1910 Szentestéjén Gregersen Gudbrand szobi házában szokásához híven megajándékozta családtagjait és alkalmazottait, egy norvég nyelvű karácsonyi verset is elszavalt nekik, majd pihenni tért a szobájába. Jogosan lehetett büszke rá, hogy hat évtized alatt a két kezével és tehetségével gyarapította és átalakította választott hazája arculatát. 87 évesen, szellemileg frissen, testileg egészségesen aludt el örökre azon a karácsony estén.
De ki is volt ő valójában, a Norvégiából származó ácsmester – aki nem mellesleg a nagyanyám dédapja volt?
A 23 éves Gudbrand ácsmesterséget, majd matematikát és geometriát tanult, és jól fizető építőipari munkák reményében érkezett Közép-Európába. 1847 tavaszán gyalogosan indult Prágából Bécsbe, ahonnan Münchenbe akart továbbmenni. Vonatjegyre nem volt pénze, de csomagjait feladta a vasúton. Szegényes útiládája ruhákat és néhány otthonról hozott személyes tárgyat rejtett. Bécsbe érve azonban poggyászában csak köveket talált. Mivel pénzén kívül mindenét elvesztette, hajóra szállt, és Pozsonyon át Pest-Budára érkezett szerencsét próbálni.
Európa ekkor már vasútépítési lázban égett, így tárt karokkal fogadták azokat, akik végzettségük és rátermettségük alapján e munkákra érdemesnek véltek. Alkalmazták a fiatal ácsot máris, és még abban az évben megbízták az első önálló feladatával: a Vág völgyében épített hidat. Az 1848-as események elragadták Gregersent: utásztisztként szolgált Magyarország oldalán, részt vett a temesvári csatában, a hírnevét pedig azzal alapozta meg, hogy Paksnál 36 óra alatt épített pontonhidat. A szabadságharc leverése után Itáliába menekült, stájer és olasz építkezésen dolgozott. 1861-től már újra Magyarországon, vasútépítéseken, hídépítéseken, alagútépítéseken munkálkodott.
1865-ben létrehozta a Gregersen és Fiai Építő Vállalatot. Jelentősebb vasúti munkái: a Vác-Párkány-Érsekújvár, Esztergom-Léva-Ipolyság, Nagykároly-Mátészalka-Csap vasútvonalak voltak. A Déli Vasúttársaság által építtetett Buda-Nagykanizsa vonalon számos műtárgy építését irányította, így a budai indóház, a nagykanizsai és a székesfehérvári állomás fogadócsarnokai az ő irányításával készültek. A Szolnok-Debrecen vonalon kiemelkedő teljesítmény volt a szolnoki vasúti híd, amely 512 méterével a leghosszabb vasúti hídnak számított Magyarországon. A legtöbb nehézséget a Máramarossziget-Körösmező vasútvonal jelentette, amit nem csak a nehéz terepviszonyok és a zord időjárás, hanem a munkálatok során a Felső-Tiszavidéken kitört kolerajárvány is okozott. Végül is 1895-ben elkészült a 77 km-es vonalszakasz, amely 277 műtárgyat foglalt magában.
A Gregersen a vasútépítésekkel alapozta meg hírnevét, ezután több fatelepet és asztalosáru-gyárat létesített a fővárosban, és elérkezettnek látta az időt arra, hogy Pest-Buda világvárossá alakításából is kivegye a részét.
Többek közt az ő nevéhez fűződik a Népszínház és a Budai Polgári Kaszinó, valamint az Országház asztalosmunkáinak elkészítése, a Mátyás templom helyreállítása.
A Gregersen cég végezte a keleti pályaudvar teljes cölöpözési munkálatait. . A korábbi tőzegmocsár helyére tervezett új pesti pályaudvart cölöpökre építették, s csak a munka elvállalása után derült ki, hogy a talajviszonyok a vártnál is rosszabbak. Így 11 helyett 15 méter hosszú cölöpöket kellett leverni, ami jelentősen megnövelte a költségeket és veszélyeztette a határidő betartását. A „Gregersen G. és Fiai Építő Vállalat” – háromezer cédrusfenyőt vágtak ki a Kárpátokban és építették be rekordidő alatt a talajba. Szakértelmüket dicséri, hogy amikor a 4-es metró építésekor az alapokat újra kiásták, a cölöpöket épségben találták.
1885-ben Országos Iparkiállítás nyílt a Városligetben. Az épületek nagy részét itt is a Gregersen cég építette. Vidéki munkái közül kiemelkedik a szegedi Kakasos templom, melynek tervezője Schulek Frigyes. A talpkövet az emlékirattal 1882. augusztus 25-én helyezték el a torony két belső pillérét összekötő alapfalban. A református templomot 1884 május 25-én szentelte fel Révész Bálint püspök.
1879 márciusában Szegedet elöntötte a Tisza. Több ezer ház omlott össze. Az újjáépítési munkákban Gregersen oroszlánrészt vállalt. A károk elhárításában való közreműködésével lett országosan ismert, és több száz családnak épített új otthont saját költségén. „Aki az Úr kegyéből jómódban éli mindennapjait, kötelessége segíteni a rászorulókat” – ez volt a mottója. Elismerésül nemesi címet kapott, emlékét egy tábla őrzi a szegedi Tisza-parton.
Budapesten a Ferencvárosban, a Lónyay utcában hozták létre a cég központját, ott épült fel a Gregersen-palota, amely ma is áll, egy építész iroda gondozza. A reneszánsz stílusban kialakított kétszintes épület belső kiképzéséhez a vörösfenyőt Norvégiából hozatták, a szalon mennyezetét Lotz Károly freskója díszíti. Az épület szomszédságában nemrég egy új házat emeltek, amely a Gregersen Art Pointnak, kiállítótermeknek és egy hostelnek ad otthont.
A Gregersen család családi birtoka azonban Szobon volt, ahol Gregersen Gudbrand megérkezése után letelepedett. Feleségül vette egy esztergomi mészáros lányát, Sümeghy Alojziát. 19 gyermekükből 12 élte meg a felnőttkort, közülük az egyik, Gregersen Nils volt a nagyanyám nagyapja.
Gregersen soha nem felejtette el, hogy honnan indult. Magyar nemesként is megmaradt lelkében norvég ácsmesternek. Nevéhez fűződik a norvég műszaki felsőoktatás megteremtése, erre a célra is adományozott, ahogyan új hazája is sokat köszönhet neki és családjának. A reformáció 400 éves jubileumára a nagybörzsönyi gyülekezet akkori felügyelőjeként fia, Gregersen Nils aranykelyhet és paténát ajándékozott egyházközségének, 1942-ben a Gregersen család nevében pedig új, színes, Róth Miksa által készített ólomüvegablakokat ajándékozott a templomnak. 1944 februárjában Hóman Bálint vallás-és közoktatásügyi miniszter írásban köszönte meg, hogy a nagybörzsönyi evangélikus népiskola részére egy 13,000 pengő értékű harmóniumot ajándékozott.
1910 Karácsonyán Gregersen Gudbrand örökre elaludt, de művei láthatóak szerte a nagy Magyarország területén. Nekem megadatott az a szerencse, hogy nagymamámtól sok-sok érdekes történetet hallottam a életéről, és őrzök több apró emléket, amelyek a letűnt időket idézik. Hiszen a történelemnek szomorú fintora, hogy a család nagy része nem hazánkban él, egy részük visszament Norvégiába, többen szétszóródtak a nagyvilágban. A Gregersen családi örökségből nem sok maradt – az utolsó ingatlanok egyikéből 1950-ben Gregersen Astridot lányával, Carmennel (ő volt a nagyanyám) kitelepítették egy tanyára, az ingatlant elvették. A szellemi öröksége épített emlékekben él tovább.
(forrásként felhasználtam: Göncz Ambrus: Gregersen építőmester, 2003. című művét is)
