretek táncosokkal dolgozni. A koreográfus, Kocsis Tamás évekig dolgozott Bob Fosse-val, sokat tanultam tőle.

–  A miskolci előadások mellett van más is?

– Budapesten próbálok jelenleg egy színdarabot, a Halálos tavaszt, ami a régi Karády- filmnek a színpadi feldolgozása és június 12-én lesz a bemutatója. Azért is izgalmas, mert amióta itt vagyok Miskolcon, azóta nem próbáltam Budapesten. Most viszont megint van lehetőségem a fővárosban próbálni.

– Az első diplomádat néptáncosként szerezted, aztán mégis visszatértél a színészethez. Miért?

– Gyerekszínész voltam, aztán a Balett Intézetbe jártam. Miután azt befejeztem két évig dolgoztam Novák Ferenc táncszínházában, ahol benne voltam produkciókban, mint táncos, de nagyon hiányzott, hogy megszólaljak a színpadon. Ezért döntöttem úgy: elvégzem a Színművészeti Főiskolát és megtanulom a szakmát. Mivel gyerekszínész voltam, nekem az ismertség régóta megvolt. Amikor elhatároztam, hogy a színészpályát választom nem az motivált, hogy híres, meg ismert legyek. A szakmámat önmagáért szeretem, magáért a játékért. Azért, amit nekem ad. Így vagyok a szerepeimmel is. Addig ficánkolok a próbafolyamat során, amíg megtalálom benne a saját örömöm. Én akkor tudok adni, ha nekem a játék örömet ad.

 

Ullmann Mónika Kelly szerepében Fred Ebb és Bob Fosse: Chicago című musicaljének próbáján a Miskolci Nemzeti Színházban 2012. október 17-én. A darabot október 19-én mutatják be, Béres Attila rendezésében. MTI Fotó: Vajda János
Ullmann Mónika Kelly szerepében Fred Ebb és Bob Fosse: Chicago című musicaljének próbáján a Miskolci Nemzeti Színházban 2012. október 17-én. A darabot október 19-én mutatják be, Béres Attila rendezésében. (MTI Fotó: Vajda János)

 

– A filmezés is örömet ad?

– Persze. Csak az egy kényes dolog. Tudni kell a filmkészítésről, hogy rengeteg tényező befolyásolja és általában az utolsó pillanatban derül ki, hogy kapnak-e rá az alkotók elég pénzt, vagy nem lesz az egészből semmi. Én mindig akkor szoktam azt mondani, hogy „filmet forgatok”, amikor már túl vagyok az első forgatási napon.

–  Televíziós sorozatokban is játszottál…

Sorozatot elvállalni egy színésznek-szerintem- csak adott ideig érdemes, mert az a réteg, aki nem jár színházba, azonosul a figurával, és az nem jó hosszútávon egy művésznek. Meg kell határozni a végét. Maximum két évig érdemes egy sorozatban játszani, utána már káros.

– Miskolcból mennyit sikerült eddig látni?

– Rengeteg időt töltök a színházban, mert előadásom van, vagy próbálok, vagy egyszerűen csak megbeszélést tart a rendezőnk, ezért ha van időm, akkor inkább kimegyek a szabadba: Tapolcára, Lillafüredre. Gyönyörű Miskolc környéke, tökéletesen alkalmas a feltöltődésre. Helyi rendezvényekre nem járok a színházi elfoglaltság miatt, itt egyébként is rengetegen vannak körülöttem, nem hiányzik a társasági élet. Inkább kirándulok egyet a környéken.

– Jövőre miben láthat a közönség?

– Az idei évadból átmegy a következőbe az Illatszertár és a Boldogtalanok. Új bemutatóm lesz Lukáts Andor rendezésében a Pillantás a hídról, Zsótér Sándor állítja majd színpadra a Mindent a kertbe! című Albee-vígjátékot és Rusznyák Gábor fogja rendezni a Zűrzavaros éjszakát. Kulcsár Noémi készít a Miskolci Balettnak Nagy Gatsby címen egy előadást, szó van róla, hogy ebben esetleg részt veszek majd, ami a táncos múlt és a vele való közös munka miatt is rendkívüli öröm számomra. Külön érdekessége még ezeknek a premiereknek, hogy mindegyik a Kamaraszínházban lesz.

 

Nyitókép: Éder Vera fotója


Hasonló cikkek