„A fegyverzet elég jól behatárolja, mit lehet” – beszélgetés dr. Lenár György római legionáriussal

Miskolcra érkezett a Seuso-kincs. Ennek kapcsán római hétvégét rendeztek a Herman Ottó Múzeumban, ahol a Colonia Rostalló Kulturális és Hadtörténeti Alapítvány harcosai jelenítették meg az ókori életet. Riportunk ebből az alkalomból készült az egyesület vezetőjével.

Vona Ildikó: Honnan ered a rómaiak iránti vonzalom?

Dr. Lenár György: Nálam családi indíttatásból, én ugyanis olasz származású vagyok, de nagyon megfogtak a klasszikus filmek is, mint például a Ben-Hur vagy a Gladiátor, és szerencsémre az iskolában jó töri tanárom volt, aki megmutatta, hogy a római kor nem egy megkövült, unalmas valami. Érdekelni kezdett: majd örömmel fedeztem fel, hogy bizony

szinte mindenben visszaköszön és él az ókori örökség,

leghétköznapibb formájában a betontól kezdve az autótípusok nevein át valamennyi társadalom- és természettudományi tárgyig.

– Élővé tenni a történelmet, ez az egyesületük célja?

– Igen. Célkitűzésünk, hogy a száraz történelmi anyagoktól eltérően mutassuk meg ezt a korszakot. Nyolc éve működik a csapat, és két párhuzamos ága van az egyesületnek: az egyik a kulturális hagyományok ápolásával foglalkozik, a másik pedig kifejezetten katonai, hadtörténeti dolgokkal. Mi a Kr. u. I.- II. századot idézzük meg ezekkel a viseletekkel, fegyverekkel, páncélzatokkal. Ehhez persze meg kell ismerni a kort, beleértve a környező népeket és ellenfeleket is (keltákat, germánokat, dákokat, szarmatákat).

A Herman Ottó Múzeum Seuso-tárlatának bejáratánál

Nagyon látványos volt a Régiségvásáron bemutatott vonulás, szépen fel volt építve. Ki segít a történelmi hitelességben?

–  Elsősorban a korabeli szerzők munkái, múzeumokban és történeti tárgyú írásokban fellelhető anyagok. Vannak köztünk is történészek, ők nagyon sokat segítenek, és más római hagyományőrző csapatok munkássága is tanulságos. Nekünk az a fontos, hogy – a fentiek alapján – gyakorlatainkon logikus feladatsorokat kapcsoljunk össze, ezek elvégzésében kellő jártasságot szerezzünk, de úgy gondolom, a fegyverzet elég jól behatárolja, mit lehet és mit nem lehet csinálni azzal.

– Mit kell tudni a harcosok öltözetéről?

– A mai fogalmaink szerinti egyenruházat a napóleoni háborúkban kezdett kikristályosodni, ám Róma hadserege abban volt egyedülálló, hogy korát messze megelőzve, szervezett hadiiparra támaszkodott. Egységesített felszerelési elemek, fegyverzet és irányítási struktúra jellemezte, amely egyfelől kellő állandóságot biztosított, másfelől rugalmasan egészítették ki más népek segédcsapataival, akik a rájuk jellemző viseletet, fegyverzetet és taktikákat képviselték. Maga a légiós öltözet egy nehézgyalogos páncélzat és fegyverzet, ami a mai napig visszaköszön a modern rendészeti célú testpáncélokban és felszerelésben.

– A páncél, amit Önön látok, igazi mestermunka…

– Igen, Bánsághi Máté páncélkészítő iparművész kezei közül került ki. Ez egy lemezpáncél, ami egymáshoz illeszkedő elemekből (szegmensekből) tevődik össze, a neve: lorica segmentata.

Leginkább a rovarok kitinpáncéljához tudnám hasonlítani, és meglepően nagy mozgékonyságot biztosít az embernek.

Ezt megelőzően viseltek már gall eredetű  láncinget (lorica hamatát), amit azzal tettek rómaivá, hogy vállbetéttel látták el a pajzs felett érkező szúrások, vágások elhárításának érdekében.

– A kard mellett milyen harci eszközeik voltak még a rómaiaknak?

– Maga a pajzs sem csupán statikus védelmi eszköz, önmagában is megfelelő támadóerőt tud kifejteni, a közepén található pajzsdudorral, tömegével, domború felszínével. Használták a vaspánttal ellátott széleit is, ezzel támadtak lábfejre, alsó lábszárra. Voltak nehéz hajító lándzsák, ez van nálam (pilumnak hívják), a személyi fegyverzet része, nagyon elmés eszköz. Van benne egy kis fa és egy fémcsap, ezekkel rögzítették a fémhegyet, és amikor eldobták, ez a fa kitört, míg a fém tartott, de a nyél és hegy egymáshoz képest „elhajlott”, így nem lehetett visszadobni, ellenben a dobás során beleállva az ellenfél pajzsába, azt lefegyverezte. .Használtak ezenkívül könnyű hajító lándzsákat (verutum) döntően lovasok és könnyűgyalogosok. De volt hosszú lándzsa (latinul: hasta), amivel a 2.- 3. sor mögül átnyúlva döfködhették az ellenfelet. És ezek csak a lándzsák, amelyeket mi is használunk, még nem beszéltem az ókori tüzérségről, harci kutyákról, elefántokról, hadihajókról, ostromgépekről… Különböző egységeket alkalmaztak, egész fegyveres alakulatokat vettek át más népektől. Innen, a Kárpát-medencéből a szarmaták nehézlovasságát használták fel, Magyarországon (Aquincumban) szolgáltak brit kelták, mauritániai lándzsások, vagy például legendásak voltak a rodoszi parittyások. Hatalmas tárház, és minden egyes fegyver mögött ott húzódik egy korszak és nép történelme. Ahogyan az oldalfegyverünk (gladius) Hispániából származik, a láncingünk és a sisakunk gall eredetű. A római zsenialitás abban áll, hogy szintetizál és összerak, ezáltal alkot valami újat.

Utcai beszélgetés az érdeklődő miskolciakkal

– A páncél, ami Önön van, csináltatva lett, vagy valakié volt?

– Ami rajtam van egyedi készítésű, leletalapú rekonstrukció.

– Úgy tudom, többféle műsorral készül az egyesület…

–  Igen, egyfajta kulturális missziót teljesítünk, amire persze sok időt kell rászánni, hogy elsajátítsuk és hitelesen tudjuk tolmácsolni az átadandó alapokat. Mindezt a modern kor emberének világában kell érthető formában elhelyeznünk. Sok tanulásra és gyakorlásra van szükség, és ez a része nem közönség előtt zajlik. Ilyen a római per eljátszása, amelyben annak ügyrendjét próbáljuk megeleveníteni, ami ha jól sikerül, ki tudjuk vinni publikum elé, és most készül egy kisebb, római jellegű komédia is.

– Hol lehet Önökkel találkozni?

– Magyarországi és külföldi helyszíneken is.  Most készül a honlapunk és a Facebook oldalunk (ebben van némi elmaradásunk az elmúlt 8 évünket tekintve). Márciusban a Nyíregyházi Jósa András Múzeum látja vendégül a Seuso-kincseket, és ide kaptunk meghívást. Április 21-24-én megyünk Rómába, ott a város alapításának 2770. évfordulóját fogjuk megünnepelni más nemzetközi csapatokkal együtt. Nyugat- és Dél-Európában majdnem mindenütt beleütközik az ember a római jelenlét maradványaiba – akár ápolják, akár nem –, mindenhol léteznek hagyományőrzők, és velük együtt lehet szerveződni, egymás rendezvényeire vannak meghívások. Nagyon szeretjük Balácapusztát (a Balaton-felvidéken található villagazdaság), tavaly kétszer is voltunk ott és tervezzük az idei látogatásunkat is.  Borsod megyében szintén vannak rendezvények, Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon – remélem Miskolcon is lesz még alkalmunk megjelenni. A velünk való találkozás legegzotikusabb és legváratlanabb helyszíne tavaly január első hétvégéje volt, amikor a Tátrában páncélban tettünk meg egy menetgyakorlatot közel 2000 méterig jutva, – 15 Celsius-fokban.

– Hogyan lehet valaki római katona? Mi kell hozzá?

– Először is kérünk a jelentkezőtől egy önéletrajzot, amiben fel kell tüntetnie: miért szeretne közénk tartozni? Mi készteti, mennyire komoly az elhatározása? A felvételi beszélgetés része természetesen az egészségügyi állapotának megismerése. Aztán találnia kell egy mentort a csapatból, aki felkészíti, támogatja. Ezt követően alaki, fegyverzeti és gyakorlatban könnyűgyalogos kiképzést kap. A próbaév alatt fokozatosan ismerkedhet meg a nehézgyalogosok éltével. Az egyes megjelenéseink előkészületei során, majd az egyhetes táborunkban aztán mindez folyamatosan és egyénileg, valamint csapatban is gyakorlásra kerül, hogy végül légiós vizsgát tehessen elméleti és gyakorlati ismeretekből. Ezt követően – ha az Illető elszánt és arra alkalmasnak találtatik, akár az egymásra épülő előmeneteli követelményeknek is nekivághat: az Eü vizsgától a nyelvvizsgán át a fizikai erőpróbákig, amelyek a leszolgált évek mellett a ranglétra fokozatainak feltételei.

Bevonulás kivont kardok alatt ( Fotó:  Baranczó Benedek)

– Szoktak olyat csinálni, hogy római öltözékben kimennek iskolákba előadást tartani diákoknak?

– Igen, a rendhagyó történelemórák is hozzátartoznak feladatainkhoz.

– Mi a tapasztalat, a magyarok mennyire nyitottak a római kor iránt?

– Más a fogadtatás a Dunántúlon, ahol ennek hagyománya van, de azt tapasztaljuk, hogy az emberek nagyon kedvesek, barátságosak. Szeretettel fogadnak bennünket mindenhol, és nyitottak arra, amit csinálunk.

(Fotók: Vona Ildikó/ PTV, Baranczó Benedek/ Herman Ottó Múzeum)

Vélemény, hozzászólás?