Mánfai György portréiról
Mánfai György szociofotói – a természetfotók társaságában – némiképp talán szokatlan helyszínen, egy egyetemi épület, a Pécsi Tudományegyetem lépcsőházában, illetve a Földrajzi Intézet folyosóján láthatók.
Nem tipikus kiállítótérben – a magas sugárzásveszélyű labor előtt – sétálgatva a szemlélő a jellegzetes konstrukció révén mégis az otthonosság-ismerősség érzését tapasztalja. Hogy a képek tárgya az ember (a természetben), önmagában még nem teszi egyedivé a kiállítás felépítését. Hogy a Balkán és a mediterrán térség országainak embere, már inkább.
Az első néhány (lépcsőházbeli) portré megtekintése után a látogatóban felvetődik a kérdés: miért ők? A még vagy már nem munkaképes, középkorú, idős férfiak és nők. (Utóbbiak harmadannyi képen szerepelnek.) A pópa, a szerzetesek, a halász, a földmunkás, a zöldségárusok, a dudások. Élemedett korú nő albán népviseletben, gyászruhában, hétköznapi (otthoni) öltözékben. A második, ezzel egyidejű kérdésnek/felismerésnek hitetlenkedve-csodálkozva ad hangot magában: (miért) boldogok? Megütközését egy pillanattal később szégyelli. Nem csak annak tűnnek, valóban azok. Az idill evidenciaként hat.
Továbbhaladva olyan képekkel találkozhatni, melyek hatására a szégyenérzet helyére büszke öntudat kerül: mégsem maradéktalanul (s nem mindannyian) boldogok. A derű hiánya szintén természetes módon érvényesül (sajnos). Azt lehetne gondolni (részint jogosan), hogy a befogadói érzékenység mára jelentősen tompult, nehéz újat, illetve a régit másképp (még mindig megragadón-felkavarón) mondani („Hogy »mondanivaló«? Baromság. Bármiről / bármit. […] kit érdekel az üzenet, hisz ha a versben mindig / valami újjal kéne előhozakodni, az emberiség / az első száz év után felhagyott volna az egésszel. / Téma nincs sok: szeretlek, félek, meghalok. / Ezt a hármat ragozzuk, cserélgetjük, ezekre / írjuk a változatokat több ezer éve. […]” [Csengery Kristóf: Örök dolgok]). Talán a tiszta boldogság, a leplezetlen öröm az a téma, amelynek befogadásában még nincs rutinunk. (Ez alkalmasint szerencse is.) Mert a szerzőknek sincs annak iróniától és rezignációtól mentes esztétizálásában. Mánfai György portréi szintén ezt bizonyítják (lévén dokumentarista fotók: a világot igazolják).
Bizonyos pillanatképeken a portréalanyok derűje ijedt csodálkozással vegyes, mosolya elnéző, tehetetlen. Másokon (jobbára férfit ábrázoló fotókon) a melankolikus vagy meghatározhatatlan lelkiállapot válik időtlenné. Sokáig lapozva egy-egy arcot, túl könnyű még a zavartalan öröm helyett is a társadalomföldrajzi meghatározottságok felerősítésével a végső magára hagyatottságot, elesettséget olvasni bennük (csoportképen is). Bizonyára ez az az állandó, ami összetartja a képsorozatot. Egyrészt a műfaj sajátja lehet, másrészt a befogadó aktuális fogékonyságától függ, képes-e felfigyelni a mélyebb-megrendítőbb összefüggésre. Váratlanságában érdekes, hogy a képek között két gyerekportré is szerepel. A lányok – koruknál fogva – még nem részei annak a térnek, amelyet a fotóikat övező arcképek megképeznek. A rögzítés technikája végleg kiemelte őket korábbi élethelyzetükből. Ilyenformán nem illeszkednek a kiállítottak közé, képükön a környezet identitásképző szerepe még kevéssé észlelhető. Esetükben elképzelhetetlen az én és a világ olyan mértékű azonossága, melyet a felnőtteket ábrázoló portrék nagy része sugall. Élőbbek, akárha a kép mozgásban volna. Ugyanez a determinálatlanság tapasztalható a dudásokat vagy a zöldségárusokat, a török népviseletben lévő fiatalembert megörökítő képet szemügyre véve. Meglehet, mégsem annyira éles a két korosztály szembenállása. (Az általában mozdulatlan férfiak és nők, valamint fagylaltot evő kislány között lévő esetleges kontraszt abban ragadható meg, hogy a kimerevített pillanat dacára az utóbbi aktív cselekvőnek mutatkozik – de éppen azért, mert sokkal inkább eloldódik ábrázolt önmagától). A másik gyermekportrén a dinamikát, a változtathatóság illúzióját a vörös cica kelti fel a befogadóban. A felnőtt generáció esetében azonban mintha ennek az ellenkezője volna állítható: a javíthatatlannak tűnő körülményeikről tudósítanak (tudomásulvételre és reflexióra szólítanak) a képek.
A tudós és fotóművész képei ITT böngészhetők.
