Nézem a képernyőt, és nem hiszek a szememnek. Az egyik magyar kereskedelmi csatorna műsorában az általam nagyon tisztelt Szilágyi János szerepel egy másik, harmadrangú televíziós személyiség társaságában. A harmadrangú televíziós személyiség jól érzi magát, nevetgél, sőt röhög, Szilágyinál pedig kezd elszakadni a cérna. Annál a Szilágyinál, aki rengeteg jó műsort csinált rádióban és televízióban egyaránt, aki szépen beszél magyarul és a stílusa is figyelemre méltó volt.
Most letolt nadrággal egy műanyag lavórban áll, nem néztem elölről a műsort, nem tudom pontosan, miért, de a szövegkörnyezetből az jön elő, hogy valami fogadásról volt szó, és utána valamennyi pénzről is, ki tud egy műanyag lavórban hosszabb ideig gondtalan csevejt folytatni bármely olyan témáról, amelyet a harmadrangú televíziós személyiség felvet.
Szilágyin látszik, hogy egyre kevésbé élvezi a dolgot. Nagyon alpári ez az egész, nem is hiszem, hogy a harmadrangú televíziós személyiségen túl bárki is élvezheti ezt a helyzetet. Ő is csak azért, hogy lám, mi mindent tud megcsinálni ezzel a Szilágyival, akire azért a tudata mélyén felnéz, én pedig a televíziós újságírás lecsúszása kristályos példájának tartom, amit a képernyőn látok. Nem is tudom végignézni, továbbkapcsolok – ám másnap már az egyik internetes honlapon olvasok beszélgetést Szilágyival az ominózus műsorról. Megtudom tehát, hogy nemcsak az én figyelmemet keltette fel a véletlenül felfedezett műsor, hanem másokét is, és nemsokára az is kiderül, hogy nemcsak én találtam botrányosnak a történteket, hanem mások is. És amikor azt kérdezték Szilágyitól, miért ment bele mindebbe, azt válaszolta, hogy ártatlan heccnek indult az egész. Nyíltan bevallotta azt is, hogy képernyőre akart kerülni, és azt sem tagadta le, hogy egy jó csomag pénzt is kapott mindezért.
Ezen a ponton már nemcsak a harmadrangú, ízlés nélküli televíziós személyiségeket és a kétes tartalmakat ránk zúdító televíziós csatornákat hibáztathatom, hanem egész eltorzult valóságunkat. Amelyben képzett, színvonalat produkálni tudó egyéniségek is képesek magukat eladni kétes hírnévért és pénzért.
A fenti történet közel egy éve játszódott le. Igyekeztem elfelejteni, megfeledkezni róla, mint egy torzszülöttről, de nem ment. A múlt héten jött elő a tudatomból újra, amikor fiatal, tehetséges felvidéki magyarokkal voltam vacsorán, és ők ott, bizonyos társaikról, korosztályuk tagjairól azt mondták: „Á, azok teljesen piaci alapon nézik a világot!” Huszonéves fiatalok, akiknek forradalmároknak kellene lenniük, piaci alapon nézik a felvidéki magyar közösség dolgait is.
Nem is tudom, sejtették-e asztaltársaim, hogy az egyik legfélelmetesebb mondatot mondták ki. Ha ugyanis a felvidéki magyar közösség dolgait csak piaci alapokra helyezzük, az egyenlő a halállal, a közösség gyorsított széthullásával.
Csáky Pál európai parlamenti képviselő
(Megjelent a Szabad Újság február 17-i számában.)
