Ha nem akarunk plusz kilókat magunkra szedni, akkor ne együnk többet a szükségesnél. Akkor mégis miért olyan nehéz megállni mégis, és betartani a helyes mértéket?
És most akkor ne menjünk bele az olyan bonyolult képletekbe, mint a BMI index, és nyilván a kalóriákat sem számoljuk minden étkezésnél, kivéve azok, akik tényleg valóban tudatosan törődnek a testükkel, vagy, mert a szép testből élnek, s alakjukra valóban ügyelniük kell. Mi, átlagemberek azonban – még ha tudatosan is próbálunk étkezni, sokszor elszalad velünk a ló, és nem tartjuk be a helyes mértéket. Noha, testünk számtalan módon tudatja velünk, mikor vagyunk tele. A gond az, hogy mi ilyenkor pont, hogy fittyet hányunk az egészre, hiszen olyan jólesik az étel, vagy pedig – jó magyar szokás szerint – a desszertnek még úgyis üres a helye… és persze, folytatjuk a jóleső lakmározást. Ennek nyilván több oka is, azon felül, hogy ízlik az étel, jólesik nekünk. Egy része tehát biológia, másrészt viszont talán törzsfejlődésünk valamikori maradványa, még azokból az időkből, amikor a táplálék ritka kincsnek számított. De a kutatások szerint a pszichológiának is jelentős szerepe van a dologban.
Együnk ésszel!
Ételeink mennyisége, és azoknak tápanyag – és energiatartalma mellett, számos tényező befolyásolja, mennyit eszünk. Ilyenek az ételek azon tulajdonságai, mint például a szín, a vagy az illat, és íz-világok. A helyiség – ahol étkezünk – szintúgy nagyban befolyásolhat minket, és hatással van étvágyunkra. Ilyenek a hőmérséklet, a színek, és a minket körülvevő háttérzaj is. Ha pedig valami elvonja a figyelmünket, például, elmerülünk az asztaltársainkkal való, jóízű beszélgetésben, vagy egy izgalmas filmet nézünk – akkor ilyenkor is hajlamosak vagyunk többet bekebelezni, anélkül hogy észrevennénk. Az élelmiszerek csomagolása is egy olyan tényező, ami még szintén nagy súllyal esik latba, ha az étvágyunkat kellene elemezni. Az étel mérete és formája, de még a neve is meghatározó lehet abban, hogy hogyan viszonyulunk hozzá: mennyire tetszik vagy sem, milyen emlékeket ébreszt bennünk, és mennyire vagyunk hajlandóak mélyen nyúlni érte a pénztárcánkba.
A fogyókúrázó már akkor is csapdába esik, ha egyetlen féle étel helyett óriási választékkal kell szembesülnie, és megannyi finomság kelleti magát a szeme előtt. Ugye, ez mindannyiunk számára ismerős? Noha már fújtatunk a főétel után, még mindig van hely egy kis desszertnek. Kizárt, hogy lecsúszna még egy adag sült hús vagy krumpli, de egy tálka fagylaltot még mindig képesek vagyunk magunkba szuszakolni. Néhányan „süti-pocaknak” hívják a jelenséget.
Azért persze nem kenhetünk mindent a pszichológiára. Táplálkozási szakértők úgy vélik, hogy másként vágyunk az egyes ízekre, talán azért, hogy így biztosítsuk a kellő változatosságot az étrendünkben. Ha viszont ez tényleg így van, akkor egy olyan világban, ahol „minden irányból támad az étel”, ez a nagy változatosság cseppet sem kedvez azoknak, akik fogyókúrán törik a fejüket.
Amerikai kutatók végeztek egy tanulmányt, amelyben azok az önkéntesek, akik hatféle drazsé közül válogathattak, csaknem kétszer annyit fogyasztottak, mint akinek csak négyfélét kínáltak. A változatosság tehát létfontosságú az étrendben, ha szervezetünket minden létfontosságú, szükséges tápanyaggal el akarjuk látni. Egy étkezésen belül azonban érdemes csínján bánni vele. Ha szeretnénk leadni a súlyunkból, akkor érdemes jó messzire elkerülnünk a svédasztalokat és a tapas bárokat.
Jóból is megárt a sok!
Dupla szendvics, szénsavas üdítő literszámra, hasábburgonya hegyek, majd ráadásként a moziban egy óriási vödör pattogatott kukorica. Azt hisszük, minél nagyobb adag ételt rendelünk, annál jobban megéri az árát, hisz alig kerül többe, mint a normál adag, s a felesleget pedig bármikor meghagyhatjuk és elcsomagolhatjuk, ha már jóllaktunk vele.
Egy másik kísérletében Wansink négy levesestálat helyezett egy asztalra. A kísérleti alanyok úgy tudták, hogy egy új paradicsomleves receptjét próbálják ki, és annyit ehetnek, amennyit csak kedvük tartja. A résztvevők nem sejtették, hogy két tálnak nincs feneke, és egy olyan szerkezettel vannak felszerelve, melynek segítségével Wansink csapata észrevétlenül utántöltötte a már egyszer kikanalazott mennyiséget. Az újratöltős tálakból étkezők – talán nem meglepő módon – átlagosan 73% százalékkal többet fogyasztottak, mint a többiek, miközben abban a hitben voltak, hogy ugyanannyit esznek, ezért nem is jelezték, hogy teli vannak, és nem kérnek többet.
Egy jó tíz évvel ezelőtt, 2005-ben pedig a „jóból is megárt a sok” hatásának tanulmányozására Wansink magára vállalta egy moziest házigazdájának szerepét, és e címen ingyen osztogatta a közönségnek a pattogatott kukoricát. Természetesen erre a kísérletre is önkéntesek jelentkeztek!) Különböző méretű dobozokat töltött meg a közkedvelt nassolnivalóval, s a vizsgálat kedvéért pedig – néhány adag dobozba avas kukoricát tett, míg a többit pedig frissel töltötte fel. Meglepő módon azok, akiknek a nagyobb doboz jutott, 45%-al több kukoricát tüntettek el, mint azok, akik közepes dobozt kaptak. Ez pedig – megközelítőleg – 100 kalória pluszt jelentett számukra. Ugyanez a tendencia volt tapasztalható asz avas kukoricánál, melynél a nagy doboz birtokosai 30%-al teljesítették túl a közepes dobozzal megajándékozott társaikat. Később végzett még hasonló kísérleteket tévénézés közben elmajszolgatott zacskós cukorkákkal, és bulizás ideje alatt tálkákban kínált sós ropogtatnivalóval.
Wansink az eredmények alapján úgy véli, az emberek öntudatlanul is azt feltételezik, hogy a megfelelő méretű adaggal kínálják meg őket. Természetesen e tulajdonságunkat jóra is fordíthatjuk, amennyiben egészséges ételekből púpozunk kiadósabb mennyiséget a tányérra. Egy nagy tál sárgarépa, vagy más, egészséges zöldség, egy kis ízletes fűszeres mártogatóssal – jó megoldás lehet, ha tévénézés közben nassolni vágyunk, vagy egy partira készülünk.
Nyitókép: Illusztráció
