Cserenkó Gábor író Kalocsán született, jelenleg Halásztelken él. Idén jelent meg harmadik könyve, az Egy megfigyelő feljegyzései, amely a címe alapján akár kémregény is lehetne. De nem az…
− Mindenekelőtt azért nem, mert egy novelláskötetről beszélünk. Igaz azonban, hogy a tizenhárom elbeszélés mindegyike egy-egy kémlelőtörténet, melyekben a megfigyelő maga a szerző.
− Valóban a voyeurizmus itt a lényeg. A leskelődés, a megfigyelés − és aztán az átlényegülés. A láttatás. Az, hogy a másik szemével lássak, és úgy mondjak el történeteket, úgy fessek meg élethelyzeteket. Gond volt a cím, mert a „kukkoló” vagy a „leskelődő” azért mégse jó szavak ide. A voyeurt mifelénk ugyancsak pejoratívnak érzik. Ezért a megfigyelőt választottam. Viszont ez nem egy III/III-as könyv.
− Ez a láttatás számomra a kötet Arditi című keretes (azonos szóval kezdődő és végződő) novellájában volt igazán látványos: ott a nézőpont mindig más, például egy ideig az egyik szereplő nézőpontjából látjuk a történetet, aki épp hazaér és belép a lépcsőházba, de onnantól már egy másik szereplő, a lépcsőházból akkor kilépő személy nézőpontjából folytatódik a cselekmény, és így tovább…
− Igen, és ezen a formai játékon túl ennél az írásnál – hogy szóljon is valamiről − úgy éreztem, kell találnom még egy közös kapcsolódási pontot. Ez pedig a munka világa lett. Van, aki belefásult a mókuskerékbe, van, aki fizikailag nem bírja már, s akad, aki még a helyét keresi. Különbözőek vagyunk, máshonnan jöttünk, más helyre tartunk. Különböző szinteken mozgunk, de mindannyiunkban van valami közös.
− Nekem úgy tűnt, hogy e kötet novelláiban az is közös, hogy „alulról” közelíti meg a társadalmi problémákat, a kisember felől. Olyan Chaplin-szerűen. Vagy tévedek?
− Jól látod. Fogékony vagyok erre, és úgy érzem, nem árt beszélni kell erről. A kötet budapesti bemutatóján Madarász Imre irodalomtörténész, könyvem laudálását a következő mondattal kezdte: „A szerző együttérzésre tanít minket.” Erre büszke vagyok. No, csak úgy egészségesen büszke. Őszinte képet akartam adni az elesettekről, az élet- és beszédstílusukat minden szempontból hitelesen visszaadva, az ő szemükkel nézve a világot, és mindvégig mélységesen együtt érezve velük. Köztünk élő, hétköznapi emberek szólalnak meg az elbeszélésekben. Különböző, műveltségben, tudásban egymástól távol álló egyének hangján mondom el a történeteiket. Ezek realista novellák, röntgenszerű átvilágítások.
− Mondhatjuk, hogy a kötet novellái olyanok, mint a fényképezésben a szociofotók? Mindenféle kozmetikázás nélkül mutatják be a valóságot…
− Egészen pontosan olyanok. Én is lencsevégre kapom, megfigyelem az engem érdeklő dolgokat. Írásaim monológok, tehát van mindig egy központi figura. Ez lehet buszra váró kisnyugdíjas, részeg öregasszony, takarítónő, alkoholmámorban élő magányos, kutyás, fiatal lány, bárki. A lényeg a valóság. Ne szépítsünk, ne korrektúrázzunk. Amit látok, arról tudok beszélni, amit látok, arról kell beszélnem. Arról, hogy a hajléktalan miképpen él, hogy neki még az sem adatik meg, hogy nyugodtan elvégezhesse a dolgát. Arról hogy az állásnélküli mennyire szorong azért, mert mindenhonnan elutasítják. Az élet legyőzöttjeire senki nem figyel. Megszólaltatásuk éppen ezért fontos.
− Hol tudják beszerezni a kötetet azok az olvasók, akiknek már elegük van a szórakoztató média cukormázas világából, és szívesen elolvasnák valósághű novelláidat?
− A nagyobb internetes könyvhálózatoknál (libri, bookline), Kalocsán a Balaton könyvesboltban, vagy közvetlenül a Hungarovox Kiadón keresztül.
− Remélem, minél több „megfigyelő” olvasó lapozza végig a novelláidat.
Dávid Attila
