A Kreml valószínűleg csak kapkodja a fejét

Rájár a rúd Moszkvára: Kijev-Minszk-Prága és az amerikai-orosz kapcsolatok a ma tükrében.

A Kreml valószínűleg csak kapkodja a fejét, ha a határai mentén zajló eseményeket nézi, mikorra eloltana egy tüzet, máris fellobban a következő.

Annak ellenére, hogy Joe Biden győzelmét követően többször is kihangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok és a nyugati világ számára a legnagyobb kihívást jelentő probléma Kína, mégis mintha inkább Oroszországra összpontosulna a teljes figyelmük, míg Kína néhány kis szankciót és ejnye-bejnyét kap az ujgurok, vagy éppen Tajvan miatt.

Az kétségtelen, hogy az orosz ambíciók és lehetőségek, akár az Északi-sarkot, a világűrt, a Közel-Keletet, Európát, haderőt, kiberteret, technológiát nézünk legalább annyira aggasztóak Washington számára, mint Kína feltörekvése, mégis szokatlan, hogy a legnagyobb vetélytársnak nevezett Peking egyelőre negyed annyi támadást nem kap nyugatról, mint Oroszország. Megfontolt taktikai lépés ez, vagy elhibázott politika?

A múlt év Moszkva számára izgalmasra sikeredett a szó nem feltétlenül csak pozitív értelmében. A Hegyi-karabahi konfliktusra újra pont került egy időre, de sikernek, vagy kudarcnak sem értékelhetjük annak lezárását orosz szempontból. Egyfelől hatalmas diplomáciai győzelem Putyin számára, hogy az ő közvetítésével sikerült lezárni a harcokat, illetve mind az orosz szövetséges örmények, mind az azeriek aláírták Moszkva saját készítésű békeszerződését. Megint lényeges szempont Moszkva gyakorlati jelenléte a békefolyamatokban, több ezer orosz katona őrzi az azeri-örmény határvonalakon a rendet, ráadásul hosszú ideje újra orosz katonák állomásoznak Azerbajdzsán területein, ráadásul legitim módon.

Fontos eredmény, hogy a tárgyalási folyamatokból sikerült kihagyni az Egyesült Államokat és az Európai Uniót, valószínűleg ez is hozzájárult a folyamatok viszonylagos gyorsaságához.

S bár nyugati vetélytársait sikerült a tárgyalóasztaltól távol tartania, valakinek mégis sikerült – nem is akármilyen eredménnyel – odasündörögnie. Törökország szerepe a Hegyi-karabahi háborúban mind a mai napig vita tárgya, sokan vélekednek úgy, hogy Ankara noszogatta és támogatta elsősorban az azeri törekvéseket, s nélküle valószínűleg az azerieknek se hadászati, se gazdasági lehetőségei nem lettek volna megnyerni a háborút.

 A török katonaság és haditechnika (elsősorban katonai drónok) jelenléte a Kaukázusban – az orosz határoktól néhány száz kilométerre – beárnyékolja a moszkvai sikereket, az oroszok számára a török aktivitás az elnyúló hatású, keserű pirula. Ráadásul azzal, hogy Moszkva nem állt be egyértelműen katonai és gazdasági szövetségese, Jereván mellé az azeriekkel szemben, ugyan utóbbiakkal közeledést eredményezett, előbbiekkel távolodást. A jövőben az oroszok pártatlan hozzáállása a két félhez még fog okozni galibát az örmény-orosz kapcsolatokban. Ezt vetítik előre az Örményországban zajló tüntetések és a jelenlegi miniszterelnök, Pasinjan megosztó viselkedése is.

Kirgizisztán is az örök belpolitikai bizonytalanságok és harcok hazája, ahol ráadásul az állandó nagyhatalmi hatásgyakorlások is sokszor befolyással vannak a történésekre. Ugyan Biskek szintén komoly partnere Oroszországnak, így számos szervezetben működne együtt, többek között az Eurázsiai Gazdasági Unióban, ennek ellenére egyre növekszik a kínai jelenlét is. Ez nem csoda, elég ha csak a közös határra gondolunk, illetve Peking Egy övezet-Egy Út projektjének útvonalára. Emellett természetesen a nyugati erők is fellelhetőek, elsősorban az Egyesült Államok és Németország. Mindebből is az látszik, hogy ebben a szövetséges országban sosem számíthat nyugalomra Moszkva.

Belarusszal a problémák már évek óta érlelődtek, ha valaki figyeli az orosz-belarusz sajtót egyértelműen tapasztalható volt a távolodás és az egyre több nézeteltérés a két szövetséges, testvéri állam között. A fehérorosz elnök, Alekszander Lukasenko egyértelműen megosztó személyisége egyszerre ébreszt komoly ellenszenvet és hódolatot is népében. A Nyugat előszeretettel használja rá a diktátor szót, s valóban,

Lukasenko rendszere sokkal autoriterebb vonásokat rejteget, mint egy hagyományos nyugati demokrácia a maga tökéletlensége ellenére.

Mindazonáltal kiemelendő, hogy Fehéroroszország eddig megúszta a környező államokat időről-időre sújtó, nagyobb politikai zavargásokat, ráadásul jól működő saját gazdaságával és iparával nem gazdag, de stabil életszínvonalat képes többé-kevésbé fenntartani az országban. 2020-ban azonban, az 1994 óta regnáló elnököt is megcsapták a nyugat változó szelei, s az elégedetlenség felszínre tört. Az egyre erősödő, elsősorban fiatalokra épülő ellenzéki mozgalom tüntetésein az augusztusi elnökválasztás eredményeit kérdőjelezte meg a tömeg és követelte a nyugati támogatásnak is örvendő Tyihanovszkaja elnökké kinevezését. Bár a legtöbben nem jósoltak volna tavaly ősszel nagy jövőt az odahaza csak Bátykának hívott elnöknek, az ellenzéki tüntetések szép lassan lecsökkentek, meggyengültek.

Nem kell nagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy tisztán lássuk a Belarusz események mozgatórugóját. Minszk a legstabilabb orosz szövetségesek egyike, ráadásul hatalmas területével lényeges pufferzónát is betölt Oroszország és a Nyugat között. Földrajzi helyzetének köszönhetően kiváló beékelődést képez a legnagyobb négy ruszofób európai állam közé; Lettország, Litvánia, Lengyelország és Ukrajna, ami bizonyos mozgásteret biztosít Moszkvának. Nyilván lényeges tényező a nyelv és nemzetiségi rokonság is, de előbbiek talán meghatározóbbak geopolitikai szempontból. Természtesen az Európai Unió, vagy az Egyesült Államok súlyosan elítéli a diktátornak kikiáltott belarusz elnököt, ám az ellenzék támogatása mögött megint csak nem ez áll elsősorban, hiszen az Öböl-Menti arab országokkal, vagy évtizedeken át Kínával is kiválóan tudtak kooperálni. Az orosz érdekszféra szűkítése nyugati irányból gyengítené Moszkvát, illetve csökkentené Európában is az orosz befolyást és a NATO katonai fenyegetettséget.

Lukasenko ugyan a helyén maradt, ám kétségkívül törést jelentettek karrierjében a történtek. Az oroszok is tudják, hogy elszállt felette az idő és itt az ideje a helyére találni valakit, mielőtt azt a Nyugat tenné meg. Azt gondolom ennek éveken belül meg kell történnie, különben Tyihanovszkaja, vagy más, tucat ellenzéki vezető kerül a meggyengülő elnök trónjára. Moszkva első dolga az volt, hogy először is megszabaduljon az ellenzéktől, de legalábbis eltörpítse azt. Mivel a belarusz nép ma jobban viszonyodik Oroszországhoz, mint a Nyugathoz ez nem okozott megoldhatatlan problémát, s

az ellenzék vezető arcai a fehérorosz kormánnyal rendkívül ellenségesen viselkedő szomszédos Baltikumba és Lengyelországba menekültek át, ezzel sem növelve maguk irányába a bizalmat.

Mindenesetre az állami sajtó szempontjából nézve, rendkívül jó fogást hagytak magukon. A folyamat azonban még közel sem ért véget. Lukasenko a nyár végén indult – ránézve fenyegető események óta – látványosan rugalmasabbá vált újra a moszkvai vezetéssel, sőt még alkotmány reformokat is vállalt. Nem csoda, hisz ez az egyetlen lehetősége arra, hogy megtartsa elnöki székét.

Szombaton az orosz FSZB – a KGB utódszervezete – letartóztatta az amerikai-belarusz kettős állampolgár Jurij Zenkovics ellenzéki jogászt és a fehérorosz ellenzék másik ismert arcát Alekszander Fedutát, akiket azzal vádolnak, hogy a hétvégén, Moszkvában szerveztek volna találkozót ellenzéki belarusz katonai vezetőkkel, hogy előkészítsenek egy katonai puccsot Minszkben a május 9-ei Győzelem napi felvonulásra. Lukasenko arról is beszámolt, hogy Fehéroroszországban is letartóztattak az ügyben gyanúsítottakat, s bizonyítékaik vannak arra, hogy a puccskísérlet szervezésében maga az Egyesült Államok is részt vesz, sőt a tervekben szerepelt az ő likvidálása és gyerekeinek az elrablása is. Washington azonnal visszautasította a vádakat, de sokan mások is megkérdőjelezik hitelességét, többek között számos belarusz politikai elemző is.

Az mindenesetre kétségtelen, hogy az eset bebizonyította ország-világ számára, hogy az orosz és belarusz titkosszolgálat olyannyira összedolgozik, hogy akár egy szervezetként is aposztrofálhatnák magukat.

„Az amerikai részvételre, ha fel is mutatnak bizonyítékot az orosz szolgálatok, azt nyugaton úgy sem fogja elhinni senki, azonban a belarusz nép számára egy újabb óvaintés lehet az ellenzéki erőkkel szemben. Aki ismeri a fehéroroszokat, tudhatja, hogy egy rendkívül béketűrő, békeszerető népről van szó, akik talán a világon leginkább óvakodnak mindenféle erőteljes, vagy agresszív lépéstől. Az ilyen típusú néplélek számára egy nyugattal szövetkező, erőszakos kormányváltásra készülő ellenzék maga lenne a rémálom. Sok minden sántít az ügyben; a letartóztatottak személye (nem túl jelentős politikai erő), a moszkvai helyszín, a dátum (ezzel el lehetne, a tüntetésre okot adó május 9-ei nagy ünnepségeket halasztani a terrorveszélyre hivatkozva) többek között. „

Lukasenko az ügy súlyossága miatt hamarosan Moszkvába utazik, hogy tárgyaljon Putyinnal a következményekről, de kétségkívül téma lesz a fehérorosz elnök jövője is, illetve Belarusz további integrálása Oroszországba. Moszkva szempontjából nézve ez egy biztos módja lenne annak, hogy elkerüljék ebben az esetben azt, ami ’91 óta sorozatosan történik Ukrajnával, a Kaukázus posztszovjet országaival, Közép-Ázsiával, Moldáviával és a Baltikummal.

Ha az oroszok bizonyítékai alapján Washingtonnak tényleg köze van az ellenzéki puccskísérlethez, még tovább fog eszkalálódni a viszony a két nagyhatalom között, bár azt gondolom, a színfalak mögött sokkal többet tudnak egymás kölcsönös, bomlasztó tevékenységéről, s jó pár lépéssel előrébb tartanak a híreknél.

Kétségtelen, hogy az USA és Oroszország veszélyes játékot játszanak Fehéroroszországban, amiben nem sok dolog szent, előbbi az ellenzék győzelmét támogatja minden áron, utóbbi annak lenyomását. Mivel a gyors forradalmi kormányváltás és elnökbuktatás nem jött össze tavaly, ha Lukasenkot meg akarják buktatni, új terv kell. Ez a harc még közel sem ért véget, mint látjuk. Moszkva feje fájhat még testvérnépe miatt, de vajon a belaruszok szeretnének olyan viszonyt Oroszországgal, mint amiben Ukrajna vergődik lassan egy évtizede?

Az ukrán háború kiújulása, az örmény és grúz belpolitikai válságok, a török terjeszkedés az orosz határoknál és Fehéroroszország bizonytalansága mellett most még a korábbi orosz érdekszférának minősülő Kelet-Közép-Európában is folytonos problémákkal néznek szembe az oroszok. Az oroszok miatt is bekövetkezett szlovák kormányválságot követően, most a csehek rágtak be Moszkvára. Csehország 18 orosz diplomatát utasított ki az országból 72 órán belül, mivel az orosz különleges szolgálatokat azzal gyanúsítják, hogy a 2014-es cseh lőszerraktár felrobbantásának szervezésében részt vettek. A válasszal szokás szerint Moszkva sem késlekedett, persona non grata-nak nyilvánította a cseh nagykövetség 20 alkalmazottját, összesen pedig csak öt diplomata maradhat a moszkvai cseh nagykövetségen.

Prága ugyan NATO és EU tag is, ám mindig is az oroszbarátabb politika képviselőjének számított Európában, így ez a mostani harc súlyos veszteség Moszkva számára. A cseh kormány annyira felbátorodott a NATO és az USA nyílt támogatásától, hogy az éppen projektvadászatban álló Roszatom kitiltásával és a Sputnik oltóanyag aláaknázásával fenyegetőzött, az oroszok egyelőre minderre csak burkolt fenyegetést küldtek. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma egyébként méltatta Prága határozott válaszát “Oroszország felforgató akcióira Csehországban“.

Az orosz kormány a kiutasításokat “a Cseh Köztársaság által az elmúlt években folytatott oroszellenes akciók folytatásának” nevezte, Prágát azzal vádolva, hogy “arra törekszik, hogy az Egyesült Államok kedvében járjon s a háttérben az USA legfrissebb Oroszország elleni szankciói állnak“. Lényeges kérdés, hogy a prágai események, hogyan fognak hatni a német-orosz együttműködésekre, például a már sok irányból támadott Északi Áramlat-2 vezeték realizálására. Eddig Navalnij mérgezési botránya, az amerikai oroszellenes szankciók, vagy az ukrajnai háború felizzása sem tudta leállítani teljesen a projektet, de egy ennyire elmérgesedő EU-orosz viszony már komoly veszélybe sodorja az új gázvezeték működését, aminek az amerikai LNG gáz lehetne alternatívája jelenleg.

Köztudott, hogy Milos Zeman cseh köztársasági elnök a 2013-as hatalomra kerülése óta az egyik legaktívabb támogatója az Európa-Moszkva-Peking közötti szorosabb kapcsolatok építésének, ennek ellenére a cseh kormány eddig is megosztott volt az orosz kérdésben. A cseh gazdaság turisztikai szektora markánsan az orosz turisták tömegeire támaszkodik, akik körében Prága és a gyógyvizekben gazdag cseh régiók a legkedveltebb európai célpontok között vannak. Ma azonban nem tudnak ezen a fronton az oroszok visszavágni a vírushelyzet miatt, s egyelőre az is kérdéses, hogy mikorra tud egyáltalán visszaállni a normál turizmus a világban. Egyértelmű, hogy a Prága és Moszkva közötti egyedülálló feszültség jelentősen növelni fogja a szakadékot az Európai Unió és Oroszország között. Érdekesség, hogy például a romló orosz-amerikai kapcsolatok most, Biden ideje alatt nem tudtak olyan mértékű kárt okozni Brüsszel és Moszkva kapcsolatában, mint az Obama kormány idejében még, de egy saját viszály talán megtenné hatását újra.

Prága és Moszkva között, 1991 óta – a Varsói Szerződés felbomlása óta – nem volt ilyen rossz a viszony. Andrej Babis miniszterelnök például a Szputnyik oltásokkal kapcsolatos tárgyalások leállítását azzal magyarázta, hogy ez a NATO és az EU Oroszország ellenes különleges műveletének a része. Ezek súlyos szavak. A New York Times szerint a Kreml és a nyugati kormányok közötti feszültség fokozódása a hidegháború óta soha nem látott intenzitást ért el a prágai esettel, ami súlyos károkat fog eredményezni a két ország diplomáciai kapcsolataiban gyakorlati síkon, akár a nagykövetségek megszűnésével, vagy gyújtó lángra állításával. Az oroszok egyébként az egyik legnagyobb diplomáciai állománnyal rendelkeznek a cseh fővárosban, ami számos kérdést vet fel.

Az, hogy a prágai botrány most robbant ki, s a vrbeticai lőszerraktár robbantásával kapcsolatos információkra éppen a Washington és Moszkva közötti fokozott feszültségek idején kerültek napvilágra, meglehetősen nagy véletlen kell legyen. Úgy látszik most a szolgálati adatok kiszivárogtatásának jól időzített heteit éljük.

„Az amerikai-orosz kapcsolatokban tapasztalható feszültség láthatóan elérte Európát. Az április bolondos időjárása pedig úgy látszik Joe Biden stábját is megérintette, hiszen kissé követhetetlen a hangulati ingadozásuk Moszkvával szemben. Először Biden gyilkosnak nevezi Putyint, illetve megfenyegeti az orosz kormányt tetteik következményeivel. Később tárgyilagosabb hangnemet vesz fel, s felhívja orosz kollégáját, hogy személyes találkozóra invitálja. Napokon belül pedig az Egyesült Államok ismét szankciókat vezetett be Oroszország ellen, a tavalyi amerikai választásokba történő beavatkozás, a számítógépes hackertámadások és Ukrajna megfélemlítése miatt elsősorban.”

Még ugyanezen a napon, a késő esti órákban Biden az orosz-amerikai kapcsolatokban felgyülemlett feszültségek enyhítésére szólított fel, Oroszországot nagyhatalomnak nevezte, s arra is kitért, hogy a bevezetett szankciókat szigorúbbá is szabhatta volna, de mégse tette. Putyinnal folytatott telefonbeszélgetését őszintének és tiszteletteljesnek nevezte, ami annak tükrében, hogy pár hete gyilkosnak nevezte meglehetősen ellentmondásos. Oroszország és az Egyesült Államok az amerikai elnök szerint két nagyhatalom, amelyek felelősek a világban uralkodó rendért, s az orosz és amerikai nép büszke hazafiakból áll. A beszéd végén újfent invitálta Putyint, hogy személyesen beszéljék át stratégiai együttműködési lehetőségeiket a világ biztonságáért. A találkozó helyszínének egy európai várost jelöltek meg, lehet Prága lesz?

Bár kissé hektikus az amerikai elnök orosz politikája, mégis egy dolog tisztán kezd kirajzolódni; Kínát egyszer sem említi meg ezekben a beszédekben, mint nagyhatalom, akinek szintén része van a világ rendjének fenntartásában. A kijelentései alapján elismerte a kétpólusú világ létét az eddigi egypólusú helyében, s a két pólus ismét az Egyesült Államok és Oroszország.

Az már egyértelműen látszik, hogy az elmúlt évek folyamatai alapján az USA veszített pozíciójából, míg Kína emelkedett. Oroszország és Kína szövetségesekké váltak az Egyesült Államokkal szemben. Ez a felállás hosszútávon erősen fenyegető az USA pozíciójára nézve, tehát a tiszta logika is azt diktálja, hogy az amerikaiaknak a kínai-orosz szövetséget fel kell bomlasztaniuk. Ezt azonban a másik két fél is tudja, így a provokációk kevésbé működőképesek, marad a rentábilisabb együttműködések felkínálása. Erre pedig teljes mértékben megvan a lehetőség, hiszen Moszkva számára Peking regionálisan és globálisan is hasonló vetélytárs. Az amerikai kormány szavainak és tetteinek szeszélyes ellentmondásai vetülnek ki az európai eseményekre, a szankciókra, a kezdeményezésekre, vagy éppen az energetikai szektorra. Az kétségtelen, hogy ez rettentő fárasztó lehet az orosz kormány számára, sok figyelmet von el.

forrás: facebook

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Hasonló cikkek