„Nem vagyok egy handabandázós típus”- interjú Lajkó Félix hegedű- és citeravirtuózzal

A művésszel a 40. születésnapja alkalmából rendezett maratoni koncertsorozat borsodi állomásán beszélgettünk, a miskolci Művészetek Házában.

 

Vona Ildikó: Nemrég ünnepelted a 40. szülinapod. Ahogy beléptél a negyedik X-be, készítettél valamilyen számvetést?

Lajkó Félix: Nem igazán. Soha nem fektettem nagy hangsúlyt a születésnapjaimra, mert nem éreztem, hogy bármi jelentősége lenne az életkornak.

V.I.: Gondolom, a koncerteket azért ki szoktad értékelni utólag…

L.F.: Hát igen, de ez már rutinszerű. Nem gondolok annyira bele, hanem levonom a következtetést és kész.

V.I.: Könnyen feldolgozod, ha valami nem sikerül? Ezek szerint az a típus vagy, aki nem nagyon néz visszafelé.

L.F.: Elvileg könnyen, de közbe meg nem. Hát, olyan fele-fele.

V.I.: Citerázni tanultál először, aztán jött a hegedülés. Miért pont a hegedű?

L.F.: A népzenében használják, és adta magát a hangszer. Gyerekkoromban szerettem volna zongorázni, de beleszerettem a citerába, ami végett aztán nagyon sok népzenét hallgattam. Nagyobb kihívásnak számított a hegedű a zongoránál, meg úgy láttam, hogy több felé fogom tudni használni.

V.I.: Láttam az előbb a színpadi próbán, hogy egyik percben hegedültél, a másikban már citeráztál. Könnyű váltani egyikről a másikra?

L.F.: Nekem könnyű. Bár teljesen más a két hangszer: az egyik pengetős, a másik meg vonós, de a hegedűnek a hangterjedelme is nagyobb.

V.I.: Mennyit kellett ahhoz gyakorolnod, hogy ez a technika kialakuljon? Meg egy szép hangszín is szükséges a hegedűnél…

L.F.: Igen, a hegedű olyan, hogy az első jó pár évben nem megy. Minimum napi 2-3 órahosszát játszani kell, de ha van rá lehetőségem, akkor még többet. Otthon van egy próbatermem, ahol naponta gyakorolok. Vannak napok, amik utazással telnek, akkor nehéz megoldani, de én szeretnék mindennap gyakorolni.

 

Milyen hegedűn játszol most?

 

L.F.: Egy régi olasz mesterhegedűn, ami 1700 táján készült. De ez nem az enyém, csak használatra kaptam.

V.I.: Az elektromos hegedűkről mi a véleményed?

L.F.: Én nem kedvelem a hangjukat. Talán idővel jobbak lesznek majd, de egyenlőre nem érzem, hogy a hegedű-villanyhegedű egy továbblépés lenne. Nem ugyanaz a váltás, mint a gitár-elektromos gitárnál volt.

V.I.: Régebben kacérkodtál a gondolattal, hogy írsz egy hegedűversenyt nagyzenekari kísérettel. Ez hogy áll?

L.F.: Ahhoz le kéne ülni és kitalálni, melyik hangszer mit játsszon. Inkább azt választottam: írjon valaki egy zenekari átiratot. Az jobban érdekel, hogy én rájátsszak valamire.

 

A zenekari formáció PTV Fotó: Vona Ildikó
A zenekari formáció (PTV Fotó: Molnár Edvard)

 

V.I.: Befolyásol, hogy milyen térben játszol? Itt most koncertterem van, de templomokban is muzsikálsz, ami szakrális tér…

L.F.: Szólóban, duóban szoktam játszani a templomokban, a koncertteremben meg többen vagyunk és erősítéssel zenélünk. Van szóló, zenekaros, zongorás repertoárunk, ami már kialakult, és azt játsszuk.

V.I.: Az improvizáció fontos a koncertjeiden. Mennyire vannak a dalaid megkomponálva és mennyi az új anyag?

L.F.: Nagyjából meg vannak komponálva, de amit én játszom, olyan ¾ rész improvizáció, amihez a többi zenész igazodik. Tudják az akkordokat, a konkrét nótát, amit aztán ők is kifejtenek a saját hangszerükön.

V.I.: Kottában is léteznek a dalaid?

L.F.: Nem szoktam őket lekottázni. Vannak hangszerelők, akik ezt megcsinálják. Nincs semmi problémám az írottal, de hiába a sajátom az a nóta, nem tudnám mindig ugyanúgy játszani.

V.I.: A „madaras” videót itt forgattátok a Hámori-tónál, ugye?

V.I.: Igen, de nem akartuk, hogy annyira felismerhető legyen a helyszín, ezért nem látszik a Palotaszálló. Gyönyörű a Hámori-tó környéke, meg évente többször is szoktunk Miskolcon koncertezni. Gyakran kapunk ide meghívást.

V.I.: Játszol szólóban, duóban, szimfonikus zenekarral, most ide kvartettel érkeztél. Melyik a legnehezebb?

L.F.: Talán a szóló, de mindegyik más. Mindnek más a nehézsége. A szólójáték egészen más, mint a zenekarozás. A szólózás teljes szabadságot, teljes szárnyalást ad fogódzkodók nélkül. Az a zenecsinálásról szól, mert olyankor tudnak kijönni az emberből olyan dallamok, amit aztán át lehet ültetni akár szimfonikusokra is.

 

A közelmúltban két CD-d is megjelent…

 

L.F.: Van egy szimfonikus és van egy zongoristás, Balázs Jánossal. A szimfonikuson vannak olyan nóták, amit kis zenekarral is szoktunk játszani.

V.I.: A Lajkó Félix maraton után mi következik?

L.F.: Februárban még van néhány fellépés ezen belül; az egész koncertsorozat Budapesten a Művészetek Palotájában fog lezárulni. Utána vannak még koncertek, van pihenő időszak, meg jönnek majd CD-k. Sokat zenekaroztam az utóbbi időben, most szeretnék majd szólózni. Előtérbe kéne kicsit helyezni a szólóhegedű, szólócitera darabokat.

V.I.: Kaptál már Magyar Kultúráért-díjat, átvehetted a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Vajdasági magyarként hogyan érintett?

L.F.: Örültem neki, persze. Meg gondolom, hogy lesz még belőle több is, de olyan nagy hangsúlyt nem fektettem rá. Átveszi az ember meg megköszöni, de nem jut eszembe mindennap, hogy nekem Tisztikeresztem van. Nem változott meg tőle gyökeresen az életem.

V.I.: Ha játszol, izzik körülötted a levegő. Most viszont nyugalom árad belőled és olyan halkan beszélsz, hogy alig hallom a hangod. Mintha két ember lakna benned. Hogy lehet ekkora különbség a két lényed között?

L.F.: Szerintem nincs kettő.

V.I.: De mindig ilyen nyugodt és halk szavú vagy?

L.F.: Általában igen. Nem vagyok egy handabandázós típus. Én a hegedűn „üvöltözök”.

 


Hasonló cikkek