Ez a történet az egyszerűségével bilincseli le az olvasó figyelmét. Mégis mi az ami szerethetővé teszi?
Talán az, hogy miközben helytálló az a közhelyként emlegetett kifejezés, mely szerint “az élet egy utazás”, az író ebben a novellájában egy vonatra helyezi a gyermekkori álmait és felnőtté válásának, lelki felnövésének fontos szakaszát az anyaság tudat megélését.
Marosi Katalin – Aszfaltcsík
A vasútállomáshoz menthetetlenül hozzátartozik két vonal. Egy, a vágányok a vonatokhoz legközelebb eső peremén végighúzódó, hanyagul megfestett fehér, melyről csordogálás közben megszáradt mészfolyamok futnak alá – jelezve, mennyire hányavetien teremtette oda a munkás, talán rá sem nézett, hol vonul végig az ecset alja. A másik egy művészi pontossággal megrajzolt sárga egyenes, de az is eléggé kopottas már.
Két csík. Elfoglalom a helyemet a vonaton – másodosztály. 22-es kocsi. 36-os hely. Ablak mellett, amiért hálát adok a teremtőnek. Írás közben szeretek néha elmerengeni a távolba. Úgy festek ilyenkor, mint egy igazi alkotóról készült romantikus kép.
S persze szüntelen beszélek a gyermekemhez. Én elhiszem azt, hogy már magzati korban hallja a külvilág zajait, felismeri az anyja hangját, netán még az érintését is… mit gondolna szegényem, milyen világra születik majd alkalomadtán, ha már most sem szeretetet kap. Éppen ezért én, amikor csak tehetem, beszélek vele. Elmondom neki, hogy mennyire szeretem, és hogy tulajdonképpen mindenki szereti őt, csak éppen még az én kis titkom, akiről nem tud emberfia.
Mióta csak az eszemet tudom, vonzott a főváros. Nem tudom, ennek mi az oka. Talán az, hogy ott születtem? De hiszen azelőtt nem töltöttem Budapesten soha két vagy három napnál többet. A családban egyedül voltam azzal, hogy annyira megérintett ez a pulzálás, hogy elég volt átutazóban lennünk a fővároson, az éjszaka közepén. Alhattam is akár, ha egy utazás keresztülhaladtunk a városon, mindig felriadtam, s néhány percig láthattam a vibráló fényeket, ahogy színes köddel lepték el a budapesti éjszakát.
Ennek a vonzásnak köszönhetem a gyermekemet is. Akkor fogant, amikor az életem egy részét itt kezdtem élni. Szinte érzem apró létezésén, hogy egyre izgatottabb, ahogy fogynak a kilométerek. Rég elhagytuk már azt az állomást, ahol legutóbb elmélázva a távolba révedtem. Magam sem tudom már, életem melyik megállójába tartok éppen, csak élek bele a nagyvilágba – amiről köztudott, hogy igen veszélyes.
Nem tudom, hogy lesz-e kivel felnevelnem a gyerekem. Ma fogja megtudni a párom, hogy mi a helyzet. Nem tudom, hogy örül-e majd neki. Magam sem vagyok benne biztos, hogy készen állok-e az anyaságra. Megannyi kérdőjel, amelyeket elhessegetek magamtól, mert a pici élet, ki bennem gyökeret eresztett, nem érezheti, hogy kételyeim vannak afelől: akarom-e őt. Mert természetes, hogy nem vetnék véget az életének. Eszembe jut az a hanyagul megfestett fehér csík a vágány peremén. Nem szeretném, ha valaha is úgy érezné magát. Bár a párommal még nem szerepelt a terveink között egy gyermek a közeljövőben, azzal nyugtatom magam, hogy még minimum fél év. Az nincs is olyan közel, nemdebár? Most még egy hajléktalan bácsi vigaszszavai is képesek volnának a szívemig hatolni, de nem szól hozzám senki sem.
Már reggel is borús, esős időben indultam. Alaposan megnyálazta, majd rányomta bélyegét a hangulatomra. Mint egy borítékká sajtolódott senki, utazom. Repül velem a vonat Budapest felé. Először látom majd a gyermekemet ultrahangképen. Visszavonhatatlanul realizálódik, hogy ez a kis élet innentől ténylegesen a részemmé válik, s ki sem lép a létezésem vékony hálójából, míg annak fonalát a sorsistennők el nem vágják.
Egy művészi pontossággal meghúzott sárga vonal… azt hiszem, hogy megint beérünk egy állomásra, pedig nem kellene. Úgy értem, a végállomás van már csak vissza, de az még távolabb. Egy napsugár tekintget le a borús égből. Erős lehet, ha áttörte azt a vastag, sötét felhőréteget, ami az útját állta ezidáig. S egyenesen rám süt. Én pedig megértem az üzenetét. Erősnek kell lennem, teljes vállszélességgel beleállnom a problémákba, s küzdenem kell utolsó csepp erőmig az akadályok ellen, amelyeket a sors gördít elém.
