Miskolcon járt Müller Péter író. Előadást és közönségtalálkozót tartott, ahol lehetőségük volt az olvasóknak kedvenc Müller Péter-könyvüket dedikáltatni a szerzővel. Interjúnk az esti előadás előtt készült.
Vona Ildikó: Szorongásról és önbizalomról tart most előadást Miskolcon. Van különbség a szorongás és a félelem között?
Müller Péter: Igen, van. 50 percben el fogom mondani az elején a gondolataim a szorongással, félelemmel, önbizalommal kapcsolatban.
– Ez előadás lesz, vagy beszélgetés? A közönség is bekapcsolódhat?
– Hogyne, interaktív. Az első részében én beszélek, a második részében beszélgetünk. Kijövök a színpadra, megnézem a nézőtéren ülő embereket, meg az arcokat, és ott döntöm el, hogy ebből a hatalmas témakörből mi az, amit ma este el fogok itt mondani és fontosnak tartok. Például, ami nincs benne a címben: fogok beszélni a hitről és arról, hogy az ember hite, hogyan tudja eloszlatni a félelmét. Hogyan működik az ember hite? Erről fogok részletesebben beszélni. Éppen most dolgozom egy könyvön, amelyik ősszel jelenik majd meg, Életművészet lesz a címe, de valójában a Jóskönyvemhez gondolatok.
– Akár folytatásának is tekinthetjük?
– Nem. Rengeteg kézben van a Jóskönyv. Nagyon sokan mondják a használatánál, hogy szeretnének beljebb menni, kicsit jobban megismerni, kicsit mélyebben, ugyanakkor praktikusabban, és én ebben igyekszem segíteni. Megpróbálom mélyebben belevonni az embereket abba, hogyan tudják, tudjuk a saját sorsunkat formálni, alakítani. Rengeteg példát sorolok fel benne, ami az eltelt 30 év alatt történt. Ezen dolgozom, tulajdonképpen reggeltől-estig ott ülök a könyvem előtt, mert ez egy nagyon összetett dolog.
– Segítségnyújtás az olvasóknak?
– Igazából pont erről szól. Hogyan tudja az ember valamilyen módon kibontani azokat a csomókat, amik görcsöt és akadályt jelentenek számára? Hogyan tudja a sorsát valamilyen üdvös, jó irányba terelni, megváltoztatni? Igen, segítségnyújtás. De magamnak is. 30 éve, hogy ezzel foglalkozom, rengeteg ember tett fel kérdést, rengeteg tapasztalatom van. Módom volt követni, hogy milyen választ kapott a könyvtől, mit értett meg ebből, és mi az, amit meg tudott csinálni. Ki az, aki jó tanácsot kapott és nem tudta megcsinálni, ki az, aki megcsinálta és megváltozott az élete. Saját életem példáit is megírom benne.
– Régóta tart előadásokat. Mi a tapasztalata: amikor az előadásain lehetőséget ad a kérdezésre, könnyen megnyílnak az emberek?
– Ez mindig nehéz dolog, mert mindenki nagyon személyeset akar kérdezni. Az igazi kérdéseket akkor szoktam megkapni, amikor a végén dedikálom a könyvem. Akkor odajön suttogva: „Én csak azt szeretném kérdezni, de nem akartam mindenki előtt…”. És ez az igazi kérdés, viszont ezzel ő nem áll föl. Általánosságokat szoktak kérdezni az előadás folyamán. Párkapcsolati problémával, vagy ha a gyerekével van konfliktusa, érthető. Pláne egy olyan helyen, ahol- fölteszem- ismerősei is vannak. Nagyon tapintatosan kell ezt kezelni.
Ha már a könyveknél tartunk, Tolnay Klárié megvan még Önnek?
– Féléven keresztül éjszakákon át gépelte Hamvas Béla: Scientia Sacra című írását. Igen, megvan, megtartom. Ez nekem emlék: Klárin keresztül ismertem meg Hamvas Bélát, és ebben a példányban még a kis javítások, a ceruzás bejegyzések is benne vannak, ami még külön értéke. Ez nekem többet ér, mint a kiadott könyv.
– Olvastam az életrajzában, hogy 1956-ban lelőtték. Hat golyót kapott, de hogyan keveredett bele egy fiatalember a forradalomba?
– Szerelmes voltam. A szerelmem a forradalom epicentrumában lakott, és nekem oda kellett mennem. Elindultam hozzá Zuglóból, persze tudtam, hogy ez életveszélyes, de amikor az ember szerelmes, akkor nem a halállal törődik. Kijárási tilalom volt és már majdnem a házuknál jártam, amikor egy tank tetejéről egy ruszki katonától kaptam egy sorozatot. A mai napig érzem a hatását. A lábamat szétlőtte, azért nem tudok lépcsőzni.
– Halálélményről is szokott mesélni…
– Kiszakadtam a testemből. Biztosan a vérveszteség miatt történt, mert rengeteg vért vesztettem. Egy nő mentette meg az életemet. Közben őt is meglőtték, míg nekem segített. Elvonszolt egy iskolába, ahol kötözőhely volt, és onnan éjszaka a srácok átvittek a kórházba.
– Látott is valamit odaát? Angyalokat?
– Odáig még nem jutottam föl. Csak vissza tudtam nézni és láttam, hogy a véres testem ott hever a földön. Kint voltam már magamból és nem is volt nagy kedvem visszajönni, de éreztem, hogy ez még nincs befejezve. Éreztem a vonzást: a szerelmem még itt van. A szerelem kicsit visszahúzott: még olyan messze vagyok tőle, mint amikor rám lőttek.
– Mi változott meg ettől az élménytől?
– A halhatatlanság élménytől minden. Ennél nagyobb élménye az embernek nem lehet, minthogy tudja: a halál az egy átváltozás. A ma esti témánk is ez lesz. A mai ember ide van ítélve, meg van róla győződve, hogy jó esetben van 30-40 ezer napja, aztán meghal. Volt és kész, vége.
– Én arra gondoltam, hogy egy ilyen élmény hatására az ember leteszi a félelmeit…
– Visszajön és újra fél. Az ember beleköltözik abba a szerepbe, amit eddig élt, és ez azzal jár.
– Több korszakot álélt. Mikor volt a legjobb élni, mikor volt a legboldogabb?
– Nekem a legjobb, a leggyönyörűbb, legfelhőtlenebb korszakom 1944 vége felé volt, amikor már szétlőtték Budapesten a házunkat. Édesanyám egy gödröt ásott az udvaron, lefedte gallyakkal és abban a gödörben éltünk, amit be is borított a hó. Nagyon boldog voltam akkor. Anyámból áradt a mérhetetlen szeretet és az erő. Egyáltalán nem éreztem félelemet. Ő biztos félt, de azt én nem éreztem.
(Nyitókép: Kaiser Ottó fotója)
