A művésszel a színházban beszélgettem, ahová fellépőként érkezett a Miskolci Szimfonikus Zenekar újévi hangversenyére.
Vona Ildikó/PannonHírnök: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz? Nem jársz errefelé túl gyakran…
Peller Károly: Két éve léptem fel utoljára itt az újévi koncerten, Bódi Barbival. Nézőként viszont sokat járok ide, láttam például a Chicagót, a My Fair Ladyt, a Tótékat, a Lili bárónőt, A víg özvegyet, és nem olyan rég a Toscát. Szép miskolci emlékem az Apácák című rendezésem, amit tízszer játszottuk az Akropolisz Szabadtéri Színpadon, Miskolctapolcán 1998-ban. Akkor három hétig itt voltunk és bejártuk a környéket, megnéztük a város nevezetességeit, elmentünk a Barlangfürdőbe. Remélem, hogy jövőm is lesz itt… ha minden igaz, a következő évadban többször meg fogok fordulni a Miskolci Nemzeti színpadán.
– A mai gálaest dalait a Miskolci Szimfonikusok kérték, vagy lehetett választani?
– Küldtünk egy listát, hogy mit szeretnénk. Ők három számot kértek, aztán közösen választottuk ki. Megnéztük az előző évek programját, de volt beleszólásunk a műsorválasztásba. A tánc is fontos eleme egy ilyen gálának, ezt is figyelembe kellett venni. A Cintányéros cudar világ című dalt például kifejezetten mi kértük, szeptember óta játsszuk ugyanis a Mágnás Miskát Peller Annával az Operettszínházban.
– Eredetileg vendéglátós vagy, hogyan kezdődött a színházi pályád?
– Már közben is volt a színház. Véletlenül keveredtem egy diákszínjátszó csoportba, három évig jártam Koltay Judit osztályába, onnan mentem át a musical világába. Aztán jött egy énektanár, aki operetteket is mutatott, és kezdtem megszeretni a műfajt.
– Már akkor érdekelt az éneklés?
– A színház érdekelt. A musical- és operett stúdióban találkoztam Medgyesi Mária művésznővel, ami sorsfordító volt számomra. Attól, ahogyan ő beszélt egy-egy versről, a költő gondolatairól, azok közvetítéséről, megnyílt egy kapu számomra, és befogadó lettem mindarra, amire korábban nem voltam. Elkezdtem például olvasni és színházba járni, megnézni mindent, amit csak lehetett.
– Főleg operettekből ismernek az emberek, de musicalben is játszol néha…
– Persze. Rendszeresen előfordulnak az életemben, például A Szépség és a Szörnyeteggel most jártam Németországban. A modern musicalekben általában rock-tenorra, vagy lírai tenorra vannak írva a férfi szerepek; kevés olyan létezik, ami bariton hangra készült, azok viszont általában megtalálnak. Kétszer meghívtak operára is, de sose tudtuk egyeztetni, pedig nagy kedvem lenne hozzá. Játékosabb bariton szerepekben – mint például Papageno a Varázsfuvolában- szívesen kipróbálnám magam. Nem érzem, hogy nekem abban a műfajban jövőm van, ez inkább csak „kikacsintás” lenne.
– A táncos-komikus figura után Edvint is eljátszottad A Csárdáskirálynőben. Hogyan készültél a bonviván szerepre?
– Elég rövid felkészülés volt, mert szerdán este szóltak: pénteken játszani kell. Én Bóni voltam a darabban akkor, de lebetegedett az összes Edvin. Egyébként nagy beugró vagyok az Operettszínházban. Kerényi Miklós Gábor KERO® szólt, hogy az egyetlen vagyok, aki szerinte meg tudja csinálni, ráadásul németül. Amit hasonló módon még el tudnék képzelni az Baracs, a Mágnás Miskából vagy Daniló a Víg özvegyből. A többi tenor szerep, amiket már nem mernék bevállalni, hiszen magas bariton vagyok.
– Melyik szerepkör a nehezebb?
– A táncos-komikus valahol nehezebb, mert összetettebb a feladat, ugyanakkor könnyebb a helyzetünk olyan szempontból, hogy több mindent megbocsátanak a nézők. Egy bonviván, egy tenorista, ha elrontja a magas C-t, utána bárhogy játszik, bárhogy énekel, arra az estére elvesztette a közönségét. Ilyen szempontból könnyebb, fizikailag azonban nehezebb a dolgunk.
– Egyszer nyilatkoztad, hogy nem szereted magad visszanézni, hallgatni felvételeken. Miért?
– Mert általában csak a hibákat látom meg, bár ez mostanában már változott. Az első operett CD-met párszor meghallgattam, és egész elégedett voltam vele, a másodikat sokszor, a karácsonyi lemezemet pedig rendszeresen hallgatom. Karácsony táján benne felejtődik az autóban és útközben az szól.
– Milyen céllal készült?
– Kalandból. Nálunk a karácsony mindig érdekes, mert állandóan úton vagyok. Megyünk gálázni, koncertezni, ezért nálunk a szenteste december 23-án van. Előtte nincs időm még ajándékvásárlásra sem. Karácsonyi CD-ket hallgatok, és úgy hozom magam ünnepi hangulatba. Szinetár Dóritól kaptam egyszer egy ilyen lemezt, amin nem annyira ismert dalok voltak, de megtetszettek, és eszembe jutott: jó lenne csinálni egy hasonlót. Találtunk hozzá kiadót is, és két éve tartottunk egy lemezbemutató koncertet az Operettszínházban, ami csodálatos élményt adott; azt hiszem nemcsak nekem, hanem a közönségnek is.
– Sokat jársz külföldre, merrefelé van fellépésed?
– Karácsonytól az év végéig Essenben voltam, ahol A Szépség és a Szörnyeteget játszottuk. Majd Szendy Szilvivel átugrottunk Floridába, ahol három óriási koncertteremben léptünk fel egy olyan szimfonikus zenekaros operett gálával, mint ez a miskolci. Gyakorlatilag onnan jöttem most ide. Kicsit itthon vagyok, de a jövő héten megyek Bécsbe, utána Moszkvába, februárban Brüsszel, Tel-Aviv, márciusban Delhi következik.
– Milyen nyelveken szoktál énekelni?
– Énekeltünk már németül, angolul, szlovákul, csehül, japánul. Moszkvába idén oroszul is készülünk pár dallal. Bécsben németül, sőt Tel-Avivban is.
– Sok női partnered volt, de talán a legfantasztikusabb Oszvald Marika. Úgy alkottok szerelmespárt, mint „anya meg a pici fia”, de amikor énekelni kezdtek, már nem tűnik fel senkinek a korkülönbség…
– Én effektíve annyi idős vagyok, mint Marika lánya. Tényleg lehetnék a fia, de valószínűleg a „hülyeségünk” találkozik a színpadon, és ez teljesen elmossa a korkülönbséget. Fantasztikus, hogy Marikával játszhatok. Egy véletlen folyamán kezdtünk el együtt dolgozni. A víg özvegyben Szendy Szilvivel voltam párban, de ő megbetegedett egyszer, így összeosztottak Marikával. Istenem mennyire féltem! Szinte rettegtem: mi lesz? Marika imádja a fiatalokat és nagyon hisz bennük; minden ifjú kollégája bemutatóján ott van, ebből is látszik, hogy ő emberileg is csodálatra méltó. 2005-ben A denevér volt egy nagy mérföldkő. A darabot ránk írták, hiszen egy fiatal fiú és egy idősebb nő szerelmi szálát alakítjuk. A véletlen hozta úgy, hogy nem sokkal ezután, amikor Bajor Imre először beteg lett, beugrottam a Mágnás Miskába Marika partnereként. Sok mindenben játszottunk még együtt, de ez a kettő kiemelkedő. Óriási ajándék az élettől, hogy a partnere lehetek, és sokat járunk közösen fellépni.
– Minden jelentős operettben játszottál már. Van még valamilyen szerepálmod?
– Egy ideig a Bóni volt – de azt már 19 évesen megkaptam-, aztán még a Mágnás Miska, meg a Viktóriából Jancsi, ami tényleg nagy szerepálmom volt, és az Operettszínházban ez is megadatott. Azt szoktam mondani: remélhetőleg A Csárdáskirálynő összes szerepét végigjátszom majd. Voltam Bóni, Edvin, aztán egyszer lehetek még Feri bácsi, Miska, vagy az Öreg Herceg. Szerencsére az új főigazgatómtól, Lőrinczy Györgytől is nagyszerű feladatokat kapok. Most már inkább buffo figurákat szoktam alakítani, 10-20 évvel idősebbeket, de imádom ezt az új szerepkört, és nagyon élvezem a maszkolást, ahogy őszítenek, öregítenek. A Sybillben Marika partnereként én vagyok a Kormányzó, akit általában idősebb színészekre szoktak rábízni, de Szabó Máténak az az ötlete támadt, hogy egy nagyon jó mozgású, vitalitásában gazdag, de mégis idősebb úr legyen, ezért lettünk kiválasztva Mészáros Árpád Zsolttal a szerepre.
– Nagyon elfoglalt vagy, de van valami hobbid, amivel ki tudsz kapcsolódni? Szabadidődben hogyan pihensz?
– Imádok színházba járni, előadásokat nézni. Nagyon élvezem a színpadi létet, de sokat gondolkoztam rajta, ha fizetést kapnék azért, hogy néző legyek, lehet, hogy azt választanám. Annyi a jó előadás és tehetséges színész! Természetesen tanulni is lehet belőle, de én abszolút nézővé tudok válni a nézőtéren: sírok, nevetek, magával ragad a látvány, meg a történet, és mint egy gyerek úgy tudok tátott szájjal bámulni.
