A héten találkozott először egymással az új amerikai külügyminiszter és az orosz külügyi tárca vezetője, s összességében a Biden adminisztráció első magasszintű hivatalos találkozója történt meg Izlandon, az Északi-sarkvidéki Tanács ülésén, az orosz féllel. Téma akadt is bőven, akár az aktuális, Arktiszban uralkodó helyzet, ahol egyre aktívabb orosz katonai jelenléttel kell számolni, hiszen az olvadó jégtakaró miatt újabb és újabb értékes nyersanyaglelőhelyekre bukkannak, illetve a melegedő időjárás több és hosszabb ideig hajózható, kereskedelmi-stratégiai szempontból lényeges útvonalat hoz létre Európa és Ázsia között. Természetesen az amerikai-orosz viszony szempontjából ez csak egy, a sok lényeges téma közül, a teljesség igénye nélkül a közel-keleti konfliktusok, az Európai Unió megosztottsága, Ukrajna és a többi posztszovjet ország ütközőzónái, Kína fenyegető feltörekvése, az energetikai és gazdasági szektor, a vakcinadiplomácia, a Balkán, Észak-Korea is aktualitással bír mindkét ország részéről.
Az orosz és az amerikai külügyminiszter egyaránt elismert diplomatának számítanak országaikban, bár előbbit azért néhány évnyi extra tapasztalata tovább öregbíti a szakmában. Szergej Lavrov 1950-ben született, s már 17 éve, 2004 óta egyhuzamban tölti be Oroszország külügyminiszteri pozícióját. Az azt megelőző tíz évben Moszkva hivatalos képviselője volt az ENSZ-ben, illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsában, korábban pedig külügyminiszter-helyettesi poszttal is rendelkezett. Bő évtizedet élt New Yorkban az ENSZ-ben betöltött pozíciója miatt, így meglehetősen jól sikerülhetett megismernie az amerikai társadalmat. Az oroszok körében az egyik legnépszerűbb és legkedveltebb miniszter, „impozáns intellektusnak” nevezik. Mindemellett a leghatékonyabb miniszterként is számon tartják a védelmi miniszteri pozíciót betöltő Szergej Shoigu mellett. Angolul, franciául és szingalézul beszél, nemzetközi kapcsolatok szakon végzett az orosz külügyminisztérium híres egyetemén. Magasszinten űzi a vadvízi evezést, illetve focizik, gitározik és verseket ír (az orosz MGIMO, Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete Egyetem indulójának a szövegét többek között). Régi motoros, a diplomáciát magasszinten űzi, s a Putyin körüli legbelsőbb körök meghatározó tagja. Lavrov világszinten is veteránnak számít a külügyminiszteri munka mívelésében.
Az orosz külügyminiszter óriási tapasztalattal rendelkezik az amerikai kollégáival folytatott párbeszédben, partnerei voltak már Blinken előtt Colin Powell, Condoleezza Rice, Hillary Clinton, John Kerry, Rex Tillerson és Mike Pompeo is. Tapasztalata, gyakorlottsága mindenképp előnnyel ruházza fel a frissen kinevezett amerikai külügyminiszterekkel szemben.
Anthony Blinken 1962-ben született és 2021 januárja óta tölti be az Egyesült Államok külügyminiszteri posztját. Ezt megelőző legmagasabb tisztségei: 2013 és 2015 között nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes, 2015 és 2017 között pedig államtitkár-helyettes volt Barack Obama elnök alatt. Biden alelnöksége során legbelsőbb körébe tartozott, főként nemzetbiztonsági és külügyi tanácsadója volt. Részt vett az USA Közel-Kelet politikájában, leginkább az afganisztáni, pakisztáni szerepvállalásokban, illetve az iráni nukleáris szerződés kidolgozásában. Trump győzelmével visszavonult a magánszektorba és saját tanácsadó céget alapított, melynek az ügyfélkörébe a védelmi ipar, a magántőke-társaságok és a fedezeti alapok tartoztak. Szülői háttere nekünk magyaroknak külön érdekes, hiszen apja, Donald M. Blinken az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt, anyai nagyszülei pedig magyarországi zsidók. A Harvardon társadalomtudományokat hallgatott, majd a Columbia Egyetemen jogászi végzettséget szerzett.
A ma eseményei szempontjából nézzük Blinken korábbi külügyi tevékenységét. Támogatta a líbiai 2011-es katonai beavatkozást és a szíriai lázadók fegyverellátását is Assad szír elnök (aki orosz támogatással maradt talpon mind a mai napig) ellen. A török reláció szempontjából elítélte a 2016-os török államcsíny-kísérletet, illetve támogatásáról biztosította a demokratikusan megválasztott török kormányt, ugyanakkor bírálta a törökországi 2016-os tisztogatásokat is. A mai török kormány tevékenységét expanziósnak és nem szövetséginek nevezte. A hegyi-karabahi háború 2020-as eseményei okán javaslatot tett az azerieknek nyújtott amerikai biztonsági támogatás felülvizsgálatára, illetve Örményország biztonsági támogatására.
2015 áprilisában Blinken támogatta a szaúd-arábiai vezetésű jemeni beavatkozást, úgy fogalmazott: “felgyorsítottuk a fegyverek szállítását, fokoztuk a hírszerzési együttműködéseket, és létrehoztunk egy közös koordinációs központot.” Ma Biden elnökségével leállították Szaúd-Arábia támogatását a jemeni háborúban, s a kétoldali kapcsolatok felülvizsgálata zajlik. A 2014-es zsidó-palesztin konfliktus során Blinken Bidennel közösen dolgozta ki azt a támogatási tervet, mellyel az USA bővítette az izraeli Iron Dome elfogó rakétáinak arzenálját. Ennek ellenére a Biden-Blinken páros a kétállami megoldást támogatja Izrael és Palesztina viszonyának rendezésére most és a múltban is. Mivel a külpolitika az állandó és változó tényezők ötvözete, éppen ennek lenyomatát láthatjuk Blinken, Biden és összességében a demokraták gyakorlatában.
Az orosz és amerikai külügyminiszterek, közel két órás megbeszélésén a globális stratégiai stabilitás problémái és regionális szintű kérdések is egyaránt felvetődtek. A tárgyalások után Blinken többször is kihangsúlyozta, hogy a Lavrovval való találkozójának az volt a célja, hogy a stabilabb és kiszámíthatóbb amerikai-orosz kapcsolatokon tesztelje az elnöki találkozóra tett javaslatot. Nem is történtek nagy bejelentések, vagy megegyezések a tárgyaláson, amikről tudni lehetne, de összességében kellemes, diplomatikus légkör uralta a találkozót. Az Associated Press úgy fogalmazott helytállóan, hogy Lavrov és Blinken “udvarias verbális párbajt vívtak”.
Blinken összességében nem volt támadó még a kényes témákban sem, viselkedése inkább minősült szakmainak és udvariasan kimértnek. “Sok olyan terület van, ahol érdekeink keresztezik, átfedik egymást, ezért úgy gondoljuk, hogy együtt tudunk működni és ezekre az érdekekre építhetünk. Az a véleményünk, hogy ha Oroszország és az Egyesült Államok vezetői együtt tudnak működni, a világ biztonságosabb hely lehet.” – mondta Blinken a találkozón. Lavrov úgy reflektált, hogy: „A mi álláspontunk világos: készek vagyunk minden kérdést kivétel nélkül megvitatni, azzal a feltétellel, hogy a megbeszélés őszinte, tényszerű és egymás irányába kölcsönös tisztelettel fog zajlani.”
Blinken a találkozót követő sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy Biden “kiszámítható, stabil kapcsolatot szeretne Oroszországgal”, és szerinte a két ország együtt tud működni a koronavírus-járvány leküzdésében, az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, Irán és Észak-Korea nukleáris programjainak kezelésében, valamint az afganisztáni konfliktusban.
Ha a közel múltban történt amerikai-kínai külügyminiszteri csúcsra gondolunk Alaszkában, mindenképpen jobb volt a hangulat az orosz-amerikain. Ehhez hozzájárult az amerikai fél kevésbé támadó pozíciója, illetve a Lavrovi higgadtság, közvetlenség. A kínai külügyminiszter rendkívül negatívan reagálta le Blinken támadó hangvételű tárgyalási modorát akkor, s bár az amerikai-orosz kapcsolatok sem a legjobb időket élik, mégis feltűnő volt a különbség a kettő tárgyalás között. Korábbi cikkem a kínai-amerikai külügyminiszteri csúcsról:
Természetesen az amerikai fél felhánytorgatta az Ukrajnával, Navalny-val és az USA dél-nyugati határain folytatott orosz katonai gyakorlatokkal kapcsolatos aggodalmait is, de ezek már szinte kötelező elemekként jelennek meg. Moszkva, mint pekingi partnere is, mindezt a belügyekbe való beavatkozásnak minősítette. Némi feszültséget eredményeztek még az Arktisz jövőjével kapcsolatos elképzelések. Blinken sérelmezte, hogy Moszkva egyre jobban militarizálja a térséget, Lavrov viszont erre úgy reagált, hogy Oroszország felelős az északi-sarkvidék biztonságának megőrzéséért, s minden, amit ott csinál, abszolút törvényes. Az orosz miniszter emlékeztetett más országok katonai aktivitására is, utalva Norvégia azon kezdeményezésére, hogy a NATO vonuljon be a térségbe. Az világosan kezd kirajzolódni, hogy az Északi-sark geopolitikai szempontból fontos terület lesz, valamint potenciális konfliktusforrás az érte harcoló országok között. (Részletesebben: )
Az orosz fél egyébként a találkozót követően úgy nyilatkozott, hogy a tárgyalás konstruktív volt, s a párbeszéd újrakezdésének fontosságát mindkét fél megerősítette. Lavrov kezdeményezte a stratégiai stabilitást befolyásoló tényezők – mint a nukleáris, nem nukleáris, támadó, védekező fegyverek – felülvizsgálatáról szóló párbeszéd megindítását is, melyre elutasító választ nem kapott. Lavrov és Blinken megállapodtak a meglehetősen sikeres közös fellépések folytatásában, ezek főként az olyan regionális konfliktusok, ahol az Egyesült Államok és Oroszország érdekei egybeesnek: a Koreai-félsziget nukleáris problematikája, az iráni atomprogramra vonatkozó átfogó közös cselekvési terv helyreállítása, Afganisztán, ahol Oroszország, Kína, az Egyesült Államok és Pakisztán kibővített munkacsoportjának működése zajlik.
Az orosz külügyminiszter arra is kitért, hogy a két ország között kifejezetten egészségtelen kapcsolat alakult ki mostanra, számos kérdésben vannak ellentétek, s ezen változtatni nagyon nehéz lesz. Érdekes mondat volt Lavrovtól, amikor úgy fogalmazott, hogy Moszkva kész “eltakarítani a romokat”, amelyek az előző amerikai elnöktől, Donald Trumptól maradtak a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokban. Ez mindenképpen lényeges gesztus az oroszok részéről a demokrata amerikai kormány irányába, ezzel lezártnak minősíti a Trump érát a Kreml is. Nagy áttörés nem történt a tárgyaláson, de erre nem is számított senki, inkább valamiféle újrakezdési esélye volt a két nagyhatalom közti kommunikációnak. Ahogy Lavrov humorosan megjegyezte: „Többet beszéltünk, mint terveztük!” – most a párbeszéd újrakezdésének volt itt az ideje, nem a terveknek, az csak előbbi beindultával működhet.
A két külügyminisztérium eltérő értékelő hangneme (orosz pozitívabb, amerikai negatívabb) a találkozóval kapcsolatban megzavarta a szakértőket is, ezért számos elképzelés született ennek magyarázatára. Egyes elemzők például felhívják a figyelmet arra, hogy Anthony Blinken és a Fehér Ház nem teljesen egységesen gondolkodnak az amerikai-orosz kapcsolatokról, míg előbbi a keményebb és ellenségesebb politika felé hajlik, addig utóbbi enyhítené szerintük a feszültségeket. Ebből a szempontból mindenképpen érdekes, hogy a találkozó előestéjén az amerikai külügyminisztérium újabb szankciókat vezetett be az orosz Északi Áramlat-2 európai gázvezeték projekt operátora ellen, amit a Fehér Ház egy elegáns mozdulattal, azonnal fel is függesztett. A találkozó során Blinken megerősítette a Fehér Ház döntésének helyességét. Az orosz külügyminiszter-helyettes minderre úgy reagált, hogy ezeknek a szankcióknak a visszamondása elősegíti a Moszkva és Washington közötti kapcsolatok normalizálását.
Az említett amerikai-kínai külügyi csúcs előestéjén is éppen ez a forgatókönyv történt, ám ott a Fehér Ház is jóváhagyta a szigorító intézkedéseket Kínával szemben. Meg is mérgezte a másnapi találkozó hangulatát. A Fehér Ház és a külügy mostani ellentéte ellenére, megosztottságáról a Biden-Blinken-Sullivan hármas közt nem beszélhetünk egyelőre, hiszen régi, szoros és sikeres munka köti őket össze, nem véletlenül esett rájuk Biden választása a két legfontosabb pozícióban.
Az is elmondható, hogy mindkét ország lépéseket tett az utóbbi hetekben a feszültség visszaszorítására; az amerikaiak enyhülő hozzáállását az Északi Áramlat-2 vezetékhez megelőzte, hogy Oroszország visszahívta katonáinak nagy részét az ukrán határtól, és engedélyezte a börtönben ülő Navalnij polgári orvosok által történő kezelését.
Azonban a kép teljességéhez azt sem szabad elfelejteni, hogy teljesen más belpolitikai helyzetben van a két nagyhatalom, s az ilyen, rendkívül sok figyelmet kapó találkozókat követő nyilatkozatokat muszáj egyfelől kifele is, másfelől befele is jól kommunikálni. Putyin és Biden első telefonbeszélgetését követően is hasonlóan eltérő hangnemben jellemezték a felek az egyeztetést. Lavrov könnyebb helyzetben van, hiszen nem kell attól tartania, ha esetleg optimistábban, pozitívabban nyilatkozik a találkozóról, hogy azzal vádolnák meg odahaza, hogy feladta országa érdekeit az amerikaiak javára. A főként Trump alatt elterjedt ilyen jellegű vádak az amerikai politikai és társadalmi körökben azonban nem tűntek el a színről, s a republikánusok január óta már több ízben dobálóztak is vele Biden egy-egy enyhébbre sikeredett Oroszországgal kapcsolatos döntése, vagy beszéde után.
Az egyik leglényegesebb téma a közel jövőben megrendezésre kerülő Biden-Putyin csúcstalálkozó megszervezésével kapcsolatos kérdések voltak. Annyit tudunk már, hogy a nagyszabású eseményt Jake Sullivan, az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója (akinek kiváló és nagymúltú kapcsolata van Blinkennel) és Nyikolaj Patrushev, az Orosz Biztonsági Tanács titkára szervezi. Arról is van információ, hogy a következő napokban találkozni fognak egy nem megnevezett európai városban.
A csúcstalálkozó halogatását és képlékenységét a számos zsákutcába futott kérdés eredményezi. Vannak témák, melyekben az orosz és amerikai felek meg tudnak akár egyezni is, de vannak olyan kérdések, ahol nincsenek még árnyalatok sem. A Közel-Keletet érintő kérdésekben – akár az iráni atomkérdés, Afganisztán, Szíria, Izrael-Palesztina – találhatnak ideig-óráig kitartó konszenzusokat, ugyanígy a klímakérdésben, energetikai ügyekben, az Északi-sarkvidék kapcsán is. Az azonban világosan látszik, hogy a poszt szovjet térségben – különös tekintettel Ukrajnában – zajlódó összefeszülésekben nincs még középút, s ezáltal mindenki számára elfogadható megoldás sem egyelőre. Azonban a két nagyhatalom csúcstalálkozóján elkerülhetetlen, hogy ne merüljenek fel ezek a témák is, s ahhoz, hogy valamit fel tudjanak (vagy ne tudjanak) mutatni akkor, most kemény tárgyalásokon kell felmérniük a lehetőségeket. Amíg nincs mindkét félnek pontos és biztos elképzelése arról, hogy mi is fog történni, elhangozni a találkozón, nem tudják vállalni azt. Ennek a gyakorlati kivitelezői lesznek a Sullivan és Patrushev vezette stábok.
Kissé ambivalens amerikai kommunikáció jellemezte az elmúlt néhány hónapot Biden részéről. Április 17-én a Fehér Ház új oroszellenes szankciók bevezetését jelentette be – a választásokba való beavatkozás és az állami szektor elleni hackertámadások miatt. Tíz orosz diplomatát is kiutasítottak az Államokból, akiket kémkedéssel vádolnak, de az oroszok is súlyos szankciókat mértek az amerikai diplomácia oroszországi képviseletére miután barátságtalan állammá nyilvánították az Egyesült Államokat. Ugyanakkor Biden a szankciók ellenére nagyszerű és büszke népeknek nevezte az oroszokat és az amerikaiakat, és a kapcsolatok javítása mellett is felszólalt. Emellett több beszédében Oroszországot Iránnal és Észak-Koreával egyenlő fenyegetésként emlegeti.
Putyin több alkalommal személyesen találkozott Biden elődjével, Donald Trumppal, többek között egy különleges orosz – amerikai csúcstalálkozón Helsinkiben. Az orosz-amerikai kapcsolatok azonban összességében nem javultak Trump elnöksége alatt, például az energetikai szektorban súlyos csapások érték az oroszok energiahordozókra épülő költségvetését az amerikaiak korlátlan gáz és olajkitermelése miatt, illetve a cseppfolyósított gáz európai piacra történő bevezetésével.
Természetesen azon elmélkedni, hogy kivel lehet jobb viszonya az oroszoknak értelmetlen, hiszen akár demokrata vezetésű, akár republikánus Amerika, Oroszország akkor is nagyhatalmi vetélytársa marad, akivel néhány területen érdekük együttműködni, de számos szférában, régióban küzdeni fognak egymás ellen. Ha a mostani Lavrov-Blinken találkozót vesszük alapul, arra számíthatunk, hogy a várható Putyin-Biden találkozó is hasonló konstruktív, diplomatikus hangnemben fog zajlani, ami összességében nem meglepő, hisz mindkét elnök régimotoros. Biden kiváló diplomata, aki hosszú évtizedek óta aktív résztvevője először az amerikai-szovjet, majd az amerikai-orosz kapcsolatok alakításának. Áttörés nem volt a reykjaviki találkozó, bár azt nem is a két külügyi vezető kell meghozza. Egy biztos, mindkét miniszter kifejezte reményét a kapcsolatok javítására, és hát akárhogy is lesz, a remény hal meg utoljára.
Ahogy Irán és Szaúd-Arábia közeledése kapcsán írtam, úgy igaz ez az USA és Oroszország viszonyára is; partnerekké sosem válnak, hiszen a legtöbb fronton vetélytársai egymásnak, ám az ellenségeskedés nem kötelező eleme ennek a versengésnek. Talán van párhuzam abban, hogy a Közel-Kelet két nagy riválisa és a golyóbis két pólusa egyszerre fejezték ki az egymás iránti közeledésre a hajlandóságot. Kérdés meg tudnak-e egyezni az olyan kényes kérdésekben, mint hogy Amerika visszalépjen a posztszovjet térségből, csökkentve Moszkván a nyomást, vagy Moszkva engedjen Szíriában Washingtonnak, illetve hogy Oroszország feladja az egyre szorosodó barátságát Kínával?
Kövessen minket: Facebook
