Most induló sorozatunkban a történelmi Magyarország tájegységeit járjuk körbe virtuálisan. Hiszen oly sok szépséget és értéket teremtett eleink keze, amelyek jó része világszerte hírnevet termett! Gondoljunk csak a kalocsai mintára, amelyet manapság még a divat világának is újra felfedeztek – és ez csak egy a korábbi korokban élő magyarok által létrehozott értékek közül.
Nem csekélyebb hírességek viselik a magyar népművészet motívumaival díszített ruháit, mint Nicole Kidman vagy Beyoncé, akiről már többször készült fotó kalocsai mintás ruhában. De természetesen sok más tájegységhez is kötődik hungarikum, így például a gyulai kolbász, a tokaji bor vagy a kalocsai paprika ugyancsak világhírnek örvendenek, a hímzett vagy patkolt tojásokról nem is beszélve.
Ebben a cikkben és azt ezt követő írásokban természetesen nem tudunk minden területre kitérni, ezért a célunk csupán annyi, hogy felhívjuk a figyelmet arra: fontos számon tartanunk a múlt tárgyi emlékeit, melyek kultúránk hordozói.
Szépség és egyediség mindenütt található
A magyar népi kultúra régióit Borsos Balázs és Magyar Zoltán néprajzkutatók felosztása szerint járjuk majd körbe. Ez természetesen nem mindig azonos a mai földrajzi határvonalakkal. A kutatók a népi kultúra regionális tagolódását a teljes magyar nyelvterületen vizsgálták, így a Felső Őrségtől Moldváig és a Szepességtől az al-dunai székelyekig.
Ebben a felosztásban az Alföld, a Dunántúl, a Felvidék, Erdély és Moldva számítanak nagyobb tájegységeknek, az ezeken belül található úgynevezett „nagytájak” és „kistájak” is hordozhatnak és hordoznak is egyedi sajátosságokat.
Alföldi népi motívumok
Ha már a hímzés felmerült, meg kell említenünk a kunsági, a hódmezővásárhelyi hímzéseket. Emellett a dél-alföldi szőrhímzések egy újabb jellegzetes csoportot alkotnak, ezt „Arad vidéki, Orosháza vidéki” megnevezéssel szokták említeni. Ezek hímzőkultúránk régi rétegéhez tartoznak, s a magyar népművészet története szempontjából kiemelkedő jelentőségűek. Fennmaradt hímzéseinknek a legkorábbi emléke a keleties stílusjegyeket mutató kunhímzés, mely a Nagykunság népi díszítőművészetének egyik archaikus ága.
A magyar parasztság gazdálkodásában fontos szerepe volt a kender és len feldolgozásának. A hétköznap használt szőttesek egyszerűek voltak, de az ünnepi darabokat igyekeztek színessé varázsolni. A falusi élet minden egyes eseményéhez jellegzetes szőttes darab tartozott a bölcsőtől a sírig.
De nem csak ágyneműt és ruhákat díszítettek őseink, hanem gyönyörű faragványokat és ötvösmunkákat is létrehoztak, valamint meg kell említenünk a fazekasság vagy éppen a bőrdíszítők-nemezelők remekműveit is.
A geometrikus-, növényi- és virágornamentika, valamint a figurális ábrázolások egyaránt kedveltek voltak a faragásokon és az elkészített edényeken is.
A fafaragás a férfiak tevékenysége volt, akik nem elsősorban a maguk számára, hanem például szerelmi ajándék gyanánt készítettek szép díszítéssel ellátott használati eszközöket. Ezért különösen sok fafaragással díszített tárgyat találunk a női munkák körében, például mosósulykokat, mángorlókat, orsókarikákat, vagy akár egész szövőszéket.
A népi agyagiparosokat a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől, és az általuk elkészített edényfajtáktól függően többféle elnevezéssel illették. A tűzálló agyaggal dolgozók voltak a fazekasok és a kályhások, a nem tűzálló agyagot felhasználók neve pedig tálas, és korsós volt. A fehéredényesek nmázas, ún. népi fajanszot készítettek.
A népművészet remekműveiről készített összefoglalónk most megszakad, de hamarosan folytatása következik!
