A Gömör-Kishonti Múzeum gyűjteményében három fából készült, növényi-figurális díszítésű formát, ún. nyomódúcot őriznek, amelyek a 18. századból, ismeretlen kékfestő műhelyből származnak. A nyomódúcokat a múzeumnak annak egyik alapítója, Hűvössy Lajos ajándékozta 1882-ben. A gyűjtemény része egy, a 19. századból származó sárgarézből készült forma is, amelyet Nyustyán használtak.
A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely nevét onnan kapta, hogy a minta eredeti formájában jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de ma is népszerű, napjainkban is több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával. A kelmék egyszínűre színezése és a ma textilnyomásnak nevezett eljárás szerinti mintázása az ősi mesterségek közé tartozik. Indiából, Kínából és Egyiptomból számos lelet került elő, amelyek bizonyítják, hogy már több ezer évvel ezelőtt is ismert eljárásról van szó. A textilnyomási eljárások között fontos helyet foglal el a kékfestés, ami Indiából származik. Feltételezik, hogy az ott készült árukat onnan szállították egyrészt karavánok Egyiptomon, Észak-Afrikán át, másrészt tengeri úton közvetlenül Dél-Európába. Más feltételezések szerint Törökországból, Kis-Ázsián át került Európába a 16. században. Az mindenesetre tény, hogy a 17. századi francia udvarban az indiai eredetű nyomott mintás kelmék nagyon népszerűek voltak. Ezek importjára egy kizárólagosságot élvező külön vállalatot is alapítottak. Később a francia mesterek is megkezdték az ilyen mintázatú kelmék gyártását és az eljárást azután a Franciaországból elűzött hugenották terjesztették el Nyugat-Európában. A 17. század végén már jelentős műhelyek működtek Dél- és Nyugat-Európában, főként a kialakuló textilközpontokban, kolostorokban, nagyobb városokban. Magyarországon már a 15. században is működtek festőműhelyek, és a 17. században meghonosodott a kékfestés is. 1608-ban Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló közösen alapított kelmefestő céhet, amely több más környező települést is ellenőrzése alá vont. A 18. században már szinte minden városban, sőt falvakban is működtek festőműhelyek, mert a kereslet a nyomott mintás kelmék iránt igen nagy volt. A 19. század közepén már gyár jellegű kékfestő üzemek is működtek. A kézi nyomást már a 19. század közepén háttérbe szorította a francia Perrot által 1834-ben feltalált, szakaszos működésű nyomógép használata. A falusi életforma változása, a városi ipari munkások „korszerű” viselete is megváltoztatta a régi szokásokat, csökkent a hagyományos viseletek iránti igény Magyarországon. Az első, majd a második világháború utáni nagy nyersanyaghiány és a népviseletben bekövetkezett jelentős városiasodás tovább csökkentette ugyan a műhelyek számát, de még ma is többen foglalkoznak ezzel a mesterséggel.
A kékfestés alapvetően az ún. gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely az ezután felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása tehát két alapvető munkafázisból áll: mintázás fedőanyaggal (gátlószerrel) és színezés indigócsávában. A nyomódúcot, amelyen a mintát kialakították, kiemelkedő részein bevonták a fedőanyaggal és a hagyományos módszer szerint kézzel nyomták rá a kelmére. A fedőanyag száradás után elzárta a mintázott felületet. A kék színhez használt festéket az indigó növény leveleiben és gyökereiben jelenlevő indoxil-glükozidból, az indikánból állították elő. Térségünkben a 18. század indult fejlődésnek a kékfestés, virágkora a 19. században volt, s elsősorban azokban a régiókban, ahol volt elegendő és jó minőségű vászon. Gömörben Rimaszombat, Nagyrőce és Rozsnyó tartozott ezen helyek közé, s miután a 20. század elején hanyatlásnak indult, még Jolsván, Dobsinán és Rozsnyón maradtak érdemleges műhelyek.
A legrégibb, még a 18. századból származó nyomódúcok fából készültek, többnyire körtefából, esetleg dió-, cseresznye- vagy jávorfából. A kékfestők többsége maga készítette a nyomódúcait, de volt, aki fafaragókkal készíttette. Amikor a kisebb minták lettek a divatosak, áttértek a sárgarézből készült nyomódúcok használatára.
kép és szöveg: rimavskasobota.sk
Megjelent a Szabad Újság június 29-i számában.
