„Engem az élet szeretete hajt”- interjú Oszvald Marika szubrett, színésznővel

Ezúttal a Pesti Magyar Operett Színpad előadásának díszvendégeként érkezett Miskolcra, és a Művészetek Házában beszélgettünk.

Vona Ildikó: Milyen kapcsolat fűz ehhez a városhoz?

Oszvald Marika: Többfajta. Rengetegszer jártam itt, hiszen sok fellépésem volt ennyi év alatt, barátaim is laknak Miskolcon, sőt a gyerekem zongorája szintén innen való.

– Kevesen tudják, de komoly sportolói múlttal rendelkezel. Erről mesélj picit! Hogyan indult?

– 11 éves koromban kezdtem el aktívan, nem is azt mondom, hogy sportolni, hanem táncolni, mert a sport nekem játék volt. Lettem aztán országos bajnok toronyugrásban, de az is játékos formában történt. Nem erőltettem soha semmit, nem forgattam ki magam a mivoltomból, hanem úgy csináltam, ahogyan jól esett. Minden izgatott, kipróbáltam a felemás korlátot, gerendáztam, talajtornáztam, és természetesen jártam balettra, ahol spiccelni, szteppelni tanultam.

– Fiatal művésznő korod óta akrobatikázol a színházi produkciókban. Annak itt kell keresni a gyökerét?

– Igen. Nagyon szerettem használni a testem, általa kifejezni magam. Figyeltem a többieket és, amikor nagyon megtetszett valamilyen mozdulat, elhatároztam: én is megcsinálom. Így jött be a sport. Nem vagyok hajlékony, inkább csak rugalmas, de addig gyakoroltam, amíg le tudtam menni hídba.

A Pesti Magyar Operett Színpad művészeivel Miskolcon / PTV Fotó: Vona Ildikó

– Művészcsaládba születtél. Természetes volt, hogy ezt a pályát választod? Kamaszként sem lázadtál ellene?

– Nem, mert az operettbe szerelmes voltam. Imádtam a műfajt, imádtam a szüleimet, így semmiféle lázadás nem volt. Kacérkodtam azzal, hogy esetleg operaénekes leszek és Mozart-szubretteket énekelek…

 – Igen, láttam az életrajzodban Mozart Figarójának és Puccini Gianni Schicchijének szerepeit, de mi lett utána?

– Opera-szubretteket szívesen énekeltem, viszont Verdi, Puccini komoly hősnőire már nem vállalkoztam volna. Aztán mivel az operettben lehet énekelni, táncolni, színésznőnek lenni – a három pedig gyönyörű egységet alkot–, úgy döntöttem, vagyis inkább az élet sodort errefelé, maradtam ennél a műfajnál.

– 1972 óta vagy a Budapesti Operettszínház tagja, ami 45 éves jubileum idén…

– Jé, tényleg! Valóban így van, mert amikor fölvettek a Színművészeti Főiskolára, rögtön vittek. Már akkor szerepeltem ott színpadon.

– Vámos László osztályába jártál. Hogyan emlékszel rá?

– Nagyon féltem tőle. Hatalmas tudással, kitűnő ízléssel rendelkezett és óriási respektje volt. Nála „haptákban álltunk”. Amit ő mondott, az úgy volt. Nem csak főiskolás tanárom, a színházban is ő volt a főrendezőm, meg az igazgatóm, és amikor lediplomáztunk, nem dobott be minket azonnal a mélyvízbe, hanem tovább tanított. Volt egy művészvezetése, ami mostanság már nem divat, mert ma már tudni kell mindenkinek mindent.

Oszvald Marika és Peller Károly (Fotó: Forgó Béla)

– Kedvenc szerep a pályád során?

– Sok jó szerepem volt, de nem tudom egyikre se azt mondani, hogy ez a legkedvesebb, ez a kedvenc szerepem.

– Partnerek terén szintén szerencsés vagy, mert azontúl, hogy jóképű férfiakkal énekelsz, Peller Károllyal például látványos tornamutatványokat csináltok a produkciókban…

– Karcsi nagyon erős. Könnyedén felemel, így aztán be tudjuk csempészni a táncbetétekbe még a legmerészebb akrobatikus mozdulatokat is. Persze én is erős vagyok, kondiban tartom magam. Vagyis nem is én, hanem maga a szakma.

– Sokat változott az operett műfaja, amióta elkezdted?

– Igen, persze. Rengeteget fejlődött, és az átiratok is sokkal modernebbek. Most mutattuk be a Víg özvegyet, ami annyira mai és aktuális… nagyon jó játszani! Nem érzi azt az ember, hogy a régi elcsépelt szlogeneket, szövegeket mondja.

– Ezek szerint az operetteknek is haladniuk kell a korral?

– Így van!

– 2015-ben Kossuth-díjas lettél. Mennyire dobogtatja meg a szíved, ha kapsz egy díjat?

– Többféle elismerésben volt részem, persze nagyon jóleső érzés, hogy értékelik a munkám, és nem volt hiábavaló a sok belefektetett energia. De sokkal jobban dobog a szívem, amikor ki kell menni a színpadra, miközben tudom, nagy az elvárás. Vajon képes leszek-e azt nyújtani, amit elvárnak tőlem? Itt nem pihenhet meg az ember, azért mert kapott egy díjat. Tegnap jó voltam, de lehet, ma már nem vagyok olyan jó, hiába a Kossuth-díj. Itt estéről-estére kell bizonyítani, mert a teljesítmény nem maradhat el azáltal, mert elismerésben volt része valakinek.

– Híres a temperamentumod, de pihenni hogyan szoktál? Mit csinálsz szabadidődben?

– Jaj, dehogy pihenek! Millió tennivalóm van. Nagyon sokat utazom az országban, az Operettszínházban is rengeteg a munka, aztán otthon vár a kertem, amit szintén gondozni kell. Nem vagyok egy ücsörgős típus. Néha azt érzem, le kéne már kötözni magam, mert nem veszem figyelembe a koromat. Engem az élet szeretete hajt. Egyébként ugyanazok a problémák elértek, mint más korombeli nőt, és nem mondhatom, hogy olyan vagyok, mint húszévesen. Nem. Csak még megcsinálom, amit bírok.

– Sosem voltál Oszvald Mária, hanem Marika. Miért?

– Anyukám (Halasi Marika szubrett – a szerk.) szintén a Marika nevet használta. Nálam ez úgy történt: én voltam a kicsi a családban, ezért hívtak Marikának, sőt Gertrúd is vagyok a nagymamám után, így aztán még Trudinak is becéztek. Az operettben egy szubrett legyen Marika! Nem én választottam, így alakult, viszont nem tiltakoztam ellene.

– Hol lehet látni mostanában, merrefelé van fellépésed?

– A Víg özvegyben – ami már ebben a szezonban nem lesz sokat az Operettszínházban, de visszük át a következő évadra –, Sybill van még, meg Oszi Boszi. Nem játszom olyan nagyon sokat, de készülünk a Palotagálára, utazunk Olaszországba egy olasz nyelvű produkcióval, azt tanuljuk. Nyáron sincs pihenés, mert a színházi előadásokkal is megyünk Makóra, Nyíregyházára stb. Annyira sok a munka, hogy az egész nyaram be van telve.

A koncert első részének fináléja / PTV Fotó: Vona Ildikó

(Megjegyzés: külön köszönet Peller Károlynak, amiért a Marikával közös fényképet a rendelkezésünkre bocsátotta.)

 

Vélemény, hozzászólás?