Szenvedés: Feleségemék nagyon sokan voltak testvérek. Talán ezért is lett olyan férfi típus, és én erre bizony, amikor elvettem, nem számítottam. Rengeteget főz, de amire nekem, férfiként szükségem volna, azt a legtöbbször elutasítja. Ha valami nem az ő szájíze szerint történik, annak veszekedés a vége. Miért adott a teremtő nekem ilyen házastársat, miért kell ennyit szenvednem, miért nem lehet békesség köztünk?
Pszichológiai szempontból évtizedek óta elfogadott tény, hogy bármilyen emberi kapcsolatnak, nem csupán a házastársinak, csak akkor van értelme, perspektívája, ha az a kapcsolat, szaknyelven szólva, „szimmetrikusnak” mondható. Ez a helyzet akkor áll elő, ha mindkét fél, aki a kapcsolatot létrehozta és élteti, úgy érzi, hogy a kapcsolatba a másik fél is hozzávetőlegesen annyit fektet bele, mint ő. Természetesen, itt nem anyagi befektetésekre kell gondolni, bár az anyagiak is szerepet játszanak, úgy a kapcsolat kialakulásában, mint annak fenntartásában, fejlődésében.
A „befektetéseket” érzelmi síkon kell értelmezni, hiszen az érzelmeknek vannak mindennapi életünkben értékelő funkciói. Egy mindennapi, egyszerű példa a sok lehetséges közül. Ha valaki ellesi társa kedvenc szokását, például azt, hogy a délutáni kávét legszívesebben a barna pöttyös csészéből, s nem cukorral, hanem mézzel ízesítve szereti meginni, akkor, ha rákerül a sor, rendszeresen ezzel lepi őt meg. Viszont, ha a társa ezt nem viszonozza hasonló figyelmességekkel, egy idő után jelentkezik a hiányérzet, az egyre kesernyésebb „ugyan miértekkel”. És ez már az aszimmetrikussá váló kapcsolat kialakulásának a tünete.
Aki úgy érzi, hogy többet fektet a kapcsolatba, mint a másik, az függőségbe kerül. S ez egy nagyon kellemetlen érzés, amin minden idegszálával, minden erejével változtatni szeretne. Először úgy, hogy még jobban igyekszik, még többet fektet be a kapcsolatba. Minden attól függ, van-e a társnál elegendő érzelmi fogadókészség. Ha igen, akkor akár egy kis segítséggel, de megmenthető a teljes értékű kapcsolat, melyben mindketten boldogan élvezhetik – egy életen át – egymás társaságát. Ha nem, akkor kialakul egy olyan szomorú helyzet, melyről a levélírónk is beszámol. Nem tudjuk, mióta élnek együtt, mióta „szívatják” rendszeresen egymást, ahelyett, hogy minden nap szereznének egymásnak egy kis örömöt… Kár, mert minél tovább tart a dolog, annál jobban romlanak az esélyek, s vigyázat, a kilátástalanságba bele lehet pusztulni.
Őszintén remélem, maradt még annyi pozitív érzelem mindkettőjükben, hogy mindketten igénylik a változtatást. Szakember segítsége nélkül azonban valószínűleg már nem fog menni. Keressék fel, kérem, mielőbb és együtt legalább a házassági tanácsadót!
Dr. Pálházy Béla
Megjelent a Szabad Újság április 20-i számában.
