Úgy tűnik nehéz fába vágta a fejszéjét Washington, két hatalmas, ágaiban szorosan összefonódott példányt sodort elé az élet. Ráadásul, mint erdőgazda, még ő is a felelős ezért a duplán kemény falatért, hiszen ő nevelte ki és hagyta összeborulni kertje két leghatalmasabb „csemetéjét”. Ahogy figyeljük az eseményeket a világban, s az egyre feszültebb kapcsolatokat az Egyesült Államok és Kína, illetve az USA és Oroszország közt, mindemellett az egyre szervezettebben kialakuló orosz-kínai szövetséget, az lehet a benyomásunk, hogy ami zajlik a világhatalmi színtéren, az egy szervezett, kétfrontos háború az Egyesült Államok hegemóniája ellen. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az orosz külügyminiszter nyilatkozata amerikai kollégájával történt megbeszélése után. Lavrov így fogalmazott: „Az a célja a Nyugatnak, hogy bármilyen áron megőrizze hegemóniáját, szembe megy a történelem objektív folyamataival, hiszen ott van Kína, India, Brazília, de vannak feltörekvő erők Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában is. Formálódik a multipoláris világrend, ahol több gazdasági, politikai és pénzügyi erőtér létezik egyszerre. Aki ezt az objektív tendenciát nem veszi figyelembe, szembe megy a történelem természetes irányával.” Kemény szavak, a történelem pedig valóban előttünk formálja most nagy erőkkel a világot- Erbszt Adrienn geopolitikai jegyzete
November 23-án jóváhagyta Oroszország és a Kínai Népköztársaság közötti katonai együttműködés fejlesztésének ütemtervét a 2021-2025-öt felölelő időszakra Szergej Sojgu és Vej Feng-ho, a két nagyhatalom védelmi minisztere. Mindennek keretében Oroszország és Kína fokozza az együttes harci kiképzések intenzitását, s az orosz és kínai katonaság a földön, a tengeren és a levegőben is kölcsönhatásba lép egymással – Sojgu szavaival élve. A gyakorlatban már hosszú ideje tartanak a közös tengeri járőrözések a Csendes-óceán észak-nyugati térségében, illetve közös katonai berepülések is történtek a Japán és a Kelet-kínai-tenger felett. A bejelentések alapján elmondható, hogy a hadműveleti és katonai kiképzési tevékenységek száma továbbra is növekedni fog a két ambíciókkal ellátott ország közt. Az idei év talán legfontos eredménye volt az orosz-kínai hadászati együttműködésekben az első közös hadműveleti-stratégiai gyakorlat – Sibu/Interaction-2021 – melyet Kína területén tartottak.
A katonai együttműködés egyik fő okát mindenképpen ki kell emelni, a kínaiak és oroszok – az elmondottak alapján – azért növelik együttműködéseiket, mert az Egyesült Államok részéről egyre gyakoribbak a stratégiai bombázórepülések mindkét ország határai közelében. Egyelőre az ázsiai kontinens területére kell szorítkozzunk, ám ha ilyen ütemben mérgesednek el a viszonyok, vajon az európai kontinensen húzódó „frontvonalakra” is kiterjed az orosz-kínai katonai összetartás? Jelen esetben itt gondolhatunk Ukrajnára, ahol – mindkét oldal szerint a másik miatt – fokozódott a háborús készültség, s hiába a nyugati támogatás, az ukránok energiaellátása Oroszországtól függ, a kínaiak pedig óriási befektetésekkel bevásárolták magukat a hatalmas, csődközeli államba. Mindez pedig magyarázat lehet a nyugati erők aktivizálódására a kínai és orosz határoknál, bár utóbbi kettő előszeretettel mutatja be magát áldozatnak ezekben a folyamatokban. Elsősorban, Moszkva és Peking részéről nem a tényleges háborúktól tart az USA, hanem azok egyéb érdekövezet bővítő módszereitől, melyek egyértelműen veszélyeztetik Washington világban betöltött pozícióit.
Ukrajnán kívül – bár kevésbé van előtérben, de majdhogynem annyira lényeges geopolitikai szempontból – a Baltikum is komoly változások színtereivé válhat a közeljövőben. A három posztszovjet balti ország – Lettország, Litvánia, Észtország – függetlenedésük óta a Nyugat szövetségi rendszerébe tartoznak, s félelmeik Oroszország hódító magatartása miatt arra késztették őket, hogy egy erőteljesen ruszofób politikai vonalat képviseljenek. Teszik ezt annak ellenére, hogy területeiken jelentős az orosz nemzetiségű lakosság. Mindezt magam is tapasztaltam, amikor a nyáron Rigában töltöttem néhány napot. Szürreális élmény volt, mintha Oroszország egyik régiójában sétáltam volna, ami NATO és EU tag lett; 70-80%-ban orosz beszédet lehetett hallani a lobogó uniós zászlók alatt sétálva. A Baltikum elmondhatóan egy tipikus amerikai-orosz ütközőzóna, ahol napi szintűek a fenyegető katonai repülések mindkét fél részéről, azonban az utóbbi hetekben Kína és Litvánia súlyos konfliktusától hangos a sajtó.
A múlt héten vált ismertté, hogy a kínai hatóságok kizárták Litvániát a vámnyilvántartásukból, így a litván exportőrök nem tudnak többé átmenni a kínai vámon, ezzel pedig teljesen megszakadnak a kereskedelmi kapcsolatok. Az eset ráadásul nem a megszokott hivatalos úton derült ki, hanem a sanghaji kikötőben elakadt litván konténerek mutattak rá a kemény kínai döntésre. Peking lépése válasz volt Litvánia Tajvannal kapcsolatos megnyilvánulásaira. Vilnius tajvani kereskedelmi kirendeltség megnyitását hagyta jóvá, illetve az ország külügyminisztériuma is több ízben utalt Tajvan önállóságára.
A kínaiak mindezek után hazahívták a nagykövetségük jelentős részét és csak ügyvivői szinten tartják fenn képviseletüket a litván fővárosban. Az országban maradt kínai diplomata pedig a kemény pekingi döntésekkel párhuzamosan kemény szavakat intézett a tárgyalni érkező litván politikusokhoz: „A vámnyilvántartásból való kiiktatás nem jelenti azt, hogy Kína mostantól egyáltalán nem ismeri el Litvániát államként.” a litvánok egyértelműen komoly piacot veszítettek, s jelenleg nem marad más, mint a segítség az amerikaiaktól és az Európai Uniótól. Litvánia méretét és világra gyakorolt súlyát nézve ez az esemény nem lenne lényeges, azonban ha a kialakulóban lévő új hidegháborús frontvonalak kirajzolódása szempontjából nézzük, ez egy jelentős történés. Amellett, hogy Vilnius megerősítette elköteleződését Washington mellett újra, a frontvonal másik oldalán már nem csak Moszkva, hanem Peking is megjelent. Ezzel pedig a Baltikum is háromérdekeltségű térséggé vált – ahogy Ázsia – s felállt az USA kontra Kína-Oroszország demarkációs vonal a korábbi, csak orosz-amerikai helyett.
Hasonló USA – Kína + Oroszország szembenállások létrejöttét rögzíthetjük számtalan térségben és szférában. Latin-Amerikában és a Karib-térségben már régóta vannak jelen egymás mellett az orosz és kínai érdekek az amerikai pozíciók gyengítésére, a Közel-Keleten ugyanezt láthatjuk Iránban és Szíriában. Kialakuló folyamatokat vehetünk észre a Kaukázusban, az afrikai kontinensen, illetve az Északi-sarkkörön is. Az orosz-kínai kooperáció az USA ellen nem csak földrajzilag működik, a kiberszféra, a tudományos együttműködések, az energetika és a gazdaság legalább olyan komoly terepek a szembenállásra és szövetségre.
Nem szabad elfeletkezni az űrben zajló versengésekről sem. David Thompson, az Egyesült Államok Űrhaderejének tábornoka úgy nyilatkozott a Washington Postnak, hogy a fenyegetések napról napra nőnek és terjednek. Elmondása alapján Kína és Oroszország rendszeresen támadja meg az amerikai műholdakat olyan nem kinetikus eszközökkel, mint a lézeres technológiák, rádiófrekvenciás zavaró eszközök és különböző kibertámadások. Manapság egyértelmű, hogy Moszkva és Peking is komoly műhold fejlesztéseket hajtanak végre, amikkel akár megsemmisíthetnek, vagy semlegesíthetnek számukra ellenséges műholdakat. Egyértelmű, hogy a műholdrendszerekben rejlő lehetőségek komoly előnnyel látják el a földi műveleteket, legyen szó katonai, gazdasági, titkosszolgálati, vagy kibertérben zajlódó operációkról. Hamarosan azt is mondhatjuk, hogy a Földön történtek az űrben dőlnek el. Thompson szerint Kína űrbeli fejlesztései és lehetőségei vészesen kezdik lecsökkenteni az amerikai előnyt.
Mindezek tükrében nem véletlen, hogy az olyan szerződések aláírása, mint a november 23-án aláírt katonai együttműködés, komoly aggodalmat vált ki a Nyugat szövetségi rendszerébe tartozó vezető államok körében. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia politikai irányvonala sosem volt oroszbarát, ám mostanra kifejezetten felerősödtek a kommunikációs csörték, ahogy Kínával is.
A tét pedig jelenleg nem az, hogy Kína és Oroszország elfoglalja a nyugati világot, erről nem lehet szó, az aggodalmak elsősorban abból születnek, hogy Moszkva és Peking ketten elég erősek lehetnek ahhoz, hogy az ingatag nyugati erőegyensúlyt fenntartó globális állapotokat megrendítsék.
A mérleg nyelvén állók a harc valódi okai, beleértve az óriási Indiát és Brazíliát, a Közel-Kelet kiskirályait, mint Törökország, vagy Szaúd-Arábia, az afrikai kontinensen éledő lehetőségeket, és természetesen Európát is. Ezen geopolitikai csatákhoz az olyan területek, mint a fegyverkezés, technológiai fejlesztések, űrstratégia, energiastratégia, kibertechnológia mindössze eszközök.
Mára az Egyesült Államok és mögötte Nagy-Britannia is komoly hátrányokat szerzett az ázsiai, európai és afrikai kontinensen a felnövekvő Kelettel szemben. Az orosz-kínai stratégia valószínűleg a szerteágazó, multilaterális támadást választotta – ahogyan az nagyhatalmi ambíciókat dédelgető államokhoz illik is – s ketten erre a többsíkú jelenlétre képesek is, hiszen mindkettő rendelkezik részleges nagyhatalmi potenciálokkal, s összeadva rendkívül hatékonnyá teszik egymást. Mindazonáltal külön figyelmet kell fordítaniuk saját kontinensükre szűkebb és tágabb értelemben is. Egyelőre túl sok a bizonytalan, vagy akár szembenálló ország csak az ázsiai kontinensen is, akik maguk mellé fordítására nem lesz egyszerű megtalálni a megfelelő eszközöket. Itt gondolhatunk Dél-Koreára, Indonéziára, Indiára, vagy éppen Pakisztánra is. Ezt követően pedig még komolyabb fejfájást okozhat Eurázsia kérdése.
Az eszközeik azonban láthatóan megvannak, s az esélyeik együtt előbb-utóbb ahhoz is meglehetnek, hogy erősebb pozícióik legyenek bizonyos szegmensekben Washingtonnál. Ráadásul nem kedvez az Egyesült Államoknak, hogy hanyatlásának látható jelei vannak az olyan, a világ szeme láttára történő eseményekben, mint az arab tavasz, Irak, Irán és Szíria fiaskói, az afganisztáni tehetetlenség, a belső polgárháborús állapotok és a választások körül kialakult, demokráciát megrengető, belpolitikai események. Mindez csökkentette a bizalmat, a hitelességet és tiszteletet, összességében az USA dominanciáját még szövetségesei szemében is.
Ma Ázsiában már kész a kínai és orosz katonaság összedolgozni, ha esetleg háborúra kerülne sor az Indo-csendes-óceáni térségben az Egyesült Államoknak elképzelhető, hogy már a kettővel együtt kellene szembe szállnia, úgy hogy a földrajzi előny egyértelműen Oroszország és Kína oldalán áll. Ki állhatna ténylegesen Washington mellé? Japán, Ausztrália és Dél-Korea feltételezhetően muszáj lenne, na de egy olyan nagyhatalom, mint India már kétséges. Hiszen Delhi számára Kína ugyan komoly regionális és globális vetélytárs, ám Oroszország már ennyire nem beskatulyázható.
Az orosz-indiai kapcsolatok ugyan fejlődnek, de vaskos, állandóan megakadó fogaskerekek hajtják előre. Ha a ma világpolitikai palettáját nézzük India azért közeledik az USA felé – bár nem túl markáns léptekkel – mert Kína jön föl, Oroszország pedig ebben Kína szövetségese és az USA ellenfele. Azonban a többezer éves múltra visszatekintő Indiára nem jellemző az időben korlátolt gondolkodás, taktikailag nézve ma Oroszország ellenfél Kína oldalán, azonban ha stratégiailag nézünk előre, ez a kínai-orosz kényszerbarátság nem lehet életképes hosszútávon. A célja leegyszerűsítve a Kelet felemelése a Nyugattal szemben, ám utána megszűnik a kapocs a két „barát” közt s előtérbe fognak helyeződni a felszín alatt most is érezhető súlyos ellentétek. És akkor Oroszország mindjárt nem is ellenfele Indiának, hanem akár szövetségese is. India szempontjából nézve ma, az USA teljeskörű szövetségesévé válni, nem egy életbiztosítás, nem véletlenül hezitál és egyensúlyozik a Kelet és Nyugat mérlegnyelvén. Ez a fajta viselkedési attitűd egyébként számos más ázsiai és európai országra jellemző. Delhi egyensúlyozására kiváló példa a QUAD tagsága mellett megkötött orosz S-400-as védelmi rendszerekkel kapcsolatos ügylet.
Európa, az ukrajnai front, ma más tészta, itt nincs még kínai haderő, de van Moszkvával szembenálló NATO, török és brit katonaság. Az oroszok részéről nagy vakmerőség lenne így belecsapni a lecsóba. Amit a Közel-Keleten megtehettek Szíriában, vagy amin most Ázsia dél-keleti vidékein dolgoznak a kínaiakkal, itt felelőtlen hazardírozás lenne, ez pedig nem jellemző sem Putyin eddigi elnökségére, sem az orosz katonai stratégiai gondolkodásra. S bár az orosz haderő nagyszámban felsorakozott az ukrán határmenti orosz területeken, s vészjósló hírek tömkelegét lehet olvasni a nyugati sajtóban az oroszok lehetséges támadásáról, azonban a másik oldalt feltétlenül mellé kell tenni a kép árnyalása érdekében. Hosszú hónapok óta folyamatosan növekszik az amerikai, brit és török hadihajók száma a Fekete-tengeren, illetve nagy mennyiségű amerikai és török haditechnikai és katonai segítséget kapott Kijev. Egy logikus folyamat szemtanúi vagyunk; az oroszok és az USA vezette ukrajnai szövetséges nyugati csapatok erőfitogtatását látjuk, amit mindkét fél a hazai sajtóorgánumaiban tud hasznosítani a másik lejáratására.
Mindenesetre a Ronald Reagen Intézet felméréséből az derül ki, hogy ma az amerikaiak többsége Kínát, és nem Oroszországot vagy bármely más országot tekinti az Egyesült Államok legfőbb fenyegetésének. Számokban nézve a megkérdezettek 52%-ka nevezte Kínát a legnagyobb veszélyforrásnak és csak 14%-kuk mondta Oroszországot. 2018-ban ugyanerre a kérdésre csak 21% adta válaszként meg Kínát, Oroszországot pedig 30%. Ráadásul ugyanebben a felmérésben az amerikaiak 71%-ka nyilatkozott úgy, hogy aggódik egy esetleges háború miatt is Kína és az USA közt (demokraták 66%-a és a republikánusok 79%-a).
Az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok és Kína gazdasága szorosan összefonódott, s ez csak tovább bonyolítja a két ország között megnövekedett verseny miatt kialakult ellentéteket a stratégiai kérdésekben. A Pentagon, a napokban nyíltan beszélt róla, hogy az amerikai hadsereg megerősíti a Kínával és Oroszországgal szembeni bevetéseit és támaszpontjait, illetve azt is kijelentették, hogy az Egyesült Államok katonaságának legnagyobb prioritást élvező régiója az Indo-csendes-óceáni térség jelenleg. Nyilvánvaló, hogy az európai, nyugat-afrikai és közel-keleti pozíciói is fókuszban maradnak. Kína és Oroszország pedig vállt-vállnak vetve fognak küzdeni, amíg érdekeik ezt diktálják. Az év vége meglehetősen aktívvá sikerült a világpolitikában; G20 csúcstalálkozó Putyin és Hszi nélkül, Hszi és Biden tárgyalás, december 7-én telefonos konferenciát tart Biden és Putyin Ukrajna ügyében, majd jöhet a várva-várt Demokrácia Csúcstalálkozó. Ezek tükrében lesz még miről írni idén.
Ha tetszett a jegyzet, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
