„A közönség a zenéért jön”– beszélgetés Rákász Gergely orgonaművésszel

Vona Ildikó

Rákász Gergely 15 évesen, az ország legfiatalabb koncertorgonistájaként adta első hangversenyét, majd 2005-ig az Egyesült Államokban tanult. Több mint 1500 fellépése volt eddig Magyarország, Európa és Amerika nagyvárosaiban. A játékával és látványkoncertjeivel hamar közönségkedvenccé vált orgonaművésszel Miskolcon beszélgettünk. 

Vona Ildikó/ PannonHírnök: 15 évesen adtad az első koncerted, de hogyan kezdődött nálad az orgona iránti szerelem?

Rákász Gergely: Az első szerelem nem is annyira az orgona, inkább a kultúra iránt volt. Nehéz a kommunista érában polgári családokról beszélni, de a miénk annak nevezhető. Művészbarátok jöttek hozzánk, zenéltünk, énekeltünk; anya hegedült, apa zongorázott, meg kórust vezetett, orgonált a templomban. Mi ebben nőttünk fel; én előbb ismertem Mozartot, mint Madonnát. Ez az indíttatás a nagy előzménye annak, hogy amikor egyszer a családdal elmentünk Esztergomba kirándulni, és meghallottam az ottani orgona hangját, földbe gyökerezett a lábam: ez vajon micsoda?

– A hangszertanulást mikor határoztad el?

– Ez úgy adta magát. Volt egy barátném, aki elfújta a tilinkóján a Szeretnék szántanit, én meg leültem a zongorához otthon, és addig keresgéltem a hangokat, amíg eljátszottam. Apa azt mondta erre, ha a gyerek magától kikeresi, akkor érdemes vele foglalkozni. Először ő tanított, aztán elküldtek zeneóvodába, utána beírattak zeneiskolába, ment minden a maga útján egészen addig, amíg ez az esztergomi kirándulás megtörtént, mert ott én mondtam azt, hogy jó ez a zongora, de azért az orgona mégiscsak komolyabb.

–  A gyakorlást hol tudtad megoldani a legelején? Hatalmas méretű hangszer, ez nem hegedű, amiből kaphat a gyerek felest, háromnegyedest…

– Eleinte zongorán, aztán sokáig együtt csináltam a kettőt; egyébként a mai napig nagyon szeretem mindkettőt. Hogy édesapámat megint emlegessem, amikor ő látta, én ezt mennyire komolyan veszem, akkor már futott egy alapítvány az ő templomában az ottani orgona felújításáért, és addig ment, amíg építtetett egy újat. Picike orgona volt, de arra jó, hogy kiszolgálta a gyülekezetet, a kórust, én meg tudtam rajta gyakorolni.

Koncert közben a budapesti Kongresszusi Központban (Fotó: Rákász Gergely Archívuma)

–  Hány éves voltál, amikor először orgonához ültél?

– Tizenegy. Esztergomban történt, azalatt a kirándulás alatt, amiről meséltem. Baróti Pista bácsi, az akkori orgonista – aki később a tanárom lett – odaengedett. Én Bach menüetteket, Kis kece lányomat, meg amit tudtam, játszottam. Nagyon tetszett a hangja, meg az a sokoldalúság, amire lehetőséget ad.

–  A zongorán két kézzel játszol, itt viszont két kézzel és két lábbal, de mire odáig eljutsz az hatalmas meló…

– Meló. Na és? Gerelyt hajítani, meg kajakozni is meló. Jó könyvelőnek lenni is meló…

– Mégis úgy gondolom, kellett hozzá egy szerelem. A puszta lelkesedés nem vitt volna el odáig…

– Persze! Én ezt rengeteget propagálom: ha teheti, mindenki úgy válasszon munkát magának, hogy az legyen egy kicsit szerelem, hivatás. Az egy elhibázott élet, amikor valaki pénzt akar keresni, és erre keres magának munkát. Ez nem cél. Cél az, hogy bennem van egy potenciál, és azt a potenciált a lehető legjobban kibontani. Úgy mondanám: belenőni az életbe. Az ember kezdetben egy kis csemete, aztán utána beletolja a koronáját az életbe, ha kibontja a potenciálját.

– Jól értem? Most arra biztatod az embereket, hogy a boldogságukat keressék, s azt találják meg a munkájukban is?

– Valahogy úgy. Vagy a szenvedélyüket. Én a boldogság szót nem nagyon szeretem – mert annyira elcsépelt, hogy már borzasztó –, az elégedettség sokkal jobb kifejezés. Ha folyton csak a boldogságot hajkurásszuk, akkor tíz perc alatt elveszíthetjük az életünk értelmét. Jön egy betegség, egy tragédia, vagy egy-két gazember az életünk során, aztán nagyon nem lehet „boldogkodni”. Én mindenkit arra bíztatnék, hogy ne a boldogságot, hanem a méltóságot keresse az életben.

– Amikor egy-egy jól sikerült koncerted végén látod az emberek arcán az átszellemültséget, meg a boldogságot (nem tudok más szót mondani rá), olyankor mit érzel?

– Azt, hogy ez méltó volt hozzánk. Méltó volt ahhoz, aki eljött, mert az életének, a lelkének a legszebb részét táplálta. Azt a részét, amelyik képes befogadni Michelangelót, Bachot, meg az emberiség egyetemes, mély kultúráját. Hogy bekötjük a cipőfűzőnket, reggelizünk, megkeressük a pénzt a gázszámlánkra, az egy szükséges dolog. Ám, ami itt történik, az az EMBER. Egy állat is elvégzi a szükségét, eszik, iszik, ha gázszámlája nincs is, legalább egy barlangot keres magának, de az ember itt kezdődik. Színházba megy, kiállítást néz, könyvet olvas. Méltó volt hozzájuk, amit csináltak, s ha én jó voltam, akkor méltó volt hozzám, mert azt csináltam, amiről az előbb beszéltem: belenőttem az életbe, és a maximális potenciált, ami megadatott nekem, sikerült felszabadítanom. Persze mondhatjuk, hogy ez csak szemantikai kérdés, de hát az ördög mindig a részletekben van.

 – Győrben születtél, viszont tanultál az Egyesült Államokban is. Hogyan emlékszel vissza az amerikai évekre?

– Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi.

– Soha nem akartál kint maradni? Ott felépíteni az életed?

– Ez a kérdés 2005-ben vetődött fel, amikor úgy döntöttem, hogy hazajövök. Kaptam két állásajánlatot; az egyik kicsit lazább volt, több koncertet engedett volna, kevesebb fix fizetéssel, de több lehetőséggel, a másik szigorúbb életrendet jelentett volna, viszont nagyobb biztonságot. Én a harmadikat választottam: hazajöttem. Az ember ott mindig idegen. Vagy mély gyökerei vannak valakinek, és akkor nagyon nehezen ülteti át magát új helyre, vagy nincsenek, és azt csinál, amit akar.

– Ezek szerint itt vannak a gyökereid Magyarországon?

– Igen, itt.

– A mai koncertre hoztál magaddal egy digitális hangszert…

– Ez az én turnéorgonám.

– Elektromos, akkumulátoros? Hogy működik?

– Bedugtuk a konnektorba. Egy délutánnyi építés után! (nevet)

– És mi a helyzet, ha elmegy az áram?

– Ugyanaz, mint a rendes orgonával. Az se szól. A hagyományos, épített orgonában egy fúvómotor található, az fúj levegőt a sípokba. Ebben, a digitális változatban pedig nagyon kifinomult számítógép és szoftver.

– Mennyi hangszínt lehet rajta megszólaltatni?

– Hétszázvalahány sípsort tudok bekapcsolni. Egy normális orgona, ha harminccal bír, az már nagyon jó. Ha ötven-hatvan körül, az extra, és ha száz fölött, az meg már valami brutális. Az Egri Bazilikának van száz fölötti sípszáma, ami egy hatalmas hangszer.

– Ez viszont nagyon kis csinos, amit hoztál. Nekem a Hammond orgona jut eszembe róla, amit a rockzene hajnalán használtak a zenekarok. Arra mondták, hogy lelke van. Ez is olyan?

– Hasonló. Egy hangszernek akkor van lelke, amikor viszi az embert. Ha leülsz egy zongorához és csak te játszol rajta, akkor mindegy, hogy ott húrok vannak, akkor sincs lelke, csak egy tárgy. De valamikor odaülsz, én például a múltkor odaültem egy Bogányi-zongorához, és elindult rajta a kezem. Úgy vitte az ember lelkét. Ez is ilyen. Hiába digitális, valami olyat tettek bele az olaszok, új technológia, vagy nem tudom, de amikor először találkoztam ezzel a hangszerrel, azonnal beleszerelmesedtem Ha majd hallod a hangját, nem fogod tudni megmondani, hogy nem sípos orgona szól.

– Mennyi időre kaptad meg a gyártó cégtől?

– Ez az enyém. Egy művésznek legyen hangszere!

Sztorizgatás zeneszerzőkről (Fotó: Mészáros Mátyás)

– Mit játszol a mai koncerten?

– Händel: Tűzijáték-zene, egy Bach-prelúdium és fúga, Vivaldi: a-moll concerto, Berlioz: Rákóczi-induló és Holst: Bolygók szvitből a Jupiter szerepel most a műsorban.

– Beszélni fogsz? Zenetörténeti ismertető is lesz a művek között?

– Persze, természetesen.

– A látványkoncertjeid ötlete honnan ered?

– Én ilyen „amerikás magyar” vagyok. Odakint természetes, hogy a kultúrából csinálnak egy jól eladható terméket, amire nem csak az a tizenöt ember vesz jegyet, aki beleszocializálódott a klasszikus zenébe, hanem ezrek, mert azt mondják: ez jó, ezzel föl lehet töltődni. 2005-ben jöttem haza, akkor kezdtem beszélni a hangversenyeimen, és 2006-ban volt a látványkoncertek prototípusának bemutatója. A Lords of the Organ sorozatból – amely pedig ennek egy újabb, fiatalos lendületű, de kiforrott formája – idén a harmadik évad szól. Hosszú sztorija van, mert sokat kísérleteztünk vele. Mikor sok a kiegészítés, mikor kevés? Mik a helyes arányok? A közönség a zenéért jön, a látványt és a zenei idegenvezetést azért adom hozzá, mert tudom, hogy a kedvemért nem fog kibújni a bőréből. Nem tud. Egy mai embernek, aki állandóan a Facebookon lóg, kapnia kell a szemén keresztül az ingereket, különben egy idő után már unatkozik. Nem tudom neki azt mondani: „Másfél órára legyél ötven évvel visszafelé, 1970-ben!”. Nem fog visszamenni, ő mai ember. Öt perccel a kezdés előtt még telefonált, e-mailt, sms-t írt. A klasszikus zenét tehát olyan köntösbe kellett csomagolnom, hogy bárki be tudja fogadni, de közben a klasszikus értéke ne változzon.

– Néztem a naptáradat, rengeteg fellépésed van. Mennyi koncertből áll ez a mostani turné?

– Nyolcvanöt.

– Jön a karácsonyi időszak, s a karácsonyi hangversenysorozat. Még arról mesélj picit!

– Jó sokat fogunk utazni, kvázi mindennap játszom. Ez a legmegterhelőbb szakasza az évnek az egész csapat számára, de szerencsére remek emberekkel dolgozom együtt, így nekem más dolgom nincs, mint az aznapi koncertre összpontosítani. Kapcsolódva a közelgő ünnephez Karácsonyi történetek a címe, és 300 évet ölel át a zenetörténetből. Ez egy előre megszerkesztett program, minden helyszínen ugyanazt a műsort játszom. Pont az a nehézsége, hogy nincs benne változás, de ettől még nem válhat motorikussá. Minden este merni kell újragondolni.

– Pihenni mikor van időd? Nagyon tele van a naptárad…

– Arnold Schwarzenegger mondta, ha az embernek sok alvásra van szüksége, akkor semmit nem ér el az életben, úgyhogy, ha valamit el akar érni, akkor aludjon gyorsan! (nevet)

(Főcímfotó: Rózsa Erika)


Hasonló cikkek