“Kell a pénz, de nem mindenáron” – a cirkuszi élet, és ami mögötte van

Ősei németek voltak, ő azonban már Magyarországon született. Ősztől tavaszig egzotikus állataival járja az országot, immár tíz esztendeje; nyáron artista, zsonglőr és késdobáló produkciókkal kápráztatja el a német közönséget. Wertheim Richárddal a diósjenői Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér épületében rendezett hüllőkiállításon beszélgettünk. Balog Marianna interjúja.

Balog Marianna: Sok szelíd hüllővel érkeztél, a gyerekek megsimogathatják, kézbe vehetik őket. Van olyan állat most itt a teremben, amelyik veszélyes?

Wertheim Richárd: Természetesen nincs. Régebben tartottam veszélyesnek minősített fajokat, de ma már csak olyan állataim vannak, amiket óvodások kezébe is bátran odaadhatok.

B. M.: Tudnak ezek az állatok kötődni a gazdájukhoz?

W. R.: A hüllők egyáltalán nem kötődnek az emberhez, viszont fontos, hogy foglalkozzunk velük annak ellenére, hogy például idomítani sem lehet őket. A krokodil a cirkuszban, ha szelíd, akkor tud vele valamit kezdeni a gazdája, ha nem szelíd, akkor nem tud.

B. M.: Miért van a kígyók terráriumán lakat, a látogatók miatt?

W. R.: Igen, és a pókok terráriuma is ezért van leragasztva. Egyrészt azért, hogy ne keltsen pánikot a látogatók körében egy elszabadult pók vagy kígyó, másrészt pedig az állatok védelme érdekében.

B. M.: Mi volt a legelső egzotikus állatod?

W. R.: Volt medvém és voltak páviánjaim még a vándorcirkuszos korszakomban. A hüllők közül korábban már dolgoztam kígyókkal, de ha úgy vesszük, az első egzotikus hüllőm egy páncélos gyík volt.

B. M.: Van olyan állatod, amelyik annyira hozzád nőtt, hogy Németországba is viszed magaddal?

W. R.: A két szkink, a görög teknős, a szivárványos boa és a páncélos gyík közelebb állnak hozzám a többinél. A boa már tizenöt éve megvan, ő egy kimondottan nagyon szelíd példány. A görög teknőst azért választottam, mert volt rajta egy sérülés, és olyan kis esetlen volt a többi között, a tenyészetben. A külföldi útjainkra egyiküket sem visszük, az ő érdekükben. Jobb és biztonságosabb nekik itthon, a saját, megszokott környezetükben. Volt már rá példa, hogy Németországból jött a felkérés, hogy csináljak a hüllőimmel műsort. Meglehetősen jól fizettek volna, de nem kockáztattam az állataim egészségét. Az az elvem, hogy kell a pénz, de nem mindenáron.

B. M.: A kutyádat viszont mindenhová magaddal viszed.

W. R.: Manó cukorbeteg, ezért szigorúan napi négyszer kell ennie, mindig azonos időben, és kétszer kap inzulint. Ezért állandó felügyeletet igényel, nem hagyhatjuk otthon, jön velünk mindenhová.

Az ötéves cavalier king charles spániel, Manó és a hűtője, amiben az inzulint és a speciális tápot tartják.

B. M.: Ki vigyáz az állatokra, amíg Németországban vagytok?

W. R.: Az állataim ilyenkor hozzáértő kezekben, bértartásban vannak. A hüllőknél nagyon fontos a hozzáértés, hiszen nekik különleges igényeik vannak, nem úgy, mint mondjuk egy kutya vagy egy macska esetében.

A kissé hisztis vörös leguán – őt nem lehet megsimogatni.

B. M.: Egy cirkuszos dinasztia leszármazottja vagy, jelenleg is fellépsz cirkuszi produkciókkal, a vándorcirkuszos korszakodról viszont múlt időben beszélsz…

W. R.: 2006-ban volt az utolsó vándorcirkuszos évünk. Nincs olyan helység Magyarországon, ahol ne fordultunk volna meg. Két-három napot maradtunk egy helyen, aztán már álltunk is tovább. Ahol a szezon vége ért minket, ott béreltünk egy placcot, és ott laktunk télen, lakókocsiban. 2006-ban Biatorbágyon léptünk fel, hirtelen lett hideg, ezért nem álltunk tovább a szokásos két-három nap után; egy hétig maradtunk. A gyerekek ez idő alatt összebarátkoztak a helyi gyerekekkel, és megkérdezték, hogy mi lenne, ha bérelnénk egy házat, és nem lakókocsiban töltenénk a telet. Kibéreltem egy házat, és itt elkezdődött valami: átrendeződött az életünk. Megváltam a cirkuszi sátortól, eladtam pár teherautót és lakókocsit, vettem helyettük légvárakat, és megcsináltam a hüllőkiállítást. Egy ügynökségen keresztül lett egy állandó németországi munkánk: Közép-Európa legnagyobb bevásárlóközpontjában lépünk fel napi négy komplett előadással, július 28-tól szeptember közepéig. Nekem késdobálós, artista, zsonglőr és interaktív bohócszámaim vannak, a lányaim többek között hulahoppkarikás, artista- és zsonglőrprodukciókkal lépnek fel. Itthon is vállalunk cirkuszi fellépéseket, de járunk falunapokra, fesztiválokra és forgatásokra is.

B. M.: Apropó, forgatás. Amikor először találkoztunk, említetted, hogy szerepeltél a Kincsem című magyar mozifilmben. Hogy jött ez a felkérés?

W. R.: Egy ügynökség késdobálót keresett. Megnézték a számomat, és tetszett nekik. Egy vásári, forgódeszkás jelenetben szerepelek a lányaimmal. De nem csak ez az egy filmes munkám volt: a Houdini életét bemutató filmben szintén a lányaimmal zsonglőrködöm, és Vadon Janit is körbedobáltam az egyik kereskedelmi csatorna műsorában.

B. M.: A lányaid viszik tovább a cirkuszos vonalat…

W. R.: A nagyobbik lányom, Jennifer lábzsonglőr, megszállott cirkuszos, és mániákusan szereti az állatokat; reklámfilmben is szerepelt. Szintia, a középső gyermekem a saját életét éli, de nyáron ő is jön Németországba, és fel is lép velünk. Kisebbik lányom, Alexa artista és zsonglőr, emellett bűvészszámban is szerepel. Egy önálló kötéltáncos produkcióra készül fel most, és közben tanul az érettségire.

B. M.: A feleséged, Ágnes is fellép veletek?

W. R.: A feleségem, akivel egy cirkuszi előadáson ismerkedtünk meg, nem artistacsaládba született, ettől függetlenül ő is részt vett a produkciókban – őt dobáltam körbe. Aztán ahogy nőttek a gyerekek, úgy váltották fel az anyjukat a késdobáló számban, így neki több ideje maradt a hagyományos anya- és feleségszerepre. Jelenleg is van egy párperces közös produkciónk, amit Németországban adunk elő. Ez egy humoros pincérszám, kicsit burleszkes, komikus produkció.

B. M.: Milyen volt a cirkuszi élet gyermekszemmel?

W. R.: Tízéves korom óta csinál csinálom a késdobálós számot. Mindig másnak dolgoztunk. Dolgos emberek voltunk, mindenhol szívesen fogadtak, de sajnos ki is használtak minket. Más gyarapodott, mi mindig stagnáltunk. Volt mit enni-inni, volt ruhánk és karácsonykor ajándék, de ennél nem jutottunk tovább.

B. M.: És te ezen változtatni akartál…

1989-ben, huszonnégy éves koromban vettem egy használt cirkuszi sátrat. Folytattuk a családi hagyományt, de már saját magunknak dolgoztunk. Artistákat hívtunk, és már mi fizettük őket. Hajnalban keltem, hajnalban feküdtem. Én állítottam fel a sátrat, defektet javítottam, lovat pucoltam, este felléptem. Nem lettem gazdag ember, de valami lett belőlem. Azt mondtam, ha ötvenéves koromig elérem, hogy legyen egy házunk, akkor lesz, ha nem sikerül, akkor nem lesz.

B. M.: Sikerült? Lett saját ház?

W. R.: Ötvenévesen fizettem ki az utolsó részletét a biatorbágyi parasztházunknak.

B. M.: Még egy utolsó kérdés, visszakanyarodva a hüllőkiállításhoz. Hajnalban keltek, egy nap két helyszínen állítjátok ki az állatokat, hatalmas terráriumokat pakoltok ki-be – megéri anyagilag?

W. R.: Ebből nem lehet meggazdagodni. Ezek állatok, törődni kell velük, vissza kell forgatni rájuk a pénzt.

Szöveg és fotók: Balog Marianna

Vélemény, hozzászólás?