A NATO csatlakozás végtelen története

Az ukrán és grúz álom

2008-at írtunk, amikor a NATO országok vezetői összeültek Bukrestben és döntöttek Ukrajna és Grúzia valamikori csatlakozásáról a katonai szövetséghez. A bukaresti csúcstalálkozó akkoriban történelmi eseménynek számított, de azóta eltelt tizenhárom év, s a két ország nemhogy szövetségessé nem vált, azok híján vívják harcaikat a nagyhatalmak kereszttüzében. Hiába volt elméletben egyetértés a két ország felvételével kapcsolatban, a gyakorlatban a katonai szövetség nem ütemezett be Kijev és Tbiliszi számára olyan cselekvési terveket, melyekkel a NATO korábban számos közép- és kelet-európai országot felvett tagságába. Hiú ábrándokat kerget mindkét ország, vagy van bármi realitás Oroszország határán újabb NATO csatlakozásoknak?

Az elmúlt évek mindkét országban válságos politikai és háborús eseményekben gazdagok voltak, a helyzet pedig legfeljebb csillapodik, jegelődik, ám instabilitásuk miatt bármelyik pillanatban kialakulhatnak újabb politikai, katonai, gazdasági, etnika feszültségek. Sem Ukrajna, sem Grúzia nem tud irányba állni a Szovjetunió 1991-es szétesése óta, sem stabil politikai, sem stabil gazdasági élettel nem rendelkeznek, tényleges szövetségi rendszereknek nem tagjai. Az orosz érdekszférában találhatóak, mégsem akarnak oda tartozni, ám egy nagyhatalommal szembe szegülni csak nagyhatalmi támogatással lehetséges, s ráadásul fegyveres konfrontációk felvállalásával. Ahogy 2008-ban Grúziát, úgy 2013-2014 óta Ukrajnát is támogatja az Egyesült Államok nem csak lélekben, hanem komoly pénzügyi és katonai segítséggel, ám ahogyan előbbi sem végződött túl jó, utóbbinál sem látható a nyugati barátság átütő sikere. Területi veszteségek, emberi áldozatok, súlyos gazdasági károk kísérték mindkét háborút, a jobb élet reménye pedig – amiért mindkettőt kirobbantották – egyre messzebbi álomnak tűnik.

Grúzia kaukázusi magányban szenved, Oroszországgal nem sikerült rendeznie a kapcsolatokat a háború lezárása óta, s így a környező oroszbarát államokkal éppen ezért nem tudnak kellően elmélyülni az együttműködések. Az eddigi oroszellenesebb együttműködések felbomlottak a hegyi-karabahi konfliktus megoldásával, mely Azerbajdzsán és Oroszország kapcsolatára jótékonyan hatott, illetve a törökök sem vesznek igazán tudomást a keresztény grúzokról. Nem véletlen, hogy a jelenleg uralkodó belpolitikai válság okai között a gazdasági és járványügyi krízisen túl a Moszkvához történő közeledés is jelen van. Az ország kimaradt a karabahi konfliktus rendezéséből, pedig annak közvetlen környezetében található. Sem Moszkva, sem Ankara, sem Baku, sem Jereván nem kívánta belevonni Grúziát, az ő stabilitását is jelentősen befolyásoló folyamatokba.

A grúz politikai válságot most sem a grúzok oldják meg, hanem az Európai Tanács és az amerikai képviselőház közreműködésével igyekeznek összehangolni a kormány és az ellenzéki pártok elképzeléseit. Önállóság híján, ha nem a Szovjetunió, akkor az Egyesült Államok, vagy az Európai Unió, de valaki segítségére mindenképpen rászorulnak még mindig. Ilyen belpolitikai kultúrával rendkívül kiszolgáltatottakká válnak a különböző nagyhatalmi elképzeléseknek, erőtereknek. A helyzet nem sokban különbözik tőlük nyugatra sem, Ukrajnában is sorra váltják egymást az orosz és nyugatbarát kormányok, ezzel taszítva az országot az állandó korrupcióba, bizonytalanságba, gazdasági életképtelenségbe. Jelenleg a grúz helyzet nyugati megoldásának legaktívabb tényezői azon EU tagállamok, akik közelségük és történelmi tapasztalataik alapján Európa oroszellenes blokkját erősítik: Lettország, Litvánia, Észtország, Svédország és Lengyelország. A kimért vezetői szerepet Franciaország kapta meg az EU-tól. Ugyanezen államok meglehetősen aktívak az ukrán kérdésben is, s nem kifejezetten a pragmatikus elképzelések képviselői.

A grúz kormánypárt oroszbarátsággal ugyan nem vádolható, az utóbbi hónapokban mégis mintha megingott volna teljes nyugati elkötelezettségében.

A kormánypárt látványosan igyekszik csökkenteni a feszültséget Oroszországgal, az ellenzék mindezt pedig Moszkva felé fordulásnak értelmezi. Az enyhülés oka lehet a Kaukázusban tapasztalható új geopolitikai helyzet; a karabahi konfliktusban újjá született orosz-azeri kooperáció, a hiába várt NATO csatlakozás miatti csalódottság, a szövetségesek hiánya, a nyugati akciók sikertelensége Fehéroroszországban, Ukrajnában, vagy éppen Kirgizisztánban. Minden esetre George Kent, az amerikai Külügyminisztérium eurázsiai és európai ügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára is megfogalmazta kétségeit a kormánnyal kapcsolatban, amikor úgy nyilatkozott: „Grúzia stratégiai partnereként és barátjaként az Egyesült Államoknak őszintén kell arról beszélnie, hogy Grúzia vezetői – különösen a kormányzó pártban – a grúz nép által választott útról lesodródnak! (…) Grúzia jelenlegi politikai válsága gátat vet mind a demokratikus fejlődésnek, mind pedig az orosz rosszindulatú befolyással szembeni, fokozott védekezésnek. (..) A nyugat felé történő integráció kihívást jelentő út, amely világos és rendíthetetlen elkötelezettséget igényel a közös értékek, a demokratikus normák és az integritással rendelkező intézmények iránt, amelyek megalapozzák a demokrácia működését! A kormánypárt és az ellenzék megállapodásának kudarca veszélyezteti Grúzia euroatlanti törekvéseit.” Az amerikai diplomata aggodalmai a grúz állapotok miatt mindebből világos. Tbiliszi szempontjából nézve valóban megrendülhetett az euratlanti integrációba vetett hit, hisz az amerikaiak világvezető szerepe és megbízhatósága erősen megbillent az elmúlt években, s mindezt az erősödő orosz-kínai szövetség testközelségében átélni sem egyszerű feladat a számukra.

A megváltozott geopolitikai felállás a Kaukázusban egy erősödő Moszkvát és Ankarát jelentenek a gyakorlatban, míg a Nyugat egyszerűen kezd kiszorulni elsősorban Hegyi-Karabah orosz-török rendezése miatt. Grúzia, mint utolsó nyugati bástya nem túl hálás szerepet tölt be Ázsia Balkánján, s ezt valószínűleg ő maga is felmérte. A szűkülő nyugati pufferzóna és a terjeszkedő ellenséges erőterek óriási fenyegetést jelentenek rá nézve, s ha a Nyugat nem tud felkínálni hamarosan valamilyen biztosítékot számára, könnyen megfontolhatja, hogy követi az azeri utat és megpróbálja új pragmatikus alapokra építeni az orosz-grúz kapcsolatokat. A bizonytalanságot tetőzi, hogy az eddigieket alapul véve maga a Nyugat sem tudja, mit kezdjen Grúziával, ez az érzés pedig szépen átszivárog a kaukázusi országra is. Minden esetre az az elképzelés, hogy Grúzia egyedüliként képviselje a Nyugatot a Kaukázust felosztó orosz-török-(kínai) erőviszonyok közepette komoly garanciákat követel meg.

A NATO tagság mind Ukrajna, mind Grúzia számára katonai biztonságot jelentene Oroszországgal szemben, ahogyan az a Baltikum és Lengyelország számára már megadatott. Azonban utóbbiak felvétele így is komoly fenyegetést jelent Moszkvára nézve, s a mára már újra megerősödött, ambíciókkal teli Oroszország valószínűleg minden akadályt Ukrajna és Grúzia felvétele elé fog gördíteni. Az ő szempontjából ez éppen annyira érthető, mint az Egyesült Államok aggodalma az oroszok és kínaiak dél-amerikai terjeszkedése miatt, vagy a kínaiak félelmei Amerika indo-csendes-óceáni katonai jelenléte miatt. A helyzetet csak tovább nehezíti, hogy például Ukrajna esetében a nyugati szövetségi rendszerekbe történő integrálódás megosztja az ország lakosságát is, hiszen a keleti területeken élő orosz nemzetiségűek a kérdésben – nagy általánosságban nézve – ellentétesen gondolkodnak nyugati honfitársaikkal szemben.

Az utóbbi hetekben fokozódó feszültség a donbaszi háborús övezetben a kelet-ukrajnai felkelők és az ukrán központi kormány között, illetve a grúz belpolitikai válság ismét szóbeszéd tárgyává tette a NATO csatlakozás kérdését. Előbbi katonai biztonságát és erőfölényét szeretné elérni az euroatlanti szövetséggel, utóbbi biztonságát a Kaukázusban. A nyugati országok és NATO tagok természetesen egyöntetűen biztosítják mindkét országot támogatásukról, ám a valóságban gyakorlati előremozdulás a kérdésben mégsem történik. Az ukrajnai front közvetlen orosz-ukrán háborúvá nem valószínű, hogy átalakulna, hiszen ez még a Krím elcsatolásakor, 2014-ben sem történt végül meg.

Oroszország nukleáris elrettentő erőinek hozzávetőlegesen 80%-ka található ma az Északi-sarkvidék környékén, ahol az utóbbi hónapokban az olvadás okozta földrajzi változások miatt felforrósodott a hangulat a térség két nagyhatalma – Amerika és Oroszország között. A donbaszi helyzetet az oroszok szerint Ukrajna washingtoni támogatásra kezdte fölhevíteni, természetesen a másik fél szerint ez pont fordítva történt. Az viszont kétségtelen, hogy ennek eredményeképpen a Fekete-tengeren amerikai, orosz és török hadihajók kavalkádja cikázik, s Moszkva kénytelen volt az északi vizekről is átcsoportosítani erőket délre. Ezzel az ő sarkvidéki hadászati képességei, ha nem is jelentősen, de csökkennek.

Oroszország számára egy forrongó Ukrajna a NATO csatlakozás elvetésének lehetőségét jelenti, az Egyesült Államok számára pedig az oroszok figyelemelvonását, saját határaik védelme miatt, más expanziós tevékenységektől. Az EU-nak újabb, megoldhatatlan diplomáciai nehézségeket jelentene, Törökországnak pedig számos bizonytalansággal járó terjeszkedési lehetőséget a Fekete-tenger térségében. Kína valószínűleg mérlegeli, hogy hogyan tud majd pénzügyi befektetéseivel részt venni mindenfajta háborús veszteségek nélkül Ukrajna újjáépítésében, amire az amerikai pénzügyi kereteknek már valószínűleg nem lesz forrása.

Ukrajna egyre élesebb retorikát használ a legmagasabb szinteken is a NATO csatlakozás kapcsán, ami egyfajta türelmetlenséget és idegességet is tükröz. Az ország nyugati integrációért is felelős miniszterelnök helyettese például úgy fogalmazott a napokban, hogy a NATO-nak meg kell változtatnia geopolitikai hozzáállását a térséghez, az Oroszországgal kapcsolatos stratégiát Grúziával és Ukrajnával közösen kell megalkotnia. A kétségbeesettség érthető, főleg ha a grúz példát is nézzük. A nyugati szövetség gyakorlati megvalósulásának hiánya komoly frusztrációt okoz a politikai életben és a társadalomban egyaránt, hiszen a 2013-ban indult véres, kormánybuktató tüntetések komoly nyugati buzdítást kaptak, s fő céljuk az ország euroatlanti integrálása lett volna. Ehhez képest Ukrajna szétesett, még jobban elszegényedett és óriási emberáldozattal járó háborút vívnak egymással saját állampolgárai. A politikusoknak pedig egyre nehezebb a nyugati szövetség késedelme miatti magyarázkodás, nem véletlen, hogy az Euromajdan tüntetések óta nincs stabil megbízható politikai élet az országban. (Ahogy Grúziában sincs.)

Volodimir Zelenszkij, ukrán elnök pedig a NATO főtitkárával, Jens Stoltenberggel folytatott megbeszélésén sürgette a szervezetet Ukrajna felvétele miatt, hivatkozva az egyre fenyegetőbb orosz katonai jelenlétre országa keleti határain. Később az ukrán elnöki hivatal által kiadott nyilatkozatban legalább a felvételt szabályozó cselekvési terv megalkotását kérték. Zelenszkij egész nagyszabású diplomáciai hadjáratot indított több vezető NATO tagország irányába is, hiszen Stoltenbergen kívül az amerikai, a kanadai, a török elnök és a brit miniszterelnök figyelmét is felhívta Ukrajna NATO tagságának fontosságára. Szinte már sajnálatra méltó az ukránok igyekezete, hiszen cselekvés helyett csak biztatást és ígéreteket kapnak, s egyre inkább egyedül maradnak Moszkvával a harctéren. Ukrajna összemérhetetlenül gyengébb Oroszország hatalmas katonai erejéhez képest, amelyet a világ második leghatalmasabb hadseregének tartanak. Kijev pontosan tudja, hogy egy esetleges, közvetlen háború esetén, jelentős külső támogatás nélkül, nem állhat ki Moszkvával szemben. Zelenszkij számára a NATO tagság sikere az elnöki szék bebiztosítását is jelentené, hiszen erősen megingott a népszerűsége odahaza.

A lélekben támogatás mellett persze valamicske fegyver és pénzjuttatást is kapnak, de az világos, hogy önmagában ez édes kevés az oroszokkal szemben. Egyes NATO források elmondása szerint a katonai szövetség ugyan figyelemmel kíséri az orosz-ukrán helyzetet, ám amíg Ukrajna nem végzi el a szükséges hazai reformokat és átalakításokat a védelmi szektorban, nem tudják felvenni a tagságba. Stuart Peach a NATO Katonai Bizottságának elnöke és a főtitkár vezető katonai tanácsadója április elején járt Ukrajnában, ahol a katonaság és az ország vezetőivel egyeztette Ukrajna eddig elért eredményeit és az ország biztonsági helyzetét. A brit katonai vezető – mintha lemaradt volna az elmúlt évek eseményeiről – úgy fogalmazott, hogya szövetség dicséri Zelenszkij elnök elkötelezettségét a kelet-ukrajnai konfliktus békés rendezése mellett”, illetve méltatta Ukrajnát a reformok iránti elkötelezettségéért is és polgárainak, illetve szuverén területeinek az agressziótól történő megvédése miatt az elmúlt hét évben. Természetesen Peach is NATO tagságot ígért a kért reformokért cserébe, mint ahogyan azt sokan mások.

Még egy fontos szereplője van a folyamatoknak, a NATO tag Törökország. Bár hangzatos szavakkal Erdogan elnök is támogatja Ukrajna NATO tagságát, mint látjuk a gyakorlatban ez nem feltétlenül jelent bármit is. Ankara kényes helyzetben van a kelet-ukrajnai konfliktus miatt, hiszen mind Ukrajnával, mind Oroszországgal magasszintű a stratégiai partnerségük. A törökök nem támogatják a katonai eszkalációt a regionális stabilitásra gyakorolt káros hatások miatt, és politikai megoldást szorgalmaznak. Mint a Fekete-tenger egyik parti állama, számára különösen fontos milyen folyamatok zajlódnak a térségben, főleg ha egy esetleges NATO-orosz összecsapásról lenne szó, mondhatni ez esetben a frontvonalra kerülne Törökország, ami nem túl ideális helyzet egy háborúban. Azonban azt is látni kell, hogy bármely katonai eszkaláció növeli a Fekete-tenger stratégiai jelentőségét, s ezáltal a törökök szerepét is. Moszkva és Ankara számos kérdésben ellentétes oldalon állnak – Szíria, Líbia, Krím, Irán – ám kapcsolatukra jellemző a közös nevező megtalálása még a legnehezebb kérdésekben is. Éppen ezért is alakult ki jó együttműködés Putyin és Erdogan között, ennek kockára tétele számos kedvezőtlen hatással járna elsősorban Törökország számára (turizmus, atomenergia, fegyvereladás, oroszországi építőiparban részvétel, kereskedelmi partnerség, stb.).

Az orosz kormány szerint az ukrán NATO tagság mindössze tovább rontaná az így is feszült helyzetet Kelet-Ukrajnában, ahol a harcok az utóbbi hetekben ismét felhevültek. “Kollégáinknak, akik súlyosbítani próbálják a helyzetet többek között Ukrajna és Grúzia felvételével a szövetségbe, el kell gondolkodniuk egy ilyen felelőtlen politika lehetséges következményein!” – figyelmeztetett Putyin még 2018-ban. Ahogy Svédország és Finnország esetében is maradt a NATO-mentes nyugati partnerségi status quo, úgy Moszkva még inkább megkívánja ezt a korábbi Szovjetunió tagállamaival szemben (ha már a Baltikumot elveszítette), mint Ukrajna, vagy Grúzia. Minden esetre ennek a megvitatása valószínűleg a következő amerikai-orosz csúcstalálkozónak az egyik fő témája lesz, melyet Joe Biden kezdeményezett április 13-án, miután felhívta telefonon Vladimir Putyint.

A mostani harcok során az ukrán kormány több katona haláláról számolt be saját oldalon, a felkelők pedig kiskorú civil áldozatról. A korábban megkötött tűzszünet ellenére a harcok – ugyan szórványosan – de folytatódtak, s az évek során létrejött két önálló kormánnyal, közigazgatással rendelkező, de facto állam Kelet-Ukrajnában. Donyeck és Luganszk az elmúlt 7 évben bebizonyították, hogy képesek önállóan, a központi kormány nélkül is létezni, s az eddig hőn áhított autonómia elképzelhető, hogy már nem is lenne számukra kielégítő. Maga a kijevi vezetés számára az autonómia szó amúgy is egyenlő az Antikrisztussal, a helyzet megoldásának legegyszerűbb és legbékésebb módját a kezdetektől elvetették.

Az egyértelműen látszik az elmúlt hetek eszeveszett ukrán NATO lobbizásából, hogy a kijevi vezetésnek belpolitikailag és katonailag is igencsak szüksége van a tagságra, ám a kérdés, hogy a szövetségnek szüksége van-e Ukrajnára?

Érdemes-e Kijevért felvállalni a harcokat Moszkvával, illetve kockáztatni Közép-Kelet-Európa biztonsági helyzetét? Ráadásul hiába az állítólagos jó kapcsolat az amerikai és ukrán vezetés között, az olyan tagországok – mint például Magyarország – akik meglehtősen nehézkes kapcsolatokat tartanak fent Ukrajnával, önmagukban megvétózhatják Kijev lehetőségét a tagságra. A kisebbségi politika elmaradottsága és európaiatlansága komoly feszültséget eredményez a szomszédos államokkal, akik jelentős nemzeti kisebbségekkel rendelkeznek Ukrajna területén.

Ukrajna jelenlegi konfliktusokkal terhelt helyzetét alapul véve, a NATO számára papírforma szerint az ország felvétele egy újabb háború indítását jelentené, mégpedig közvetlenül Oroszország ellen. Érthető, hogy erre nem vágyik ma egyik európai vezető sem, de az amerikaiak, vagy a törökök sem biztos, hogy szeretnék ilyen mélységekig eszkalálni a viszonyokat Moszkvával. Azonban a NATO 5. cikkelye a kollektív védelmi elv alapján kimondja, hogy egy, vagy többek ellen elkövetett fegyveres támadás minden tagország elleni támadásnak minősül. Abban az esetben, ha ilyen helyzet alakul ki, a szövetség tagjai kötelesek megvédeni a megtámadott szövetségest, ha szükséges fegyveres erő alkalmazásával. Ezt olvasva az is világos miért sürgeti kétségbeesve Kijev a felvételt, s miért odázza el azt a szövetség.

Jen Psaki, a Fehér Ház sajtótitkára Ukrajna NATO tagságának lehetőségét röviden így jellemezte: “Határozottan támogatjuk őket, elkötelezettek vagyunk velük szemben, de ez a NATO döntése!” Mindez inkább a további elnyújtását feltételezi az ukrán csatlakozásnak. Ukrajna és Grúzia természetesen továbbra is csatlakozni akar majd a NATO-hoz, hogy menedéket keressen Oroszország elől a szövetség védőernyője alatt, s azért, hogy végre eredményekkel igazolhassák a két háború létjogosultságát. Ma mindkettő lebeg, egyre gyengébb, súlytalanabb, kiszolgáltatottabb. A teljes elköteleződés hibájába esnek újra és újra, hol a Szovjetunióval, hol az Egyesült Államokkal, hol Oroszországgal. Földrajzi és történelmi helyzetük nem teszi lehetővé a könnyű utat, de a csöbörből vödörbe politika nem biztos, hogy a legkedvezőbb választás. A kiegyensúlyozott, pragmatikus kapcsolatokra éppúgy szükségük van Oroszországgal, mint Európával, vagy az Egyesült Államokkal. Amíg a nagyhatalmak egymás ellen használják fel őket mindössze, minőségi változás ezen országok belpolitikai és gazdasági életében nem várható.

forrás

 

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Hasonló cikkek