„Soha nem voltam egy babázós kislány” – interjú Eperjesi Erika operaénekesnővel

A művésznővel a Miskolci Nemzeti Színházban beszélgettünk az új bemutatója, A Bandy-lányok kapcsán. 

Vona Ildikó: Mennyire tartod magadat miskolcinak?

Eperjesi Erika: Abszolút annak tartom magam. Azt azért meg kell említeni, hogy én a diploma megszerzéséig Felsőzsolcán laktam a szüleimmel, de Miskolcon születtem, itt végeztem az iskoláimat, minden ideköt. Azóta élek Miskolcon, amióta a színházhoz szerződtem. Játszottam más színházaknál vendégként – Debrecenben, Békéscsabán-, de mindig hazavágytam. Lokálpatriótának vallom magam, rengeteg emlék fűz Miskolchoz. A főiskolát, egyetemet szintén itt végeztem, és most már a szüleim is itt élnek.

– Mindig színésznő akartál lenni?

– Soha nem akartam színésznő lenni. Gyerekkoromban nagyon „fiús” lány voltam; imádtam az autókat, mindenfélét szerelgetni, meg a kertben dolgozni. Eredetileg, 10 éves koromig kamionsofőr akartam lenni. A szobám falán nem popsztárok fotói voltak kifüggesztve, hanem autók képei. Soha nem voltam egy babázós kislány. Az hamar kiderült, hogy jó zenei adottságaim vannak – 6 éves koromtól zongorázom –, a Zrínyi Gimnáziumba jártam énektagozatra. Nincs színész a családunkban, soha nem is volt. A szüleim, nagyszüleim szintén szerették a zenét. Én kitaláltam, hogy zongorázni szeretnék. A matematika is a kedvenceim közé tartozott, aminek most nagy hasznát veszem, mert könnyen, logikusan meg tudom jegyezni a rendezői utasításokat. A Gimnáziumban Engi Zsuzsa néni tanította az éneket, és ő mondta, hogy nagyon jó hangom van, menjek el magánéneket tanulni. Elmentem az Egressy Zeneiskolába, ott Szívós Marika nénihez. Ő javasolta: próbáljam meg a Zeneművészetit, a Konzervatóriumot. Felvettek, utána a főiskola magánének szakára, sőt már a főiskola alatt én is tanítottam.

– A színházhoz hogyan kerültél?

– Teljesen véletlenül. Volt egy meghallgatás a színházban, én meg pont akkor diplomáztam. Elmentem arra a meghallgatásra és Kesselyák Gergely, aki akkor a zeneigazgató volt, felvett. Mondta, hogy a következő évadban nincs olyan szerep, ami az én hangfajomra való lenne, de a kórusba nagyon szívesen felvenne. Lényegében énekkarosként kezdtem és végigjártam a lépcsőfokokat. Egy gálán már kaptam szerepet, aztán Musette-et énekeltem, utána ki is kerültem az énekkarból és jöttek a szerepek. Nem bánom, hogy a kórusban kezdtem és végigjártam szépen a ranglétra fokozatait. Én nem végeztem Színművészetit, így nagyon hasznos volt ez az időszak. Már 18 éve vagyok ennél a színháznál.

Eperjesi Erika és Dolhai Attila a Viktória című operettben / PTV Fotó: Vona Ildikó
Eperjesi Erika és Dolhai Attila a Viktória című operettben / PTV Fotó: Vona Ildikó

– Van kedvenc szereped azok közül, amiket eljátszottál?

– Mindet imádtam. Ezt már sokszor mondtam riportban, hogy mindig azt szeretem a legjobban, amit éppen csinálok. De nem is lehet másképp. Ha azt mondod: „bezzeg a másik milyen jó szerep volt”, akkor nem tudsz maximumot nyújtani. Természetesen a nagy primadonnaszerepek, ha már mondani kell valamit, akkor a Csárdáskirálynő, vagy a Marica grófnő, ami álom egy primadonna számára, vagy az operában, amikor Gildát énekeltem, az komoly feladat volt. Nem tudok rangsorolni igazán a szerepek között. Tavaly a Zorbában Melinát játszottam, azt is nagyon szerettem. Végre nem primadonna voltam és épp ezért hatalmas élményt jelentett, mert teljesen más karakter, mint amiket előtte játszottam.

– És amire most készülsz, A Bandy-lányok?

– Hú, ez nagyon kemény és hatalmas feladat. Elsősorban ez egy prózai szerep, és a dalok sem igazán az én hangfajomra íródtak. Több hanggal lejjebb éneklek, mint ahol nekem kényelmes. Először ez is fejtörést okozott. Transzponálni nem nagyon akartuk, mert a műfaj nem engedi, hogy áriázás legyen belőle, ezek a dalok nem arról szólnak. Soul, funky, boogie-woogie, nagyon jó zene, imádom ezt a stílust.

– Amikor a rendező felajánlotta a szerepet, mit szóltál?

– Béres Attila ajánlotta. Először nem tudtam, hogy mi ez, mert nem ismertem. Prózai darabokban nem játszottam, nem is vagyok járatos benne. Elmondta, miről van szó; könnyed darab. Én örültem neki természetesen, hogy prózai színésznőként is gondol rám. Eléggé nagy feladat. Végig a színpadon vagyunk Seres Ildikóval, rendesen elfáradunk benne. Majd, amikor már egybe megy az egész előadás, akkor élvezetes lesz, de most még rendkívül figyelni kell minden részletre.

– Az a karakter, akit játszol, mennyire hasonlít rád emberileg?

– Most már kezdem a magaménak érezni. Eleinte az is komoly feladatot jelentett, hogy a helyemet megtaláljam a darabban. Alapjában véve kicsit hasonlít rám a figura, mert ez egy énektanárnő, aki művésznő szeretett volna lenni, de „csak” egy énektanár lett, nem pedig előadóművész. Kicsit megkeseredett, benne van a szürke hétköznapokban, amitől tartózkodóvá vált, a Szent Cecília Kórust vezeti. Ez az „én” is bennem van, ez a visszafogottabb, gátlásosabb, bezárkózóbb, viszont a darabon belül vannak olyan pillanatok, amikor Sophie-nak nagy kitörései is vannak, hogy „miért nincs itt az az Ica?”. A magánéletemben nem vagyok ennyire hisztériás. Ebbe még nekem is bele kell jönnöm, hogy gyorsabban kell váltani és hamarabb eljutni addig a pontig, ahol betelik a pohár.

– Odáig is eljut, hogy már nem bírja tovább és kirobban a szereplő?

– Igen, a végén nagy kirobbanás lesz. Összetett a szerep rendkívül. Először tartózkodó, kicsit fél ettől az egésztől, aztán dühöngeni kezd, majd a végén elszabadul a pokol. Nagyon izgalmas kihívás ez a szerep, tényleg.

A Miskolci Nemzeti Színházban a Viktória című operett főszerepében / PTV Fotó: Vona Ildikó
A Miskolci Nemzeti Színházban a Viktória című operett főszerepében / PTV Fotó: Vona Ildikó

– A politika irányába mikor kanyarodtál el? A nevedet hallva mindenkinek a primadonna jut eszébe, de hogyan lett belőled képviselőasszony?

– Ez életem véletlen történése, furcsa helyzete. Soha nem politizáltam. Kincses Károly kollégámmal elmentünk fellépni egyszer egy Polgári bálra, ahol vacsorára is meghívtak, nemcsak fellépni, ott beszélgettünk az akkori országgyűlési képviselőkkel. Aztán később jött egy telefonhívás és egy felkérés. Teljesen új gárda lett akkor a képviselők között, volt sportoló, tanárnő, és keresgéltek, hogy minden szegmensből legyenek a jelöltek között.

– Mennyire szereted csinálni a képviselőséggel járó feladatokat?

– Nagyon, mert kinyílik vele a világ. Ha a színházban próbaidőszakom van, akkor rendkívül sűrű a programom, viszont amikor csak este van előadásom, akkor napközben ráérek. Azt azért meg kell említeni, hogy a képviselőség nem jelent mindennapos elfoglaltságot.

– 2002-ben Az Év Operaénekese lettél, utána Az Év Hangja díjat is megkaptad. Mennyire fontosak ezek számodra?

– Úgy gondolom, mindenki számára fontos egy elismerés, és szerintem mindenki örül egy díjnak. Jól esik! De kinek nem?

–  Elégedett vagy a mostani évaddal?

– Nehéz ez az évad, de elégedett vagyok vele. Sok szép feladatokat bíztak rám. Van, ami nehezebb, de pont ettől változatos.

– Például A Bandy-lányok figurája, Sophie miben jelent újat?

– Prózai szerep, végig a színpadon vagyok a darab folyamán és a zene, meg maga a stílus is más, illetve ahogy énekelni kell. Amit eddig énekeltem azt klasszikus hangképzéssel kell megoldani, de ezt már nem lehet. Ez mély az én hangomnak, nagyon kell figyelnem, hogy ne rekedjek le közben.

– Lesz még bemutatód, vagy ezzel lezárul az évad?

– Lesz egy gálánk december 30-án, a Zenés varázs Homonnay Zsolttal. Három dalt énekelek benne, pontosabban két duettet és egy dalt. Az nem jelent olyan nagy kihívást, mint A Bandy-lányok, vagy a Viktória, de még arra is próbálni kell.

– Köszönöm szépen az interjút és nagyon sikeres premiert kívánok!

 

Vélemény, hozzászólás?