„Azt csinálom, amit mindig is akartam”– beszélgetés Hadas Kriszta újságíróval

Az ismert televíziós szerkesztő-riporter nevéhez többek közt olyan népszerű sorozatok fűződnek, mint a Jön baba, vagy a Keresem a családom. Új könyve, az Anyasors nemrég jelent meg, ennek kapcsán beszélgettünk a miskolci Libri Könyvesboltban.

Vona Ildikó /PannonHírnök: Milyen emléked fűződik Miskolchoz?

Hadas Kriszta: Legutóbb szülni voltam itt a „Jön a baba” műsorom egyik szereplőjével, Elekes Emesével. Egyébként meg egy évet idejártam a Bölcsész Egyesületbe (ez még a múlt században volt, akkor indult a magánegyetem), csak aztán felvettek a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemre – oda is felvételiztem –, így az beszippantott, mert tévés akartam lenni. Miskolcon színháztudomány szakra jártam, mivel mindig vonzott a színház, az irodalom, amikor viszont felvettek Pestre televíziós adásrendező szakra éreztem, hogy ez az, amire vágytam.

– Nem hiányzik a színház?

– Sokat járok színházba, de én azt gondolom, ebben vagyok jó. Tízéves koromban már írtam kis riportokat. Engem ez érdekel, ebben tudok igazán kiteljesedni, a legjobban kifejezni a mondanivalómat. De attól még ugyanolyan színházba járó ember vagyok, csak műkedvelő. Nincs bennem semmiféle hiányérzet, mindent megkaptam ettől a szakmától, amit az ember kívánhat magának. A Jön a baba könyv, meg a sorozat is ezt mutatja.

– Második könyvedet írtad az anyaságról. Miért éppen ez a téma foglalkoztat?

– Igazából nincs ebben semmi tudatosság. Az emberek azt hiszik, mennyire tudatos vagyok, pedig kicsit sem. Az egész úgy kezdődött, hogy még az előző munkahelyemen dolgoztam főszerkesztőként, amikor egy babamagazin felkért, írjak karcolatokat az életemből. Meglepődtem: én? Aki semmit nem csináltam szabályosan. Elváltam, voltam gyerekét egyedül nevelő anya, nagyon korán szültem, most 39 évesen várom a második gyermekem. Nem biztos, hogy beskatulyázható vagyok. Mondták: „Pont ezért!”. Elkezdtem írni ezeket, olvasták az emberek és sikeres lett, így született belőle egy könyv. Közben azzal keresett meg a LifeNetwork tévé programigazgatója, ha egyébként is dokumentalista műfajban dolgozom, csináltam már egészségügyi doku-realityt – Igazi vészhelyzet címmel –, és hiteles vagyok a témában, akkor készíthetnék egy gyerekvárós műsort, mert ezek most nagyon mennek külföldön. Kitaláltam a saját magam formátumát, majd megcsináltam a sorozatot. A forgatáson jöttem rá: az élet legintimebb pillanatainál, a családdá válásnál vagyok ott. Első perctől tudtam, hogy valami elképesztő írói alapanyag van a kezemben. A tévé felületesebb műfaj, ott az indítékokat, a lelki folyamatokat nem lehet nagy mélységekben megjeleníteni, a könyv viszont kiválóan alkalmas erre. Megkeresett a Libri, és most tudtam rászánni fél évet az írásra.

Hadas Kriszta dedikálás közben (Fotó: Vona Ildikó/ PannonHírnök)

– Gondolom, többen jelentkeztek a tv-műsorba, mint ahányan bekerültek. Mi alapján választottál közülük?

–  Olyan nőket kerestem, akik sorsa lefed valamilyen társadalmi szerepet, problémakört. A sokadszor elváló, sokadszor próbálkozó, nagyon súlyos betegségből felgyógyuló nők élete érdekelt, vagy olyan anya például, aki az ötödik lombikprogramon megy keresztül, aki gyermekágyi depresszióba esett, aki autista gyereket nevel, akinek a mellét levették és azt mondták, nem lehet gyereke, mégis lett. Aki mindentől fél, aki nagyon sok gyereket vállal, aki kilépett egy házasságból és új életet kezdett stb. Csomó olyan történet, amivel szembe találhatjuk magunkat az életünk során. Az volt a célom, hogy társadalmi látleletet is adjak, és minél több ember tudjon vele azonosulni.

– Érzelmileg, lelkileg mennyire érintenek meg a történetek?

– Az a szakmám, hogy embereket megnyissak és megértsek. Nekem ez jelenti a boldogságot, és persze engem is épít. A pályám során mindig a civil történetek érdekeltek. Megtisztelve érzem magamat, amikor az emberek őszintén a kezembe adják az életüket. Ez okozta eddig a legtöbb örömet. A Keresem a családom részeit is imádtam forgatni, tavaly készítettünk egy dokumentumfilm-sorozatot a Spektrum Tv-nek Volt egyszer egy vadkelet címmel – ami szintén nagy kedvencem –, Emir Kusturica volt a műsorvezetője, de a Jön a baba műsortól kaptam én személyesen, Hadas Krisztaként a legtöbbet. Hál’Istennek 48 éves koromra megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy azzal foglalkozzam, ami engem is tölt.

– Pihenni, kikapcsolódni mivel szoktál?

– Talán porosan hangzik, de az olvasás, a szépirodalom engem iszonyatosan feltölt, ahogyan a kisfiammal, a nagylányommal, meg a családommal való együttlét. Holnap megyünk dedikálni Debrecenbe, oda a férjem visz le és jön velünk a kisfiunk is, jól végigbeszélgetjük majd az utat. Most voltam a lányommal három napig Madridban, ahol szintén kellemesen telt az idő. Sokat dolgozom, de a munka is feltölt. Amikor nem robotnak érzed magad, hanem ez a hobbid is, a passziód, az életed, akkor egyáltalán nem tűnik tehernek. Sokszor kimerítő, stresszes, de szerencsém van, hogy azt csinálom, amit mindig is akartam.

– Mi lesz, ha a lányod egyszer közli, hogy nagymama leszel? …

– Ezzel a gondolattal barátkoznom kell. Nyilván nem fogja kikérni a véleményemet, mikor történjen meg, de nekem az a dolgom, hogy elfogadjam a helyzetet, segítsek a lányomnak és imádjam az unokámat.

– További tervek? Hová mentek még ezzel a könyvvel?

– Most végigjárjuk az országot, ezen a héten például három helyen voltunk. Megyünk majd Szegedre, Kecskemétre, Zalaegerszegre, Tatabányára, Székesfehérvárra. Fejből nem tudom mindet felsorolni, de vagy tíz városba biztosan.

– Lesz folytatása a Jön a babának?

– Remélem. Dolgozunk rajta, de egy televízióban akkor lehet mondani egy műsorról, hogy megtörtént, ha lement az utolsó adás is.

Csoportkép a könyvbemutatón: (b-j) Szomolányi Tímea, Hadas Kriszta és az Elekes család (Fotó: Vona Ildikó/ PannonHírnök)

– Könyvet írni fogsz még?

– Ezt nem tudom. Amikor befejezek egy könyvet, utána elhatározom, hogy soha többet. Persze nem lehet előre kijelenteni, viszont nem vagyok az a könnyen író típus. Alapvetően én egy szorongó ember vagyok; míg a televízióban a riportkészítés könnyen megy, az írás már sokkal nehezebben. Mindig megtalálom a magam szorongani valóját. Jól csinálom-e, jó-e? A kétkedés bennem van.

– Az a céltudatosság, temperamentumosság, ami fiatalon jellemző volt rád, megmaradt?

– Abszolút! Ugyanaz az ember vagyok (nevet). Van, aki nem változik.


Vona Ildikó

Híradások, beszámolók művészeti, színházi, zenei eseményekről, valamint interjúk készítése ismert művészekkel.

Hasonló cikkek