Amerikai és Orosz stratégia a Közel-Keleten -régiós és globális hatások

1. rész: Biden Izraelben és Szaúd-Arábiában: Vendég, vagy szövetséges?

Az elmúlt hetekben mind az Egyesült Államok, mind az Oroszországi Föderáció vezetője látogatást tett a Közel-Kelet legjelentősebb középhatalmainál. Mondhatni, szépen elosztották egymás közt a dél-nyugat-ázsiai országokat; időhatékonyság miatt, vagy a szembenállás vonalának tovább mélyítése gyanánt? Putyin a számkivetett, szénhidrogén nagyhatalom Irán vezetőivel, illetve a NATO-tag és EU-várományos török elnökkel tárgyalt. Biden pedig az olajár-manipulációk mágusával, Szaúd-Arábiával, illetve örök szövetségesével, Izraellel ült tárgyalóasztalhoz. Előbbi eredményeit még a Nyugat-orientált sajtó is sikeresnek könyvelte el, utóbbi részleteit viszont inkább szégyenkezve bocsájtotta olvasásra. Amiben azonban keleten és nyugaton is biztosan egyet értettek, az az, hogy Biden és Putyin egyaránt a maga oldalára kívánja állítani a Közel-Kelet kőolajjal és földgázzal gazdagon megáldott, vagy megátkozott, globális hatással is bíró államait. Azonban érdemes a mélyére ásni ezen találkozóknak, vajon tényleg egymás ellenében utazott szinte ugyanakkor, és szinte ugyanoda a két politikus? Véletlenül, vagy direkt, de egy erősen összehangolt, amerikai-orosz lépést láthattunk a Közel-Kelten. -Erbszt Adrienn geopolitikai elemző, külügyi elemzése.

Joe Biden az amerikai Washington Post oldalán írta le előzetes elvárásait közel-keleti utazásával kapcsolatban. Biden az út időpontjának jelentőségét is kiemelte, mely elsősorban fontos amerikai érdekek előre mozdítására kell szolgáljon a térségben. A meglehetősen egyszerű üzeneteket szajkózó cikkben az amerikai elnök elsősorban a hibás Trump-féle Közel-Kelet politikáról és a jelenlegi adminisztráció sikereiről kívánja meggyőzni az olvasókat, még akkor is, ha a legtöbb felsorolt eseményhez nem volt jelentős ráhatása a nem túl markáns Biden-féle közel-keleti politikának. A cikk igazából inkább egy térségismertetés, mint konkrét, a folyamatokra befolyással bíró amerikai stratégiai lépések bemutatása.

A szaúdi utazással kapcsolatban is inkább magyarázkodást olvashatunk az emberjogi propaganda hátán felkapaszkodott elnök részéről, hiszen számtalan szavazója ellenzi a diktatórikus országokkal való jó kapcsolat fenntartását. Így Biden elnök egy paradoxon helyzetbe evezte bele a demokratákat, hiszen, ahogyan ő is fogalmaz közzétett cikkében, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekei, illetve Oroszország és Kína visszaszorítása megkívánja, hogy az ellenérzések ellenére is partnerséget kössön az olyan országokkal, (akik vezetési formájához képest a gyakran demokráciával korbácsolt Belarusz egy piroslámás negyed) mint Szaúd-Arábia.

A jelenlegi amerikai kormány és Rijád közt a kapcsolat hosszú évtizedek óta a leghűvösebb. Többek között amiatt, hogy Biden korábban a szaúdi koronaherceget is megvádolta az ellenzéki gondolkodású újságíró, Hasogdzsi meggyilkolásában való részvétellel, mely a Fehér Ház szerint nem fér össze a nyugati világ értékeivel. Most ezen a brutális gyilkosságon – a szükség miatt – úgy tűnik túl tudnak lépni. Bár Biden úgy nyilatkozott, hogy jelenlegi zárt ajtós megbeszéléseik során számon kérte Mohammed bin Salman koronaherceget az ügyben – a szaúdi külügyminiszter ezt udvariasan cáfolta. Mindez rendkívül rosszul fest diplomáciailag, illetve Biden szavahihetőségét tekintve is.

Biden az első amerikai elnök, aki izraeli látogatását követően egyenesen Szaúd-Arábiába utazott, ennek alapköveit azonban még elődje, Donald Trump tette le az Ábrahám-szerződés megkötésével és az Irán-ellenes blokk létrehozásával. Látható, hogy Biden – demokratához hűen – szeretné, ha a szövetség az Irán ellenesség nélkül is fenn tudna maradni, ám ilyen erős motivációt nehéz lesz találni arab és zsidó szövetségre. A jelenlegi kormány kommunikációja arra lett felépítve, hogy Teheránt vissza kell ültetni a Trump-kormány által ott hagyott tárgyalóasztalokhoz és pontot kell tenni a fenyegető nukleáris fejlesztésekre, azonban a Trump féle asztalbontás óta változtak az erőviszonyok; Irán új szövetségeseket tudhat maga mögött, sőt inkább az országába beépülve. Kína és Oroszország is jelentősen bevásárolta magát a perzsa ország gazdasági és energetikai életébe. Ez a helyzet pedig kifogta a szelet az amerikai vitorlából, hiszen sem az araboknak, sem a zsidóknak, sem pedig a perzsáknak nem tud olyat kínálni, ami lekötelezettjeivé tenné őket teljes mértékben.

Egyik országban tett látogatása sem eredményezett címlapokra való megállapodásokat, illetve az olajtermelés kapcsán sem sikerült elméletileg megállapodni Rijáddal. Mindazonáltal néhány részletet érdemes kicsit jobban megvizsgálni, hiszen sokszor a lényeg is itt bújik meg. Leginkább a szaúdi utazás került a figyelem középpontjába, hiszen amióta a demokraták vannak újra hatalmon, a két ország közötti kapcsolatok mélypontra jutottak. Ezzel párhuzamosan Kína jelentős tárgyalásokat folytat az országgal, Moszkva pedig egyre erősebben terjeszti ki ellenőrzését a közel-keleti térségre, ezzel egyre jelentősebb szereplője a régióban zajlódó eseményeknek – gondoljunk az oroszok által életben tartott szíriai kormányra, vagy az iráni és török kapcsolatokra.
A térség hagyományosan amerika-szövetséges országai láthatóan elégedetlenek a Biden kormány puha kezű Közel-Kelet politikájával, akár Szíria „orosz fennhatóságát”, akár az iráni nukleáris program és ballisztikus rakétaprogram fejlesztéseit, akár a jemeni háború iráni forgatókönyvének megvalósulását nézzük. Az, hogy a találkozó a két államvezető között létrejött sokak szerint a közeledés első lépcsője volt, ám ez csak abban az esetben igaz, ha érdemleges előre lépéseket is tapasztalhatunk a két ország közti szűkebb és tágabb értelemben vett kapcsolatok közt. Egyelőre ami bizonyos, Biden biztosította Mohammed bin Salmant; Washington nem engedi, hogy egyetlen ország uralja a térséget, beleértve Oroszországot, Kínát és Iránt. Azonban, hogy milyen előnyökkel járna az amerikai forgatókönyv a térségben Rijád számára – mondjuk a kínaival szemben – nem került részletezésre. A reakciókat tekintve, valószínűleg zárt ajtók mögött sem sikerült meggyőzni a koronaherceget és a mögötte felsorakozó gazdag arab országokat, hogy fordítsanak hátat mindennemű orosz, vagy kínai alkunak Amerikáért.

Mindenképpen figyelemre méltó fejlemény azonban, hogy az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia megállapodott az 5G és 6G távközlési hálózatok kiépítéséről, valamint Rijád légterének megnyitásáról az izraeli fuvarjáratok előtt. Utóbbival folytatták a Trump által megkezdett érdekszövetség kiépítését Jeruzsálem és Rijád közt. Előbbi pedig egyértelmű fricska a buzgó kínai technológiai selyem út terjeszkedésének, szinte biztos, hogy az egy évvel ezelőtti rijádi útján a kínai külügyminiszter is pályázhatott erre a fejlesztési projektre.
Az elmúlt évtizedben Kína és az USA között kialakult stratégiai rivalizálás kiterjedt a digitalizáció területére is, különösen a digitális infrastruktúra és az információs kommunikációs technológia piacának ellenőrzéséért folytatnak harcokat. A digitális gazdasági együttműködés Kína és az Öböl Menti Együttműködési Tanács között intenzív fejlődésen ment át az elmúlt években. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek megállapodtak abban, hogy egyesítik erőiket Pekinggel a szélessávú hozzáférés bővítése és az e-kereskedelem érdekében. Bahreinben, Kuvaitban, Katarban, Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben pedig a távközlési vállalatok hatalmas 5G szerződéseket írtak alá a Huawei-vel, illetve az Alibaba is jelentősen terjeszkedik a Közel-Keleten. Az, hogy a mostani amerikai-szaúdi megállapodás egy kikerülhetetlen gátat szab-e a kínai Digital Silk Road-nak, vagy csak egy szimbolikus „történjen valami a tárgyalásokon” megállapodás a következő kínai-arab tárgyalásokból látható lesz.

Az amerikai-izraeli tárgyalások sem nevezhetőek sallang-menteseknek, összességében az ország legsúlyosabb kérdéséről – a palesztin-zsidó béketárgyalások jövőjéről – nem sok érdemi szó esett. A hangsúlyt az iráni nukleáris fegyverprogram ellehetetlenítésére, a regionális együttműködések fontosságára és az ukrajnai orosz invázió okozta globális kérdésekre helyezték, mindemellett jelentősen háttérbe szorult az igencsak forró gázai és ciszjordániai helyzet, kérdés ez mennyiben zavarja a palesztinokkal szimpatizáló Öböl-menti országokat. Ezek az országok ugyanis a kétállami megoldást tartják az izraeli kapcsolatok rendezésének legfőbb feltételének, aminek lehetőségétől egyre távolabb kerül a valóság. Így az izraeli-arab együttműködés inkább ügyek és közös érdekek mentén történő, asztal alatti kooperáció lesz, amilyenre Irán kapcsán láttunk példákat.

A Biden-út egyik fő témája mind Izraelben, mind az Öböl-menti országokkal az iráni atomfegyver kifejlesztésének megakadályozása volt, a kérdésben mindenki egyetértett, azonban érezhetően keményebb fellépésről tett nyilatkozatot Biden Izraelben, mint Szaúd-Arábiában, ahol elsősorban a diplomáciai eszközök segítségével kívánják Teheránt „jó útra téríteni.” Jeruzsálem nem a diplomáciában látja a megoldást, ő a katonai erőben hisz Irán esetében, ám fontos kiemelni, hogy nem foglalkozik annyit az iráni kormány által támogatott fegyveres szervezetekben és a ballisztikus rakétafejlesztésekben rejlő fenyegetésekkel, ez inkább a szaúdiakat és partnereiket aggasztja. Az izraeli biztonsági szervezetek magas színvonala és a vaskupola miatt érthető, hogy őket az atomfegyver fenyegeti a legjobban. Mindennek tudatában az is érthető, hogy Szaúd-Arábia nem kivánja az izraeli-amerikai-szaúdi szövetség kedvéért felvállalni az igazán, egyedül rá veszélyes iráni rakétákat a szomszédságból, főleg mindezt úgy, hogy még a Teheránnal történő megállapodásra is van esélye.

Összességében a kijelentéseket tekintve mintha lazulni kezdene az Irán-ellenes szövetség, hiszen míg Jeruzsálem a katonai fellépést sürgeti, Szaúd-Arábia „kezet nyújtott Iránnak”, Katar a párbeszédet sürgeti, az Egyesült Arab Emírségek pedig nagykövet küldésén gondolkodik Teheránba. Míg a szaúdi külügyminiszter egyértelműen kijelentette, hogy „arab NATO” nem létezik, EAE kollégája kerek-perec kimondta, hogy nem vesznek részt a Teherán ellenes tengelyben (korábban Egyiptom és Jordánia is erről beszélt). A Biden útnak végül izraeli-iráni szócsörte és kölcsönös fenyegetőzés, illetve arab-perzsa kokettálás lett az eredménye.

Visszatekintve az Ábrahám-szerződés aláírása körüli időkre, egyértelműsíthető, hogy ott jóval egységesebb fellépést láthattunk az említett országok részéről Iránnal szemben. A szinte egyetlen összetartó erő – a teheráni atomprogram elleni fellépés – kibillenni látszik az amerikai közvetítésű, arab-zsidó szövetségből. Az arabok távolmaradása az Iránnal való közvetlen konfrontációtól, s ennek a nyílt, csoportos kimondása valószínűleg komolyan összezavarta az Egyesült Államok akciókártyáit a térségben, bizonyára felül kell vizsgálnia az elmúlt évek stratégiáját. Az orosz és kínai támogatással bíró iráni rakétákhoz túl közel fekvő Öböl-menti országok úgy tűnik pragmatikusabbak, mint Európa országai; nem sietnek szembe szállni a hatalmas keleti szomszéddal az USA kedvéért, főleg azon az áron nem, hogy önmagukat lőjék lábon.

Fontos kérdés világszinten az élelmiszerhiány és a súlyos infláció, a téma nem kerülhette el Biden tárgyalásait sem. Ezen kockázatok különösen magasak Egyiptomban, Jordániában, Tunéziában és Libanonban, ám a Közel-Kelet többi országában is komoly problémát jelenthet. A tárgyalások során az Egyesült Államok és az Öböl Menti Együttműködés Tanácsa+3 formáció közös nyilatkozata 11 milliárd dollárnyi élelmiszerbiztonsági segélyről szóló bejelentést közölt, azonban kérdés, hogy ez felveszi-e a versenyt az egyre nagyobb mennyiségű gabonával rendelkező oroszokkal, akik nem pénzt, hanem élelmet tudnak felkínálni. Vagy esetleg az amerikai segélyekből fognak orosz búzát vásárolni?

Az olajkitermelés kérdése is górcső alá került Szaúd-Arábiában, a kérdésben nem született döntés, Rijád jelezte, hogy a kitermelés fokozásáról szóló döntés az OPEC+ országaival – köztük Oroszországgal is – közösen fog megszületni. Egyelőre legkorábban változás a kitermelési mennyiségekben szeptemberben lehet. Kérdés mi az USA valódi célja, fokozni a kitermelést, ezzel visszavetni az orosz gazdaságot, vagy hagyni az olaj árát magasan, s ezzel visszavetni az európai és kínai gazdaságot?
Biden utazása elsősorban egy választási kampány volt, amiben arról próbálta meggyőzni szövetségeseit, hogy miért jobb egy USA vezette Közel-Kelet, mint egy Kína, vagy Oroszország vezette? A rengeteg bizonytalan választó mérlegéből azonban arra következtethetünk, hogy Biden ahogy odahaza, itt a Közel-Keleten se túl meggyőző manapság.

A kudarc Afganisztánban és Irakban, az Iszlám Állam elszabadulása, a szíriai háború és a sikertelen arab tavasz kísérlet nem hagyott jó emléket a térségben, esetleg az is előfordulhat új irány felé nyitnának, egy kevésbé militarista, inkább gazdasági hódító Kína felé például. Biden azt akarja, hogy partnerei határozottan pozícionálják magukat az USA mellé a globális versengésben, ám ezen országoknak egyelőre úgy tűnik, esze ágában sincs, kivárnak, ráérnek. Összességében elvárhatatlan a teljes lojalitás, hiszen az elmúlt, közel másfél évben a Biden adminisztráció prioritáson kívül helyezte a Közel-Keletet, ez idő alatt természetesen nőtt a kínai és orosz befolyásszerzés, s mindezt csak tovább nehezítik az egyre önállóbb és markánsabb nemzeti ambíciók is, ilyeneket vélhetünk felfedezni Törökországban, Szaúd-Arábiában, vagy Iránban is például. Mindezek tetejében a közel-keleti, olajban és gázban gazdag országok globális játékosi pozícióit még inkább növelte az orosz-ukrán háború okozta energiaválság.

Természetesen nem lehet mindent, ami az amerikai közel-keleti politika kudarcához vezetett Biden nyakába varrni, hiszen ezt a kudarcos utat már jóval előtte republikánus és demokrata kollégái megkezdték. Gondoljunk csak ifjabb Bush afganisztáni és iraki inváziójára, az Obama által meggondolatlanul, ám annál határozottabban szétbombázott Líbiára és az orosz-iráni erőkkel szemben elbukott szíriai beavatkozására, ami újra szélesre tárta a kaput Moszkva előtt a térségbe, továbbá a Trump által zsákutcába vezetett iráni nukleáris tárgyalásokra. Ezzel az örökséggel még ha tevőlegesen a kezdetektől is megpróbál eredményes Közel-Kelet politikát kialakítani sem túl nagy az esély a sikerre és a bizalom visszaszerzésére. Biden látogatásának nagy valószínűséggel nem a sokak által felrótt olaj megállapodás hiánya adta a sikertelenségét, inkább az, hogy korábbi szövetségesei elidegenedtek tőle, s erről igazán most győződhetett meg. Akár itt még nagyobb orosz-kínai tápoldattal nevelgetett fába kell vágja a fejszéjét majd, mint Európában. A sikertelenség oka az erőviszonyok súlyos átalakulása, azonban az olajár lejjebb tornászása számára nem feltétlenül jelent őszinte szándékú célt, hiszen a magasan tartása egy globális vetélytársat – Kínát – hosszútávon gyengíthetne.

Az amerikai célok a Közel-Keleten meglehetősen egyszerűen megfogalmazhatók: geopolitikai cél, hogy Moszkva és Peking befolyását visszavessék, regionálisan pedig szövetségeseket kell egybegyűjtenie az olyan jelenlegi és jövőbeli problémák megoldására, mint például az iráni atomfegyver fejlesztés kérdése.

Oroszország és Kína viszonya a Közel-Kelethez sok szempontból hasonló, de sok tekintetben különböző. Az talán kimondható, hogy mindkettő egyaránt üdvözölné, ha megszűnne az Egyesült Államok regionális és globális hegemóniája is. Moszkva hosszú távú és sokdimenziós módon közelíti meg a régiót, elsősorban katonai, geopolitikai, energetikai és diplomáciai síkokon kíván elmélyülni benne. Kína sokkal inkább egyfajta energiaraktárként tekint a régióra, amellyel képes fenntartani, fejleszteni gazdasági potenciáljait, többek között Szaúd-Arábiától sokkal több olajat importál, mint maga az USA. Kína sokkal inkább stabil és mély kereskedelmi és befektetési kapcsolatokkal igyekszik megszilárdtani a Közel-Kelet ingoványos talaját a lába alatt.

A következő részben az amerikai elnökkel majdhogynem egyidőben a Közel-Keletre utazó orosz elnök eredményeiről lesz szó, illetve az esetleges összefüggésekről.

Ha tetszenek a geo-világpolitikai elemzések és hírcikkek, kérjük támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon

 

 


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek