„Nálam a sport a boldogság forrása volt”- interjú Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznővel

Vona Ildikó

Népszerű sportolónkkal a miskolci Egészségügyi Szakgimnáziumban beszélgettem, a Vöröskereszt napján tett ünnepi látogatása alkalmából.

Vona Ildikó: Milyen kapcsolat fűzi Miskolchoz?

Schmittné Makray Katalin: Édesanyám itt született. Tulajdonképpen az anyai nagyszülők és az egész család innen származik, gyerekkoromban én is sokat nyaraltam Miskolcon. Csincsetanyán éltünk a II. világháború háború után – ott vártuk édesapámat, aki megjött a hadifogságból–, a nagyszüleim pedig itt nyugszanak a Deszkatemetőben.

– Ezek szerint hazajön ide?

– Teljesen olyan, és mindig boldogan jövök. Bőven van emlékem, és persze rengeteg kellemes meglepetés szokott érni akkor is, amikor meghívnak ide valamilyen rendezvényre. Évekkel ezelőtt volt az első ilyen, maihoz hasonló esemény. Rendre elcsodálkozom, hogy egy nagy intézmény 1500 hallgatóval, és milyen fegyelmezett, értelmes, szép munkát végeznek benne, adják a hazának a tudással felvértezett embereket. Ebben az iskolában is többféle képzés létezik, de érezhetően fontos annak, aki idejár, hogy idejárjon. Nagyon sok mindent kapnak a tanulók, és egy életre kapják. Vegyük csak ezt a kulturális műsort, amit az előbb láttunk, igazán minőségi munkát végeztek a diákok.

– A két zongorista fiúcskához mit szólt? Ők még általános iskolások…

– Nagyon édesek, tündérek voltak. És a kis versmondó fiú is. Ugyanúgy izgultam érte, mint a családja; drukkoltam, hogy tökéletesen sikerüljön elmondania a verset, mert látszott rajta, mennyire komolyan vette a feladatát. Gratulálok mindenkinek, aki ebben a műsorban benne volt, meg Miskolcnak is, mert egy ilyen ünnepség a város dicsőségére válik. Büszke lehet rá.

– A Vöröskereszttel mióta tart kapcsolatot?

– Nekem a Magyar Ápolási Egyesülettel van kapcsolatom. Tulajdonképpen ők szorgalmazták a szoborállítást Kossuth Zsuzsanna számára, és az egész emlékév megszervezésében is övék a főszerep. Velük tartok szorosabb kapcsolatot. Tiszteletbeli ápoló vagyok, még fityulám is van. Rendszeresen részt veszek a rendezvényeiken, mert nagyon egyetértek a törekvéseikkel és mindazzal a jóval, amit szeretnének megvalósítani.

Állófogadáson köszöntik Schmittné Makray Katalint a miskolci Vöröskereszt dolgozói (PTV Fotó: Vona Ildikó)

– Olvastam az életrajzában, hogy 10 évesen kezdett tornázni, de hamar kiderült: ez lesz a hivatása. Honnét a sportág iránti szerelem?

– Aki fiatal nem nagyon tudja, bizony az ötvenes években – amikor én kisgyerek voltam– olyan túl sok lehetőség nem volt arra, hogy bármit is csináljon az ember, hiszen az egyszerű megélhetés is nagy feladat elé állította a családokat. Ami viszont volt: egy tornaterem, ahol testnevelő tanárok, edzők dolgoztak. A szüleim beírattak engem gyerektornára, a legközelebb induló tanfolyamra, és akkor kiderült, hogy szorgalmas vagyok, egy kicsit ugribugri is, de mindig szívesen csináltam és a tanáraim tehetségesnek tartottak. 10 évesen nagyon jól lekötötte az energiámat, és ahogy telt az idő egyre jobban fejlődtem, aztán bekerültem rendes egyesületbe, így lettem tornász.

– Az 1964-es tokiói olimpián második helyezést ért el felemás korláton. Nagy áldozatot kellett hozni ezért az eredményért?

– Nekem ez egyáltalán nem jelentett áldozatot. Nálam a sport a boldogság forrása volt. Lehetőség arra, hogy világot lássak, élményekkel gazdagodjak, sikereim legyenek.

– Emlékszem a Tévétornára, ahol a gyerekeivel együtt igyekeztek mozgásra bírni az embereket. Milyen visszhangja volt a nézők körében?

– A mai napig emlegetik. A legkisebbik lányom most 44 éves, és valahányszor kiderül róla, ő az, akivel esténként együtt tornásztak, felkiáltanak az emberek, hogy: „Emlékszem!”. És persze az idősebbek körében is nagyon népszerű műsor volt.

– Nekem olyan hosszúnak tűnik. Hány évig ment?

– Kilenc majdnem tíz. Persze akkor nem volt több csatorna, hétfőnként tévéműsor sem. Egy csatornát nézett mindenki a Magyar Televízióban.

– A lányai sportcsaládba születtek. Náluk ez mennyire volt meghatározó?

– Sportoltak sok mindent. Mind a három lányomnak fontos volt a testmozgás, kicsi koruk óta. Úszással kezdték, aztán teniszezők lettek, futni is szerettek. Aktív sportolói életet éltek.

– És az unokák?

– Ők is. Hat unokánk van, a legnagyobb most lesz 22 éves. Azt csinálják, amit szeretnek, persze számukra is fontos a sport.

A versenyző országok csapatai az 1964-es tokiói olimpia nyitóünnepségén  (Archív fotó: AP Photo)

– Önt az aerobik egyik magyarországi meghonosítójaként tartják számon. Mi tetszett meg benne?

– Az 1980-as években, 1984 körül Jane Fonda Amerikában megalapította ezt a zenés gimnasztika dolgot, ami arról szólt, hogy egy bizonyos időn belül tornagyakorlatokat zenére „fölfűzött”. Jó kis szórakoztató programot ajánlott, a test minden részét alaposan megmozgatta. Magam is vezettem ilyen órákat, amikor már abbahagytam a versenytornát. Egyszer eljutott hozzám a hír, hogy ebből az „aerobik néptornából” már létezik verseny. Engem is megkerestek, és lefordítottuk a szabályokat, megalapítottuk a sportágat. Azóta rendkívül sikeres lett Magyarországon a verseny aerobik, a szabadidős aerobiknak meg töretlen a népszerűsége.

– Mi lehet a hatalmas siker oka?

– A fiatalok nagyon szeretik a zenét, a mozgás örömét, a jó társaságot, a szép ruhákat, amiben csinálják. Ráadásul ez egy olyan kötetlen valami, ami abszolút kikapcsolja az embert. Mindenki csinálja, mert úgy tornázik, hogy közben szórakozik.

– Budapest visszalépett a 2024-es olimpia rendezésétől. Mit jelenthetett volna az országnak, ha otthon ad egy ilyen méretű eseménynek?

– Országimázst nyerhetett volna vele, mert az olimpia hírverése akkora, hogy azt a világon mindenhol nézik. Már a kandidáláskor is nagy szó, ha három város van, és Párizst, Los Angeles-t velünk együtt emlegetik. Az emberben fölmerül a kíváncsiság: hol van Budapest? Ha már térképen el tudja helyezni, és meglátja, milyen gyönyörű a magyar főváros, ráadásul nagyszerű a program, amit kínáltunk volna az olimpiára. Sajnos az élet közbe szólt, de én azért bízom benne, hogy egyszer még sikerül megvalósítani, mert Magyarország és Budapest kiválóan alkalmas arra, hogy olimpiát rendezzen.

– Viszont hamarosan kezdődik az úszó-világbajnokság…

– Igen, nyáron lesz és rengetegen fogják nézni, hiszen hatalmas. Úszás, vízilabda, szinkronúszás, maratoni úszás, műugrás, minden van benne. Milliók kísérik majd figyelemmel a versenyszámokat. Képzeljük csak el a látványt, amikor a Dunában műugrik valaki, és az egyik oldalon ott áll az Országház, a másikon pedig a Halászbástya! Annál szebb képet egy városról nem lehet mutatni. Nagyon-nagy a hozzáadott értéke egy ilyen rendezvénynek.

– Önnel hol lehet mostanában találkozni? Mennyire zsúfolt egy napja, sok felkérést kap?

– Elég zsúfoltak a napjaim, de mindig megoldom. Első a család. Az unokák körülvesznek és édesanyám is velünk él, nagy örömet okoz a velük kapcsolatos elfoglaltság. Olyan események, mint ez a mostani miskolci, sok van. Szívesen jövök ilyenekre, és sokfelé kapok meghívást. Amikor megkeresnek a szervezők, akkor átbeszéljük, egyeztetünk, és szakítok időt rá, mert közel állnak hozzám az efféle kezdeményezések.

 

Vélemény, hozzászólás?