Milyen lehetőségeket rejt Törökország számára az USA afganisztáni kivonulása, a gyengülő EU, vagy az amerikai-orosz-kínai szembenállás?
A mozgalmas globális eseménysorozatok közepette ugyancsak élénk török politikát láthatunk, legyen szó a Közel-Keletről, a Balkánról, a Kaukázusról, vagy éppen az Európai Unióról. Ahogy változnak a világ formális és informális szövetségi rendszerei, úgy formálódik ki egyre jobban Törökország önálló, szuverén elképzelése a világban betöltött pozíciójáról, s ennek a saját érdekeket egyre inkább előtérbe helyező politikai stratégiának úgy tűnik, hogy nem szabhat teljes körű gátat sem a NATO tagság, sem az Európai Uniós csatlakozási tárgyalás sorozat, sem Oroszország, sem Kína. Ankara a függetlenség útjára lépett, melyben múzsája az iszlám terjesztésébe vetett hite, a türk népek egyesítése, s az Oszmán Birodalom mindezt jócskán belengő, ám igencsak fakuló, mámoros emléke.
A júniusi hónap, ahogy a nagypolitikában, úgy a törökök kapcsolati hálójában is meglehetősen fordulatosra sikeredett. A NATO csúcs és az annak keretein belül létrejött Erdogan-Biden találkozó, illetve az EU Törökországgal kapcsolatos ülései a hó végén mind jelentősen befolyásolják Ankara és a Nyugat egyre hervadóbb viszonyát. Aktív tárgyalások kezdődtek meg a görög-török tengeri területi viták feloldásával kapcsolatban is, illetve igencsak sok figyelmet kap Líbia, Szíria, Irak, Afganisztán és a Dél-Kaukázus is a törökök részéről. Mindeközben nem csökkennek az orosz-török és kínai-török kooperációk sem, akikkel olykor egy síkon, olykor teljesen ellentétes utakon járnak. Ankara bevállalta a több frontos konfrontálódás lehetőségét, s egyelőre úgy néz ki mindez működik, sőt merész magatartása azt sugallja; jöhetnek az újabb kihívások.
Erdogan finoman szólva bátor politikáját azonban mintha egyfajta nagyhatalmi konszenzus hagyta volna jóvá az elmúlt egynéhány évben, hiszen sem Moszkva, sem Washington, sem pedig Peking nem lép erőteljesebben a törökök tyúkszemére, pedig olykor igencsak érdekeikbe ütköző magatartást tanúsít. A leginkább feltűnő az amerikai ráhagyás, vagy nevezzük türelemnek, amit tanúsít a vele szoros katonai szövetségben álló törökök irányába, pedig Erdogan nagyjából mindent megtett mostanáig azért, hogy elpattanjon a húr.
Az európai és amerikai szövetségeseivel szemben folyamatos verbális és diplomáciai háborút viselő török elnök nem riad vissza sem attól, hogy menekültek áradatával fenyegesse Brüsszelt, sem pedig attól, hogy orosz S-400-as rakétavédelmi rendszereket vásároljon Washington legnagyobb katonai ellenfelétől. Az S-400-as orosz rakétavédelmi rendszerek vásárlása körüli feszültség és ingerlékenység az amerikaiak részéről azonban nem csak amiatt alakult ki, amit Ned Price az USA Külügyminisztériumi szóvivője mondott; miszerint az orosz haditechnika nem kompatibilis a NATO fegyverekkel, ráadásul biztonsági kockázatot jelentenek a szövetség számára – ennél többről van szó. Ankara rossz példát mutat más NATO tagországoknak is csökönyösségével, ami félő, hogy esetleg tendenciává válik.
Mindezek mellett folyamatosan konfrontálódik az EU és szintén NATO tag görögökkel, egyéni katonai akciókat folytat Irakban, Szíriában, a Kaukázusban, vagy éppen Líbiában, önálló energetikai együttműködéseket folytat Moszkvával és ha kell csatlakozik a kínai Egy Övezet – Egy Út kezdeményezéshez gazdasága és infrastrukturális lehetőségeinek fellendítése érdekében. Rendszeres ellenségeskedés alakult ki a török és francia vezetés között is az iszlám bevándorlók kapcsán, illetve Párizs aggodalommal figyeli Ankara befolyás szerző törekvéseit a korábbi francia gyarmatokon, például Nigerben és Maliban, összességében a Száhel-övezetben, illetve az észak-afrikai országokban.
Habár konfliktusokkal és vitákkal terhelt az orosz-török viszony, s kapcsolatuk sűrű hullámvölgyekkel tarkított, mégis sokkal inkább pragmatikus alapokra és kölcsönös tiszteletre épülőbbnek tűnik a török-EU/USA kapcsolatokkal szemben. A török elnök szóvivője, Ibrahim Kalin ezt úgy fogalmazta meg, hogy az oroszokkal is vannak Törökországnak nézeteltérései, ám azokat konstruktív párbeszéd útján képesek megoldani, s ugyanilyen mechanizmust várnának a Washingtonnal fenntartott viszonyokban is.
Brüsszel és Ankara kapcsolatában egy 180 fokos fordulat figyelhető meg, hiszen egy évtizeddel ezelőtt még az Európai Unió meglehetősen magas lóról beszélhetett a csatlakozási vágytól kicsattanó Törökországgal, mára azonban a helyzet megváltozott. Napjainkban a török vezetés az, aki sakkban tartja az Uniót a több millió nála ragadt menekülttel, vagy éppen az egyre jelentősebb számú és befolyású európai török kisebbséggel, s mindezt úgy teszi, hogy ugyan a tárgyalások formálisan zajlanak az EU csatlakozásról, Ankara már valószínűleg rég elvesztette érdeklődését a téma iránt. Önálló, kétoldalú kapcsolatok megkötésére helyezte inkább a hangsúlyt az Unión belül és kívül is – például elsők között kötött kétoldalú gazdasági együttműködést a frissen kilépő Nagy-Britanniával – illetve az Európai Unió területén élő törökök (elsősorban Németország, Ausztria) és más muzulmán vallású bevándorlók felkarolásával kíván befolyással lenni az európai politika alakítására.
Míg sok ideig Ankara az USA – kissé ugyan makrancos – jobb kezeként tevékenykedett a Közel-Keleten, vagy a déli posztszovjet országokban, mára sokszor eltér a nyugati érdekektől mindkét térségben. A hegyi-karabahi háborúból teljesen kimaradt Egyesült Államok azzal kell szembesüljön, hogy az oroszoknak, törököknek és irániaknak köszönhetően lassan teljesen kiszorulhat a térségből. Ankara odáig ment a kérdésben, hogy egy olyan javaslatot fogalmazott meg, melyben a Kaukázust háromfelé osztanák Moszkva, Ankara és Teherán között. Mindezt formálissá egy hattagú partnerségi együttműködés létrehozásában tenné, melyhez hármójuk mellé még csatlakoznak Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia is, s ez a hatszög döntene a régiót érintő kérdésekben. Mindez az Európai Unió és az Egyesült Államok csúfos kituszkolása lenne a térségből, hiszen ne felejtsük el, hogy utóbbi három kaukázusi ország Brüsszel Keleti Partnerségi programjának tagja, illetve Grúzia az amerikai érdekeket egyfajta szatellit államként képviseli a régióban, levegőben lógó NATO tagságával, aktív katonai és politikai együttműködésével.
A Közel-Keleten sem különösebben kézben tartható török manővereket láthatunk amerikai szemszögből. Szíriában és Irakban az amerikai érdekekkel sokszor szembemenő török katonai hadműveletek figyelhetők meg elsősorban a török határ mellett élő szíriai és iraki kurdokkal szemben. Izrael kapcsán Törökország majdhogynem nyíltan támogatja a Hámászt a zsidó állammal szemben, illetve egyre intenzívebben és hangosabban szólal és lép fel a palesztinok mellett, követelve részükre az önálló Palesztina kikiáltását.
Rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel az amerikaiak afganisztáni kivonulása is török szempontból. Szeptember 11-ig több ezer amerikai és szövetséges katona távozik végleg Afganisztánból, s ezzel véget ér a 20 éves katonai jelenlét, ám maga a háború jelen állás szerint nem. A tálibok egyre több régió felett veszik át az irányítást, kiszorítva az amerikai támogatású afgán kormányt a hatalomból. A legutóbbi NATO-csúcson természetesen Afganisztán volt az egyik fő téma, ahol is Erdogan – a Bidennel történt tárgyalása után – azt javasolta, hogy a kabuli nemzetközi repülőteret (nem mellékes, hogy a kábítószer-kereskedelem fontos terepe ez a reptér, illetve kulcsfontosságú ki és belépési pont a diplomaták és a karitatív szervezetek számára) helyezzék át a török hadsereg felelősségi körzetébe. Ráadásul a misszióba a török elnök becsatolná Pakisztánt és Magyarországot is. Jens Stoltenberg is – a katonai szövetség főtitkára – kulcs fontosságúnak nevezte a törökök jelenlétét az afgán reptéren.
A törökök afganisztáni aktivitásában több tényező is állhat, egyfelől az amerikaiak érdekeinek képviselete a kivonulást követően, ez pedig esetlegesen közelebb hozhatná újra a két országot. Törökország „felajánlása” meggyőzheti Washingtont, hogy enyhítse az Ankarával szembeni szankciókat az orosz S-400 rakétavédelmi rendszerek vásárlása miatt, illetve nem utolsó szempont, hogy visszaengedjék őket az Egyesült Államok F-35 vadászgép programjába, melyből Trump tette ki a törököket. Másfelől lényeges azt is látni, hogy Afganisztán lakosságának körülbelül 25 százaléka türk népekből tevődik össze, akik így beleilleszkednek Ankara iszlám-, és türkegyesítő stratégiai elgondolásába. Harmadrészt, de nem utolsó sorban; a törököknek saját és regionális biztonságuk szempontjából szintén nem mellékes, hogy milyen folyamatok zajlanak Afganisztánban az amerikaiak kézmosása után. Az is tény, hogy ha az USA kivonul teljesen, Kína és Oroszország nagyobb teret kap a közel-keleti országban és ezáltal a térségben is, így a török maradás ismét fékező tényezővé válhatna az amerikaiak kezében az igencsak nagy ambíciókkal rendelkező moszkvai és pekingi vezetéssel szemben.
A sokszor nyíltan NATO-val szembemenő politika azonban meglehetősen visszás, hiszen Törökországnak jelentős mértékben szüksége van a katonai szövetségben való részvételre, hiszen az elemi biztonságát garantálja abban a meglehetősen instabil biztonsági helyzetű földrajzi térségben, ahol elhelyezkedik. Mára az Erdogan féle harcias és ambiciózus külpolitikának köszönhetően nem sok baráti ország található Törökország határai mentén, leszámítva a lassan vazallusaként működő Azerbajdzsánt. Ilyen sok háborús konfliktussal a közvetlen környezetében és ezzel a hódító mentalitással megáldva nem rossz, ha rendelkezik némi katonai megtámogatással, vagy biztonsági hálóval a háta mögött. Másrészről ugyan Törökország hadereje, haditechnikája és hadi ipara jelentősen fejlődik és komoly potenciálokkal rendelkezik, mégis a NATO tagsággal a zsebében nagyobb presztízsnek örvend a térségben. Az olyan nehézkes középhatalmak részéről is nagyobb tiszteletet kap így, mint Irán, Szaúd-Arábia, Izrael, de a távolabbi nagyoknak sem utolsó szempont ez, mint Oroszország, vagy Kína.
Mind az egyes NATO tagországokkal, mind az Európai Unióval zajló csörtéi miatt egyre romlanak a kapcsolatai a nyugati világgal, sokszor kifejezetten ellenséges helyzetek alakulnak ki – mint azt láthattuk a görög tengeri viták kapcsán, a francia államfővel vívott verbális csatákban, vagy éppen az EU vezető tisztségviselője, Ursula von der Lyennel történt diplomáciai fiaskó során. Egyelőre azonban mégsem történtek a törökök merész viselkedését ellensúlyozó, adekvát válaszok egyik fél részéről sem – még a volt amerikai elnök, Donald Trump szankciós politikáját sem tekinthetjük annak. Hogy miért nem léptek fel a nyugati hatalmak erőteljesebben eddig a törökök szemtelen, sokszor a tűréshatárt is átlépő viselkedésével szemben, maga Erdogan válaszolta meg a közel múltban: “Törökország nélkül a NATO-nak nehéz lesz nemcsak megőrizni erejét, hanem a létét is!”
A NATO valódi katonai erejét minden kétséget kizáróan a világ legerősebb hadserege, az Egyesült Államok adja, bár olyan jelentős hadseregek is részt vesznek benne, mint a török, a brit, a francia, vagy éppen a német. Mindennek ellenére az USA számára az Észak-atlanti Szerződés Szervezete nem a sajátjához hozzátett katonai erő miatt szükséges elsősorban, hanem a NATO politikai befolyása miatt, s az egységes amerikai szuperhatalmi elképzelések fenntartásában – melynek egyik megtestesülése maga a katonai szövetség – elengedhetetlen Törökország szerepe is. Nem elsősorban középhatalmi státusza miatt, hanem geopolitikai helyzete és a nyugati világrend kohéziójának fenntartása miatt.
Washington számára egy erős, ámde a mostaninál irányíthatóbb, kezelhetőbb török szövetségesre van szüksége, aki regionális paramétereivel és tevékenységével féken tudja tartani az európai, a fekete-tengeri, a balkáni, a közép-ázsiai és a közel-keleti régióba egyre inkább teret nyerő Oroszországot és Kínát. Ahogy látjuk a szíriai háborúban, vagy éppen a hegyi-karabahiban, Ankara komoly fejfájást okoz Moszkvának, ami Washington számára mindenképpen előnyös, ám nyilván még kedvezőbb lenne, ha mindezt az amerikai-török és török-NATO kapcsolatokkal teljes összhangban tenné. Azonban azt is látni kell, hogy a törökök mostanában legalább annyira szeretnének az oroszokkal is jó kapcsolatokat ápolni, így a köztük lévő katonai nehézségeket az olyan meglehetősen előnyös megállapodásokkal próbálja kompenzálni, mint orosz atomerőmű építése, orosz gázvezetékek létesítése, vagy éppen Moszkva számára kedvező fegyverkereskedelmi együttműködések aláírása. Ez azonban már kifejezetten nem tetszik Washingtonnak.
A regionális háborúk és konfliktusok miatt az USA számára elengedhetetlen, hogy legyenek stabilabb bázisai a térségben, hiszen Iránból kiszorultak, Afganisztán és Irak nem hozta meg a várt sikert, és Szaúd-Arábiával is meglehetősen terheltek az új Biden vezetés kapcsolatai. Katonai és politikai szinten is szüksége van a térségben Ankarára, ráadásul a török hadsereg kiválthatja egyes esetekben az amerikai jelenlétet is, ami belpolitikailag fontos Washingtonnak, hiszen állampolgárai egyre kevésbé támogatják a közel-keleti háborúkban a tényleges szerepvállalást az afganisztáni és iraki háború veszteségei miatt.
Kína számára is kétélű fegyver Törökország, hiszen egyfelől számos együttműködés kezd kibontakozni a két ország között – elsősorban gazdasági téren – másfelől azonban Ankara a közép-ázsiai régióban erős fékező tényezőként működik Peking terveinek útjában. A térség türk népek által lakott országaival – mint Kazahsztán, Kirgizisztán, vagy Üzbegisztán – Törökország emocionális alapokon nyugvó együttműködése a kulturális kooperációkból szép lassan kezdi magasabb szintekre is kinőni magát, ami ha nem is ér fel a kínaiak gazdasági és az oroszok posztszovjet utózöngésként jelen levő politikai befolyásáig, mégis megnehezíti a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését. Az is kiemelendő még, hogy nem csak geopolitikai stratégiájukba rondítanak bele a törökök, hanem belpolitikai destabilizáló szerepük is van közvetve, hiszen a törökök nyíltan, már többízben felszólaltak a Kína területén élő türk eredetű ujgurok elnyomása ellen. Ráadásul, egyes feltételezések alapján Kína ujgur tartományába a kevésbé jól ellenőrizhető tádzsik, afgán és pakisztáni határokon keresztül beáramló ujgur szeparatizmust támogató fegyveres csoportok, a törökök által is sűrűn látogatott, észak-szíriai területeken kapnak katonai kiképzést.
Törökország jelenléte a közép-ázsiai és kaukázusi régióban növeli az iszlám népszerűségét és erejét is. Ez egyaránt fejfájást okoz Kínának is és Oroszországnak is, hiszen előbbi esetében az említett ujgurok muzulmánok, utóbbi esetében pedig a dél-nyugati köztársságok – mint Csecsenföld, Dagesztán, Ingusföld, Kabar- és Balkárföld, Karacsáj- és Cserkeszföld, Baskíria – lakossága nem csak hogy iszlám vallású, de még a törökökkel rokonnépek is. Ezek a területek Oroszországban a legveszélyesebbek közé tartoznak a szeparatista mozgalmak, a radikális iszlám terjedése és a terrormerényletek tekintetében, amit a fokozódó török pániszlamizációs és pántürkista törekvések tovább bonyolíthatnak. Mindezen tevékenységek a törökök saját befolyásnövelési érdekkörébe tartoznak, azonban ezzel egyetemben komoly figyelem és erőelvonást is jelent Moszkva és Peking számára, ami alapvetően kedvez Washingtonnak.
Részben az iráni ambíciók kibontakozását is fékezik a törökök pántürkista elképzelései, hiszen Teheránnak komolyan kell egyensúlyoznia a területén élő több tízmillió azeri miatt, akik esetleges elégedetlensége komoly destabilizáló tényezővé válhat az ország számára. Az északi területeken élő türk testvérnépek kapcsán már Erdogan az elmúlt fél évben többször is felszólalt, utalva azok származására és tényleges hovatartozására (Erdogan szerint Azerbajdzsán része kellene legyen ez a terület). Teherán komolyan visszautasította minden alkalommal ezeket a kezdeményezéseket, ám kellő ravaszsággal nem hagy teret ennek a témának, nehogy tényleg megjelenjenek ilyen hangok az országban, ugyanis jelenleg Iránban nincs számottevő etnikai feszültség.
Törökország mint látjuk lényeges partner az #USA számára, viszont a mostani vezetése, ezen belül is elsősorban maga Erdogan kicsúszott a kezükből. A Biden adminisztráció valószínűleg nem követi el a 2016-os török kormány puccskísérlet bakiját, ami jelentősen hozzájárult a török-amerikai kapcsolatok elhidegüléséhez és eredményhez sem vezetett, azonban minden bizonnyal kedvezőbb lenne számukra egy simulékonyabb és kevésbé becsvágyó török vezető. Minden esetre hosszú ideje először kicsit megbillenni látszik a hatalom Erdogan lába alatt az elmúlt hónapok belpolitikai botrányai miatt, illetve a kormányzó AKP párton belül is fellelhetőek ellentétek. Egyes közvélemény-kutatások szerint a párt népszerűsége csökkenőben van, ennek hátterében részben a gazdasági problémák, a növekedő infláció és a magas munkanélküliség áll, illetve a mindenkit rosszul érintő koronavírus-járvány.
Ma Erdogán egyaránt tud hasznos és kártékony is lenni az orosz, amerikai és kínai érdekeknek, ami alapvetően az egyre önállósuló politikájának kibontakozását támasztja alá. Stratégiájával mind a gyakorlatban, mind az elméleti síkon szuverenitást és függetlenséget akar demonstrálni. Mindazonáltal, ha a három nagyhatalom érdekét nézzük, elkönyvelhető, hogy arra fognak törekedni, hogy a török politika számukra kártékony részét leválasszák.
