Vona Ildikó: A „Zene az kell” megyei tehetségkutató verseny díjátadója után beszélgetünk Alsózsolcán. Zsűriztél már a Megasztárban, a Csillag születikben, a mostani vetélkedőnél pedig a zsűri elnöke voltál. Mi a véleményed a mai eredményekről?
Falusi Mariann: Elégedett vagyok, mert nagyon komolyan vették ezt a versenyt, és szerintem ez a legfontosabb. A város, a szervezők, a művház, a fellépők mind-mind komolyan vették ezt a rendezvényt. Látszik, hogy alaposan meg lett szervezve, nagyon felkészültek és ennek megfelelően a gyerekek, akik eljöttek, látták ezt és ők is komolyan vették. Ez ma egy nagyon komoly verseny volt. Ugyanakkor nem verseny volt, hanem az az együttlét is megvolt, amiről beszéltem az egyik értékelésnél, hogy a gyerekek egymásnak drukkoltak. Itt nem véres „egymás rugdosása” zajlott, hanem valódi örömzenélés.
– A versenyzők dalválasztása mennyire volt sikeres?
– A dalválasztásnál volt néhány melléfogás, de azok a gyerekek, akik már rutinosabbak és többedszerre jöttek vissza, ők már tudták mi az, amit itt elvárnak tőlük, és annak megfelelően jobban választottak. Nagyon örültem annak, hogy majdnem mindenkinek volt rögtön két dala és nem csak egy számmal készültek.
– Kiemelkedő tehetségek?
– Vannak kiemelkedő tehetségek, csak az a baj, hogy ez a mai kor nem feltétlenül az énekhangra apellál. Általában, ha nézed a televíziós tehetségkutatókat, meg ezeket a bemutatkozási lehetőségeket, ott sem mindig az a legfontosabb, hogy kinek milyen hangja van. Sajnos ez már a mostani média felépítésének köszönhető. Én azt gondolom: az ilyen helyi rendezvények, ahol megmutatják magukat saját körben az emberek és a gyerekek, itt nagyon fontos az, hogy büszkék lehetnek rájuk itt a városban, meg a környéken. Utána aztán, ha valahova kirepülnek és valami alakul belőlük, az már tényleg a szerencse dolga, vagy egy esetleges jó lehetőségé.
– Színpadi ember vagy, viszont most a másik oldalon ültél. Milyen érzés zsűrizni?
– Zsűritagnak lenni két dolog. Az egyik az, hogy marhára idegesítő, mert néha legszívesebben odaugranék és énekelnék, vagy odaszólnék: „így csináld, úgy csináld” és azonnal mutatnám neki. A másik, miután én szoktam tanítani nyáron musical-iskolában, pontosan tudom magamról, hogy én rögtön beleszólok. Nem bírom elviselni a hibát. Látom a hibákat és tudom mi az, amit csinálni kellene és ilyenkor nagyon nehéz nekem nyugton maradni a zsűriben. Ezért jegyzetelek mindig, amikor felkérnek zsűrizni, mert nagyon fontos: ha utána a gyerekek idejönnek hozzám érdeklődni, meg tudjam velük beszélni, amit láttam.
– Ki mit tud?- győztes vagy, több külföldi fesztiválon is nyertél; pontosan tudod, a gyerekek min mennek keresztül ilyenkor. Mennyire vagy velük toleráns?
– Egyáltalán nem vagyok toleráns, mert ez egy teljesen természetes dolog, hogy aki szeret énekelni és meg akarja mutatni a tudását, az igenis álljon oda fel. Aki meg csak úgy „magának énekelget”, azt meghallgatjuk, de kész. Ez egy művészi munka. Még akkor is, ha egy kis rózsaszín ruhás kislány kiáll énekelni és riszálgatja magát. Én azt értékelem, amit látok. Van úgy, hogy a kis riszálásból sokkal több érzelem átjön, mint amikor valaki elénekel egy hatalmas erőteljes dalt. Az egyéniség megmutatkozása nagyon-nagyon fontos.
Eredetileg operaénekes vagy. Miért maradt abba a pályád?
- Azért, mert amikor elvégeztem a főiskolát, abban az évben indult a „Ki mit tud?”. Mivel profi vagyok a komolyzenében, ott csak könnyűzenében indulhattam, az ugyanis egy amatőr verseny volt, de valahogy elkapott az a hév. Lírai mezzo hangom van, és mindig olyan nyolcadik dajka lehettem volna az operában, viszont a kifejezési vágy nagyon hajtott már akkor is, és kerestem a formákat. A dal egy nagyon jó forma, mert iszonyú koncentrált. Három perc és abban mindennek benne kell lennie. Nagyon megtetszettek ezek a könnyűzenei dolgok és azóta töretlenül ezt csinálom.
– A Pa-Dö-Dő meghatározó része az életednek. Nekem kicsit összefügg a rendszerváltással, hiszen akkor robbantatok be a könnyűzenei életbe. Ha nincs rendszerváltás, meg a „Bye-bye Szása” dal, akkor is ilyen sikeres lett volna a Pa-Dö-Dő?
– Már a rendszerváltás előtt elkezdtünk dolgozni, akkor már megvolt az első lemezünk. Mi Györgyivel mindketten bika csillagjegyűek vagyunk, nagyon következetesen szeretünk dolgozni. Elindultunk az Interpop Fesztiválon és Erdős Péter, aki akkor „egyeduralkodó” volt a popszakmában azt mondta: csinálhatunk lemezt, ha bejutunk a döntőbe. Bejutottunk és megcsináltuk az első lemezt. Akkor mindenki nézett, milyen viccesek vagyunk, hogy így összeálltunk. Györgyi nyolc évadon keresztül játszott a pécsi színházban, ő otthagyta a színházat, én befejeztem a zenekarozást- akkor kettőben is énekeltem-, elkezdtük csinálni a Pa-Dö-Dőt és tudtuk, hogy hosszan fogjuk csinálni. Most már 27 éve.
– Internetes portálok szerint 26 CD-n működtél közre és 2015-ben készül valami új…
– Igen, így van. Presszer Gáborral három éve járok turnézni, régóta ismerjük egymást. Sík Olga tanárnő volt a közös tanárunk annak idején. Pici bácsi azt mondta: 30 éve ismerjük egymást és hogyan lehet az, hogy nekem nincsen lemezem. Így most csinálunk egyet közösen, és ez egy csodálatos munka.
– Színházban is dolgoztál…
– Most is vagyok, leginkább Pesten. Három darabban játszom: a Chicagóban Morton mamát, aztán egy Operettszínházas dzsessz-musical produkcióban, az Amerikai komédiában, és van egy „Somnakaj” című roma etno-ballada, amiben szintén szerepelek. Szakcsi Lakatos Bélával, Mező Misivel és egy nagyon komoly zenekarral játszottunk már ebből egy sorozatot a Művészetek Palotájában, és ennek indul most az országos turnéja. Ezenkívül Horgas Eszterrel csinálok egy közös műsort, vannak szólóestjeim, és természtesen Lang Györgyivel is fellépek sokat. Hál’Istennek rengeteg a munkám és alaposan be vagyok táblázva.
(Nyitókép: Vona Ildikó fotója)
