“Az angoltanárok jellemzően nem tudnak angolul”

Van, ahol az alapfokú oktatás is luxus. Csapó Attila a ChanceIndia Alapítvány elnökeként viszont 63 indiai gyerek iskoláztatásáról gondoskodik: magyar “örökbefogadókkal” évente 38 ezer forintból segítik az érinthetetlenek kitörését a nyomorból. A három éve beindított szervezet sikersztorijai meghatóak, de nehézségekkel is meg kell küzdeniük.

Szülői értekezlet után az egyik gondviselő magába roskadva tér haza. Nem érti, hogy történhet ilyen. Ahogy ült a teremben a többiekkel együtt, könny szökik szemébe, másoknál értetlenséget lehetett észrevenni, sajnálkozást és együttérzést. Pedig csak arra volt kíváncsi, hogy milyen gyümölcsöket szeret a gyerek. A válasz: nem szokott gyümölcsöt enni, mert nem jut az asztalra. Az eset nem egy hagyományos szülői hangulatát írja le, hanem a ChanceIndia Alapítvány által szervezett online értekezletét, amikor a magyar adakozók találkozhatnak örökbefogadott indiai gyerekeikkel.

Indiai iskola

Fotó: Németh Bori

Bori, aki barátaival egy most 17 éves fiú iskoláztatását támogatja három éve, így számolt be az online találkozókról: „Nagyon megható, ilyenkor ünneplőbe öltöznek, versekkel és dalokkal készülnek. De akkora a kulturális szakadék, hogy nehéz miről beszélgetnünk”. A gyerekeknek nincsenek álmaik, és ez mind az éjszakai álmokra vonatkozik, mind az ambícióikra. Nehéz, szinte lehetetlen kitörni a 100 milliós nyomor országában, az Alapítvány elnöke és mindenese Csapó Attila (Sajó) mégis arra adta fejét még 2001-ben, hogy megpróbál segíteni. Első hátizsákos indiai útja alkalmával épp az utazás emberközeli jellege révén ismerkedett meg az indiai élet nyomorúságával, még ha turistaként oly egzotikus és varázslatos is a Gangesz partján égetett halottak ceremóniája, vagy az istenek és tisztelőik színes-szagos kavalkádja.

Az indiai egzotikumon túl

Fotó: Németh Bori

Hazatérve először már működő szervezeteket keresett fel és segített önkéntesként a munkájukban, de kisebb-nagyobb csalódások érték: „Láttam olyan alapítványokat, akiknek az ügyei teljesen átláthatatlanok voltak, így kétségek merültek fel bennem, másokat egyszerűen nem éreztem elég hatékonynak.” 2009-ben úgy döntött, hogy a felhalmozott tapasztalatokat és a segíteni akarást inkább egy saját alapítványban kamatoztatja, amelynek alapelve, hogy nem költi a támogatásként kapott összegeket irodai alkalmazottakra, marketingre, látványos rendezvényekre és repiutakra.

Sajó felesége Pawannal

Fotó: ChanceIndia

A teljesen önkéntes alapokon működő ChanceIndia létrehozásakor Sajó és felesége (Dóri) egy év fizetés nélküli szabadságot vett ki, amit Indiában töltöttek, hogy jobban megértsék a helyiek problémáit, kapcsolatokat építsenek ki és két településen, a 2-3 milliós Varanasziban, és a várostól 25 kilométerre fekvő 10 ezres Mehdiganj faluban olyan családokat vonjanak be az induló oktatási programjukba, ahol a gyerek taníttatása támogatás nélkül megoldhatatlan. Még az alapszintű, állami oktatás is nagyon drága azonak a családoknak, ahol a egy főre jutó havi jövedelem 1-3 ezer forint közé rúg. Az angolszász hagyományok miatt kötelező egyenruha, a tankönyvek és az egyéb iskolai költségek 10 ezer forintot is kitehetnek egy tanévben, ami hónapra lebontva ezer forintot jelent, miközben az oktatás színvonala nagyon sok állami intézményben a nullával egyenlő: „több iskolát is láttam, ahol jószerivel csak papíron folyik oktatás, egy osztályterembe öt évfolyamot zsúfolnak be, a gyerekeket a tanár elküldi ügyeket intézni számára, vagy a földjét megművelni”. Az ilyen iskolákban az  angoltanárokra például jellemző, hogy egyáltalán nem tudnak angolul, meséli Sajó. A falusi iskolában – ahol több gyereket támogatnak – is ez volt a helyzet: „a nyelvkönyvből a táblára másolja a szavakat a tanár, de ő sem igazán érti” – ezért úgy döntött, hogy fizetnek egy angolul valóban tudó tanítót, aki nem csak a gyerekeket, de a tanárokat is korrepetálja.

Tanóra Indiában

Fotó: Németh Bori

A másik sarkalatos pont a számítástechnikai képzetlenség, mely az alapítvány ügyeit is megnehezíti. Hiába lelkesek a gyerekek, és találtak két odaadó indiai önkéntest is, akik folyamatosan figyelemmel kísérik a most 63 támogatott gyerek sorsát, a számlák szkennelése és az adminisztráció döcögős, ezért amikor Sajó évente egyszer ellátogat Indiába, egy hete mindig a számlák ellenőrzésérével telik el. Részben ez a tapasztalat ösztönözte őket arra, hogy vegyenek két számítógépet a falusi iskolába és egy számítástechnika-tanárt is felfogadjanak a támogatott gyerekek oktatására.

Rahulék szobája, a sarokban egy anatómiai térkép

Fotó: Németh Bori

Bár Sajó és Dóri kettesben kezdték, már nincsenek egyedül. Segítségükre vannak még azok a magyar önkéntesek, akik saját költségükön hosszabb-rövidebb ideig a helyszínre utaznak tanítani és segíteni az alapítvány operatív működését, illetve az itthoni szervezési feladatokban is részt vesznek. És természetesen az egész oktatási program nem működhetne az itthoni támogató „szülők” nélkül, akik évente fix összeggel, 38 ezer forinttal járulnak hozzá, hogy a kiválasztott gyereknek legyenek tankönyvei, egyenruhája és ki legyen egyenlítve a tandíja is egy már elfogadhatóbb színvonalú képzést nyújtó iskolában.

Fotó: Németh Bori

Az alapítvány működésének harmadik évére már vannak sikersztorik. Az egyik lány, akit 16 évesen kezdtek támogatni, most már főiskolára jár, várhatóan tanítónő lesz. Ha nem lett volna lehetősége tanulni, már kiházasították volna. Bori támogatottja annyira hálás a tanulás lehetőségéért, hogy elkezdte testvéreit és a környékbeli gyerekeket tanítani – szerzett egy használt táblát, amit vályogházuk falára felerősített, délutánonként azt ülik körbe a környékbeli kisgyerekek. Egy másik 17 éves fiú pedig, akit Sajó egy dolgozó gyerekek „esti iskolájában” fedezett fel, most ahelyett, hogy 10-12 órát a szövőszék mellett görnyedne, nappal tanulhat.

Raul annyira lelkes, hogy egy táblát állított fel az udvaron, hogy taníthassa társait

Fotó: Németh Bori

Akadnak azonban szomorú történetek is: az egyik nagy reménység, akit az utcáról tereltek az iskolapadba Sajóék, kezd újra elkallódni. Pawan apja alkoholista, az anyja alkalmi munkákból él, és nem viszi el mindig az iskolába. „Messzebb költöztek az indiai segítőnktől, és mivel nem vagyunk ott, hogy folyamatosan figyeljünk a fiúra, az anyja elhanyagolja, pedig nagyon jó eszű, értelmes gyerek.” Élvezte a tanulást és azt, hogy foglalkoznak vele, hiába volt nagyon lemaradva a többi felsőbb kasztbeli gyerekhez képest, akiket már 3 éves korukban előkészítő iskolába, úgynevezett pre-schoolba járatnak. Pawan 5-6 éves korában gyürkőzött neki az ábécének, ám az iskola vezetőinek előítéletei sem könnyítették meg az érinthetetlen gyermek [a legalsóbb kaszt Indiában – a szerk.] helyzetét: „Ráfogták, hogy nem tudja jól az ábécét, erre a feleségem, aki amúgy rendszeresen foglalkozott vele, kikérdezte elölről-hátulról és kitűnően ment neki, így végül az iskolában kénytelenek voltak elfogadni az eredményeit. Attól kezdve már jó jegyeket kapott”.

Pawan a legszegényebb támogatott

Fotó: Németh Bori

A kasztrendszer szigorú kereteit természetesen Sajóék sem tudják feszegetni, még ha a legtöbb támogatott gyerek az érinthetetlenek kasztjából származik is. A legtöbbjük sorsa a támogatás nélkül az lenne, hogy apja nyomdokaiba lép, és a szövőműhelyben dolgozik éhbérért, havi 100–1200 rúpiáért (4-5 ezer forintért), amiből el kellene tartani az egész családját. „De már az is eredmény, ha a támogatásunk révén magabiztosabbak lesznek, és a szerződésüket el tudják olvasni, így akár ugyanazért a munkáért is többet kérhetnek. Vagy ha szerencséjük van, akkor valami állami állást is kaphatnak az iskola elvégzését követően, az már nagy előrelépés lenne nekik.”

A főiskolás lány például, amikor megismerték három éve, meg sem mert szólalni, visszahúzódó volt, de amikor újra ellátogattak hozzá 2013 tavaszán, kitörő örömmel fogadta az önkénteseket, ha még nem is helyesen, de már bátran beszélt angolul, és ő vezette körbe a csoportot a faluban.

Fotó: ChanceIndia

Az egyik városi családnál viszont hiába találtak mindhárom fiúgyereknek támogatót, az apa pár hónapra rá meghalt rákban, így a legidősebbet még a támogatás ellenére sem tudták sokáig benntartani az iskolában, mert ráhárult a családfenntartás feladata 16 évesen. De a másik kettőnek még van esélye: ha elvégzik az iskolát, lehet belőlük hivatalnok is vagy elhelyezkedhetnek olyan munkahelyen, ahol írni-olvasni tudni kell.

Szerző: Lukács Andrea/hvg.hu


Related posts:

  1. Tarlós: Minden hajléktalant el tudnak helyezni télen A főpolgármester szerint a Hungexpo területén akár tízezrével tudnak kulturált…
  2. Visszakerül a Honfoglalás a Parlamentbe Magyarország második legnagyobb festményét hamarosan visszaszállítják eredeti helyére, a Parlament…
  3. Különös helyen nyílt kávézó Szerbiában 400 méter mélyen a föld alatt kávézhatnak azok, akik…

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Yarpp


Hasonló cikkek