Moszkva néhány héttel ezelőtt elküldte nyílt követeléseit a számára fontos biztonsági garanciákkal kapcsolatban Washingtonnak és a NATO-nak, hosszú várattatás után az amerikaiak a nyilvánosságot elkerülve adták át az oroszoknak a beborítékolt, de nem feltétlenül borítékolható válaszukat.– Erbsz Adrienn geopolitikai elemző jegyzete
Biden már több ízben megszólalt a témában, Putyintól mindössze egy kurta nyilatkozatot hallhattunk, a két külügyminiszter pedig naponta reflektál az ukrajnai fejleményekre.
A világ szeme egyértelműen Európára szegeződik és mintha újra a régi hidegháborús időket idéző kétpólus összecsapása zajlana a szemünk előtt. Kína felemelkedésével azonban nem lehet teljesen a kubai rakétaválsághoz hasonlítani az aktuális helyzetet Ukrajna körül.-
Kína a világ második legnagyobb és legintenzívebben fejlődő gazdasága, hadereje és befolyása napról-napra nő, s ezzel az Egyesült Államok legfőbb vetélytársa lett, legalábbis az elmúlt évek demokrata és republikánus kinyilatkoztatásait alapul véve. Mindemellett, mostanra Peking leszorosabb partnerévé Moszkva vált, akit erre a döntésre elsősorban a tőle egy évtizede elfordult Nyugat késztetett. Kína az oroszok megbízható partnere lett számos területen, s nem utolsó sorban stabil vevője kőolajának, földgázának, villamosenergiájának és atomerőműveinek. Oroszország a világ 11. legerősebb gazdasága, s ez a faktor kivonja őt a nagyhatalmi csatározások egy sorából, Moszkva ereje elsősorban energiahordozóiban és a köré épült infrastruktúrában, haderejében és katonai fejlesztéseiben, illetve titkos műveleteiben – többek között a kibertérben elkövetettekre gondolok – van. Komoly és veszélyes ellenfele az Egyesült Államoknak, de önmagában jelenleg nem képes veszélyeztetni az amerikai hegemóniát. Nem így Kínával.
A sárkány már keményebb falat. Annak ellenére, hogy számos haditechnikai fejlesztésben, az energia szektorban, technológiában elmarad az amerikaiaktól, de még az oroszoktól is, mégis mindezeket képes az új orosz támogatás révén folyamatosan tovább fejleszteni. Moszkva és Peking közös fegyverfejlesztései, technológiai és energetikai együttműködései aggasztóan hatnak az Egyesült Államokra, ahogy Trump, úgy Biden is legfőbb kihívásának Kínát tartja. Ma azonban mégsem Tajvan a szembenállások fő terepe, hanem a hagyományosan orosz érdekszférának számító Ukrajna. Mi lehet ennek az oka, talán rosszul gondoljuk és nem is Kína jelenti az igazi veszélyt Amerikára, hanem Oroszország? Vagy az amerikaiak körében népszerű teóriáról van szó, és Washington először le akar számolni az oroszokkal és utána vágna bele az igazán kemény fába? Ez az elképzelés azonban egyáltalán nem tűnik ésszerűnek és kivitelezhetőnek, hiszen itt nem egyhelyben álló ellenfelekről beszélünk, hanem olyanokról, akik folyton mozgásban vannak, hol egyedül, hogy ketten.
| Brzezinski már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy az amerikai hegemóniát a nagy Eurázsia létrejötte tudja majd veszélyeztetni. Kína és Oroszország szövetségre lépését ugyan próbálják akadályozni, ám jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy a Nyugat minden lépésével egyre közelebb löki egymáshoz a két „kitaszítottat”. Az ukrán kérdésben, ahogy korábban Tajvan kapcsán is támogatják egymást. A napokban a kínai és amerikai külügyminiszterek telefonon konzultáltak a kialakult helyzetről, Wang Yi határozottan felszólította Blinkent, hogy az USA kényszerítse ki a minszki megállapodásba foglalt vállalásokat az ukrán kormánytól, továbbá vegyék figyelembe Oroszország stratégiai aggályait az európai, sőt a globális színtéren egyaránt. Komoly szavak, melyek arra engednek következtetni, hogy az orosz és a kínai diplomácia kellően összehangoltan alakítja ki közös napirendjét a Nyugattal szemben. Ez pedig nehéz helyzetet tud teremteni az amerikaiak számára, sőt súlyos akadályokat is görgethetnek az amerikai stratégia útjába. A NATO terjeszkedése kapcsán sem volt az orosztól eltérő a kínai külügyminiszter álláspontja: „a regionális biztonság nem biztosítható a katonai blokkok megerősítésével és terjeszkedésével.” |
A NATO tagállamokról sem elmondható, hogy egységesek az ukrajnai kérdésben. Legutóbb a horvát elnök nyilatkozata kavart nagy port az európai kontinensen, amikor is úgy fogalmazott, hogy egy orosz invázió esetén nem küldene Horvátország egy katonát sem Ukrajna megvédésére. Milanovic Ukrajnát a világ legkorruptabb országának nevezte, amiért a horvát miniszterelnök bocsánatot kért rögvest az ukrán néptől. A bocsánat ellenére horvát katona továbbra sincs Ukrajnában, s egyelőre nincs tervben sem, hogy segítségül oda küldjön egységeket a horvát kormány.
A német haditengerészet vezetője sem a fősodratú NATO véleményt fogalmazta meg a napokban Ukrajna kapcsán, ezért lemondással is fizetett. Kay-Achim Schönbach admirális kijelentette, hogy a Krím már sose lesz Ukrajna része, illetve, ami még lényegesebb az egyik legnagyobb európai hadsereg vezető parancsnokától, hogy jobb lenne Oroszországot Kína ellen a Nyugat oldalára állítani, s ezért meg lehetne adni Putyinnak azt a tiszteletet, amire a valóságban vágyik a jelenlegi eseményeken keresztül. A nemkívánatos megjegyzések sora azzal folytatódott, hogy a német/NATO katonai vezető szerint Oroszország nem tervezi lerohanni Ukrajnát, s a volt szovjet tagköztársaság sosem lesz NATO tag.
Az ilyen fokú kinyilatkoztatás ezen a magas szinten a karrierje végét jelentette Schönbachnak. Ukrajna pedig lassan kezd azzá a szereplővé válni, akire nyugatabbra semmi rosszat nem szabad mondani, még építő jellegű kritikát sem. Mindazonáltal kétségtelen, hogy az ország jelenlegi állapotához nagymértékben hozzájárult a korrupció és oligarchák vezette politikai berendezkedés, a szélsőséges katonai elemek garázdálkodása, a sajtó cenzúrázása, a kisebbségi jogok legitimált eltiprása és a titkosszolgálatokkal való visszaélés. Ezt burkoltan hallhattuk már az amerikaiaktól és az európai vezetőktől is, elsősorban a NATO csatlakozás aggályos tényezőiként.
A németek álláspontja rendkívül figyelemreméltó az ukrán-orosz válság kapcsán. Berlin úgy tűnik következetes; belpolitikai váltások ide, vagy oda, a német gazdaság fűtőanyaga a többinél olcsóbb orosz energia, más kétoldali gazdasági kapcsolatok fontosságáról nem is beszélve. Az ukrajnai események hirtelen eszkalálódása komoly próbatétel elé állította az újonnan létrejött, hárompárti koalíciót. Olaf Scholz más NATO tagállami vezetőkhöz képest lágyabban megfogalmazott kritikái Oroszországgal szemben arra engednek következtetni, hogy a kancellár nem akarja rontani a két ország közti üzleti kapcsolatokat. Számos európai országhoz képest Németország is inkább minimalista politikát folytat Ukrajnával kapcsolatban, csak annyit mond, amennyit muszáj és annyit tesz, amivel a legkevésbé haragít magára bárkit is.
Berlin láthatóan szeretné, ha a válság megoldása nem az amerikaiak és oroszok kezében lenne csak, hanem inkább egy francia-német vezetésű Európai Uniós tárgyalóasztalnál. A diplomáciai megoldások híve ez egyértelmű, így kategorikusan kizárta, hogy német katonákat, vagy felszerelést küldjön Ukrajnába, beleértve a harmadik országokon keresztüli szállítást is. Inkább pénzügyi segítséget nyújtanak Kijevnek, illetve katonai síkon a legtöbb, amit tehettek egy katonai kórház létrehozása. Hiába kérte az ukrán nagykövet a német kormányt, hogy vizsgálja felül álláspontját és küldjön Ukrajnának katonai sisakokat, páncélokat, a védelmi miniszter teljesen kizárta ennek a lehetőségét.
A szankciókkal sem fenyegetőznek olyan szabadon és bátran, mint amerikai, vagy brit kollégáik, hiszen ez az ő esetükben az engedélyekre váró Északi Áramlat II gázvezeték elutasítását jelentené például. Már a vezeték engedélyeztetése is komoly nehézségekbe ütközött a nagyfokú amerikai ellenállás miatt, ráadásul a hozzá kerített kapacitás lekötésekkel kapcsolatos Európai Uniós rendelkezések miatt, megnyitása esetén is jelentős veszteségekkel kell szembe néznie az oroszoknak. Scholz nem fenyegetőzött szankciókkal egy esetleges orosz támadás esetén Ukrajna ellen, mindössze úgy fogalmazott, abban az esetben beszélni kell majd szankciókról.
A németek jelenleg 35-40%-ban szorulnak orosz energiaimportra, s az atomerőművek leállításával ez a szám tovább nőhet. Az amerikaiak, a britek és számos olyan európai ország, akiknek anyagi kárt jelentene az új vezeték – Lengyelország, Ukrajna, vagy a Baltikum – a kezdetektől intenzíven támadják a beruházást, a jelenlegi események eszkalációja pedig keresztet vethetne az orosz-német projektre, s komoly sérülést okozhatna a német gazdaságban is. Ráadásul a fűtési szezon kellős közepén nem csak a németeket sújtaná súlyosan az orosz gáz hiánya a piacon.
Mindezeket figyelembe véve már érthető, hogy Németország kontinentális és globális méreteihez képest, miért képvisel meglehetősen visszafogott álláspontot az ukrán kérdésben. Azt kijelenthetjük, hogy az új, sok tapasztalatlan politikusból álló német kormány számára a lehető legrosszabbkor jött ez a feszültség keleten, precíz, határozott diplomáciai lépések és háttéregyeztetések kellenek a német érdekek megvédésére, azonban nehéz egyensúlyozni a francia, brit és olasz ambíciók árnyékában ebben a pattanásig feszült, európai színtéren játszódó amerikai-orosz konfliktusban.
Összességében elmondható, hogy szemtől-szembe kimondva senki sem akar nyílt katonai konfrontációt az öreg kontinensen, ám vannak olyan európai országok, melyek nyilatkozataikkal és tetteikkel inkább eszkalálják a helyzetet – Nagy-Britannia, vagy az Oroszországtól irtózó balti államok, Lengyelország és még páran fegyverszállítmányaikkal, katonai tanácsadóikkal nem a békés rendezés útját erősítik, kivéve, ha Moszkva meghátrál miattuk, ez azonban kétséges. Vannak olyan európai államok, akik igyekeznek diplomatikusan fogalmazni és esetleges szankciókról hajlandóak is dönteni Moszkva ellen, de nem kívánnak részt venni az ukrán/amerikai-orosz háborúban – ide tartozik többek között Németország, Franciaország, illetve Hazánk is. Az olyan országok, akik meglehetősen távol vannak az eseményektől, mint Spanyolország, vagy Portugália és a nagypolitikára sem hatnak intenzíven, maradnak a szokásos diplomáciai lózungoknál.
Az oroszok, ahogyan az elemzés elején is írtam, elküldték követeléseiket a NATO és Washington számára, melyekre írásos formában várták a választ. A NATO hivatalos reakciójával leginkább az egyhelyben toporgást erősíti; Stoltenberg feltétele az együttműködésre, hogy Moszkva vonja ki haderejét a korábban Grúziához tartozó Abháziából és Dél-Oszétiából, a de jure Moldáviához tartozó Dnyeszter Menti Köztársaságból és a Krím-félszigetről. Amíg azonban Oroszország a „putyini” úton marad kijelenthetjük, hogy nem fog visszavonulni ezekből a pozícióiból, hiszen a stratégiájuk ezt teljes mértékben kizárja. Az oroszok a NATO levélbe foglaltakat aszimmetrikus válaszként értékelték, szerintük a kettő követelés nem egy síkon mozog. Moszkva úgy látja, hogy az abház és oszét területeken tartózkodó katonák elsősorban a béke és stabilitás fenntartásáért felelnek, hiszen ha kivonulnának innen, vagy éppen a Krímről, szinte bizonyos, hogy újra kezdődnének a súlyos etnikai összecsapások, melyek a korábbi háborúkban tapasztalhatók voltak. Lavrov az amerikai válasszal érezhetően elégedettebb volt, mint a NATO által küldöttel, előbbit diplomáciai válasznak minősítette, utóbbit egyszerűen vulgárisnak.
Az amerikai válasz, mely nem került a Fehér Ház kérésére nyilvánosságra (Ki elől akarják elrejteni? Az oroszok elől biztos nem, marad Európa, a republikánusok, belső demokrata ellenfelek és Kína.) elvileg szintén nem nyugtatja meg az oroszokat és inkább az olyan egyezményekhez való visszatérést sürgeti, mint a Nyitott Égbolt Szerződés, vagy az INF-szerződés. Ezen felül a moszkvai amerikai nagykövet arról is beszámolt, hogy az átláthatóság érdekében kölcsönös intézkedéseket javasolnak az ukrajnai fegyverrendszerekre, a hadgyakorlatokra és az európai manőverekre, továbbá fegyverellenőrzési rendszer kialakítását tűznék ki célul.
Putyin többször is javasolta az elmúlt időszakban a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták (INF) moratóriumáról szóló megállapodás megújítását (2019-ben elsősorban az amerikaiak okán megszűnt), ám Washington elzárkózott eddig ettől. A Nyitott Égbolt Szerződés, melynek keretein belül lehetőség volt egy másik aláíró ország légterébe fegyvertelen, felderítő repülőgéppel berepülni, szintén megszűnt az amerikaiak 2020-as kilépésével, majd az oroszok tavalyi felmondásával. Úgy tűnik, ebben születhet előrelépés. A biztonsággal kapcsolatos bizalmi kapcsolatok újjá építését is segítené a két szerződés felélesztése, de az európai biztonsági helyzet javulását is.
Bár a NATO és az USA is rendszeresen biztosítja az ukrán vezetést támogatásáról, ezt leginkább másodrendű haditechnikában és katonai célú segélyekben mutatja ki. Washington 8500 katonát helyezett készenlétbe az orosz-ukrán konfliktus kapcsán, azonban Biden kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem kíván katonákat küldeni Ukrajnába, inkább a diplomácia vonalán csökkentenék az eszkalációt. Ha küld is katonákat, azokat a NATO országok biztonságának garantálására fogja tenni, s csakis a tagállamok területére. Egyre többen nyilatkoznak így; támogatják Ukrajnát, de katonákat nem küldenek, Oroszországgal nem fognak háborúzni a kijevi kormányért. Ezzel talán eldőlt annak a kérdése; lesz-e háború, hiszen Oroszország, vagy megtámadja Ukrajnát, de akkor a hatalmas erőfölényével ez inkább lerohanás lesz nyugati ellenállás nélkül, vagy megtorpan a fenyegető nyugati szankciók miatt, vagy egyáltalán nem tervezi megtámadni Ukrajnát, ahogyan azt hónapok óta mondja.
Kezd valami rémes kabarévá válni a nyugati-orosz kommunikáció – legalábbis, ami a nagyszínpadon zajlik – hiszen hónapok óta, naponta négyszer hangzik el a különböző nyugati államok vezetőitől, hogy Oroszország lecsap hamarosan Ukrajnára, majd ugyanennyiszer érkezik az orosz külügyminisztertől a válasz, hogy nem, Oroszország nem tervezi megtámadni Ukrajnát. Az ukrán elnök is egyik nap arra kéri a lakosságot, hogy ne vásároljon fel minden élelmiszert, mert kézben van tartva minden és nem lesz háború, majd az amerikai lépéseket komolytalannak nevezve orosz invázióról és közelgő agresszióról beszél. Ennek ellenére kétségtelen, hogy Moszkva valóban nagy számban felsorakoztatta katonáit a közös határ mentén, s nem szokványos gyakorlatozás képét mutatják. Ráadásul ma már nem a katonák számában mérjük egy ország hadi potenciálját, így látni kell, hogy az oroszok légicsapásaira, vagy rakétatámadásaira nem tud Ukrajna válaszolni, nem tud ellenük védekezni, nem beszélve az egyéb kimagasló orosz haditechnikai lehetőségekről, melyeket nem is kellene a határhoz vonultatni. Egyértelmű, hogy az oroszoknak komoly – nem feltétlenül hadászati – célja van a hadsereg odavezérlésével.
A Biden kormányt számos amerikai törvényhozó szólította már fel – elsősorban republikánusok – hogy vezessen be megelőző szankciókat Moszkvával szemben, az ukránok is ezt követelik, de Biden egyelőre nem akarja ezt meglépni. Odahaza próbálják emiatt puha kezűnek és oroszbarátnak beállítani, ami csúnya következményekkel járhat a következő választásokon – láttuk Trump népszerűségére milyen rosszul hatottak az orosz támogatással kapcsolatos vizsgálatok az első évben. Nyilvánvalóan hatalmas a nyomás az agg amerikai elnökön. Azonban kérdéses a szankciók eredményessége is, hiszen 2014 óta Moszkva a második legszankcionáltabb ország az Egyesült Államok részéről, s a korlátozó intézkedéseket kiváltó okokból azóta sem engedtek az oroszok. Azzal is számolni kell, hogy a bankszektort és pénzügyi világot sújtó kemény szankciók, komoly sérülést okoznának az európai és amerikai gazdaságokban is, s mindez a világjárvány árnyékában meglehetősen nemkívánatos eshetőség. Politikai erők bukását, életszínvonal zuhanást, államválságokat idézhetne elő számos szövetséges országban, és az amerikai választásokba is jelentősen bele tudna szólni egy, a jelenleginél is fokozottabb gazdasági krízis.
Az oroszok emelték a tárgyalások tétjét azzal is, hogy felvetették egy katonai bázis alapítását valamely Latin-amerikai országban, illetve a Karib-térségben. Ez lehet Venezuela, Kuba, Nicaragua, Ecuador például. Moszkva kapcsolatai kiválóak már most is ezen országokkal, így ez a lépés teljesmértékben kivitelezhető forgatókönyv is lenne, s akkor az amerikaiaknak néhány száz kilométerre saját határaiktól kellene farkasszemet nézni az orosz hadsereggel. Világos az üzenet, ha Ukrajna NATO tagság felé tolása fennmarad, az oroszok ugyanilyen játékba kezdenek az USA déli határainál. Ennek feltételeit szépen felépítette Oroszország az elmúlt évtizedekben, olyan kapcsolatokat alakított ki az említett, délebbre található országokkal, hogy fenyegetése gyakorlatba ültethető rövid időn belül.
Lényeges kérdés a jelenlegi válsággal kapcsolatban, hogy ki rúgta el a kezdő labdát? Ugyanis, aki kezdte, az vezeti a folyamatokat erősebb kézzel. Ha ez az Egyesült Államok, akkor Oroszország védekezik hadserege felvonultatásával, ha azonban Oroszország, akkor ezzel komoly nyomás alá akarja helyezni Washingtont és nyugati szövetségeseit Ukrajna és a NATO kapcsán. A kelet-ukrajnai konfliktus láthatóan 2014 óta nem tud megoldódni, hiába a demokrata-republikánus, majd republikánus-demokrata váltás az USA-ban, illetve a változások az európai hatalmi elitben, vagy éppen az ukrán vezetésben. A minszki megállapodásokat végig olvasva nem tűnik pedig megoldhatatlannak a kérdés, így feltételezhetjük, hogy a nagyhatalmak egyike, vagy mindegyike nem kívánta inkább azok teljesítését az ukrán és donbaszi vezetőktől. Most azonban történt valami, ami újra aktívvá tette a 8 éve befagyott eseményeket; s ez nem más, mint az erőviszonyok megváltozása a globális politika színterén.
Orosz szempontból valóban felvethető, hogy az amerikaiak, a britek, a törökök és még sokan mások haditechnikát és felszereléseket küld Ukrajnának, ám ezek javarésze legfeljebb a donbaszi egységek ellen bevethető, Moszkvával szemben röhejes próbálkozás lenne. Ez véleményem szerint akkora aggodalmat nem kellett volna kiváltson az oroszokból, hogy odavonultassanak több tízezer katonát a határhoz. Más a helyzet, ha ezt azért tették, mert a nyugati katonai támogatás szerintük esetleg előszobája a NATO tagságnak.
Azonban az USA, Németország és más tagok már többször kijelentették, hogy Kijevnek rengeteg belpolitikai teendője van még a felvételig – a politikai korrupció, az oligarchák hatalmának, a sajtó cenzúrájának megszűntetése elsősorban. Így Ukrajna felvétele ma nyugati szempontból elviekben nyitott kérdés, de gyakorlatban kivitelezhetetlen, az országban uralkodó politikai állapotok, nyolc éve tartó háború, illetve a Krím problematikája ezt nem teszik lehetővé. Utóbbi esetében meglehetősen nehéz lenne felvenni Ukrajnát, hiszen a szövetségesek hivatalosan a Krím-félszigetet Ukrajna részeként ismerik el, így ha Ukrajna NATO tag lenne, joggal kérhetné a szövetség beavatkozását a kérdésben Oroszország ellen. Ez pedig vállalhatatlan Washington és az EU számára.
Oroszország ráér, az idő egyelőre neki dolgozik. A 2014-es nyugati szankciók miatt kelet felé fordulva kiváló energetikai és gazdasági kapcsolatokat épített ki számos országgal a nyugatiakat ellensúlyozva. Vezetékei, kereskedelmi útvonalai nyugat felől kelet felé épültek fel. Kína szövetségese, Indiával kiválóak a kapcsolatai, Európa még hosszú ideig függ az orosz gáztól és kőolajtól, s belátható időn belül nem képes helyettesíteni azt. Ukrajna újabb és újabb nyugatbarát vezetői sorra buknak el, az ország gazdasági, politikai és morális állapota egyre súlyosabb, egyre nehezebb támogatni őszinte lelkesedéssel a nyugati nyitás politikáját a lakosság részéről. Ha ebben nem történik változás, újra feltámadhat a keleti szél az ukrán parlamentben. Moszkva ráér, rajta nincs ma akkora nyomás, mint az amerikaiakon, vagy európaiakon. Nem kell Kínával viaskodnia, vagy viselnie a hegemónia miatti világraszóló terheket.
Az amerikaiak és oroszok sosem háborúztak szemtől-szemben egymással, a két világháborúban szövetségesek voltak (ha nem is őszintén), s a hosszútávú megállapodások keretei közt osztották fel a világot mindig is egymás közt – lásd Teherán, majd Jalta. A jelenlegi tárgyalások – még ha rendkívül fokozott feszültség közt is zajlanak – a megállapodás megszületésének a jelei. A sajtóból áradó intenzív háborús hangulat kiváló eszköz lehet a hangulatformálásra, az elterelésre, ezért nem érdemes készpénznek venni.
Világos, hogy nyíltan nem köthetnek békét, sőt meg sem állapodhatnak, hiszen az beláthatatlan belpolitikai következményekkel járna mind Putyin, mind a Demokrata Párt számára, továbbá a kínai-orosz-amerikai kapcsolatokban is súlyos változásokat eredményezne. Ha a háttérben megállapodás születik, az jól kidolgozott lesz; azt megfelelő körítés fogja kísérni, ami befogadhatóvá teszi az orosz és nyugati világ számára egyaránt. Itt érdemes kicsit visszapillantani a Belarusz helyzetre, szinte harci készültség volt már, az amerikaiak súlyos szankciókkal felfegyverkezve indultak meg az orosz érdekeket fenntartó Alekszandr Lukasenko rezsimjének megdöntésére, majd hirtelen minden elcsitult, s a „diktátor” békésen vezetgeti tovább Fehéroroszországot a moszkvai úton. Mi történhetett a háttérben? A fehéroroszok nyugati nyitási vágya hirtelen miért vált érdektelenné?
Az oroszok legerősebb fegyvere az amerikaiakkal szemben ma Kína és az európai energiaellátás, ezekkel – egyéb potenciáljait is figyelembe véve – reálisan annyit érhet el, hogy Ukrajna és Grúzia nem lesz NATO tag még hosszú évekig. Ennek az alkunak pedig nem szükséges nyilvánosan kimondásra kerülnie, elég, ha csak folyton akadályokba ütköznek a tárgyalások a két országgal, illetve egyszeriben megindul az Északi Áramlat-II gázvezeték és visszavonulnak az orosz katonák. A nagy kérdés azonban az, mit ad cserébe Moszkva?
Ha tetszenek a geopolitikai elemzések és hírcikkek, kérjük támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
