Biden-Putyin: Egy amerikai-orosz csúcstalálkozó margójára

Amikor két ellenséges nagyhatalom vezetője úgy dönt, hogy végre személyesen is találkozik egymással, a világ óriási feszültséggel kezdi figyelni az eseményeket – a Biden-Putyin találkozó olyan lesz, mint a Reagan-Gorbacsov?

Mindazonáltal mi lehet a valódi jelentősége egy ilyen csúcstalálkozónak, hiszen ma már minden eszköz és lehetőség megvan ahhoz, hogy megállapodások tudjanak születni személyes jelenlét nélkül is. Mit akar megmutatni a két vezető a kézfogással, az előre megírt megállapodások személyes aláírásával és a közös sajtótájékoztató megtartásával? Egyértelmű, hogy a formalitás komoly üzenettel bír a világ felé, de vajon ez jót, vagy rosszat jelent? A Biden-Putyin találkozó látványos, nemzetközi jelentőségű esemény, ahol Oroszország és az Egyesült Államok érdekeinek megvitatása és harmonizálási kísérlete mellett a világbéke fenntarthatósága is legalább annyira fontos része lesz a tárgyalásoknak. A formalitása miatt azonban naivitás lenne azt gondolni, hogy a találkozó mindenképpen hatalmas eredményekkel és bejelentésekkel fog zárulni, ám a színfalak mögött bizonyára több megállapodás, alku is születhet.

Joe Biden Putyin
A globális libikóka

Mostanra már hivatalossá vált, hogy a várva várt találkozót Biden és Putyin között június 16-án tartják a svájci Genfben. Sokan szerettek volna otthont adni a találkozónak, hogy ezzel növeljék jelentőségüket, ám végül az alpesi országra került a választás. Mind az északi, mind a közép-európai országok jelentkezését elvetették, ami mögött nagy valószínűséggel politikai és nemzetbiztonsági okok állhattak. Az várható volt, hogy például a csehek lelkes invitálására az oroszok nem fognak ráharapni az utóbbi hetek diplomáciai botrányait követően. Lényeges megjegyezni, hogy a találkozót közvetlenül megelőzi a G7 csúcs Nagy-Britanniában és a NATO csúcstalálkozója Belgiumban.

Ma – ahogy a hidegháborús időszakban is – számos oka van a kapcsolatok romlásának Oroszország és az USA közt, s ezek kibogozása az érdekellentétek szövevényességét nézve elég lehetetlen küldetésnek tűnik. Azokban az időkben – például a Brezsnyev-Nixon találkozón – az olyan globális katasztrófák, mint az atomháború kockázatának csökkentése miatt jöttek létre elsősorban a találkozók a legfelsőbb szinteken, s ennek a témának a mai létjogosultsága – kissé módosulva – de ugyancsak aktuális. Mindkét vezető ezekben az időkben szocializálódott, s mindkettő ilyen-olyan okokból erőteljesen beleszagolt a diplomácia és nemzetközi kapcsolatok világába már szinte a karrierje elejétől. Sőt, Biden már a 70-es évek óta aktív résztvevője volt az amerikai-szovjet kapcsolatok alakításának, olyannyira, hogy szerepe volt a stratégiai fegyverekkel kapcsolatos megállapodások kidolgozásában (SALT-II). Biden a régi idők iskolájából hozott tapasztalatokkal teljesmértékben a személyes érdekegyeztetések és viták híve, ahogy az orosz elnök is.

Azt is látni kell azonban, hogy mára az atom a béke zálogává is vált pusztító és fenyegető ereje mellett, magyarul ha a potenciális ellenfelek mindkét tagja rendelkezik nukleáris fegyverzettel, az egyben semlegesíti is e képességet. A kép nagyjából olyan, mintha egy futball csapat két legjobb játékosa az egész mérkőzés során csak egymás blokkolásával lenne elfoglalva; a végeredmény szempontjából szerepük lényegtelenné válik, hisz egymást semlegesítették mindössze a meccs teljes időtartama alatt. Vagyis az atom üti az atomot.

Épp ezt a nukleáris egyensúlyi helyzetet látjuk az USA, Oroszország, vagy éppen Kína közt, illetve épp ezen egyensúlyok hiányának köszönhető részben a Közel-Kelet pattanásig feszült háborús helyzete mondjuk Irán és Izrael, Szaúd-Arábia, vagy Törökország között. Ma a nagyhatalmak döntik el, hol szükséges kialakítani atomegyensúlyt, továbbá azt is, hogy ki megbízható ezen a téren. A Közel-Keleten még nincs konszenzus a kérdésben, ezt látjuk az iráni nukleáris szerződés körüli viták során. S bár elképzelhető, hogy az iráni atomfegyver kiegyensúlyozná az ellenséges izraelit, de vajon rendelkezik-e a kellő felelősséggel és megbízhatósággal a perzsa ország egy ilyen pusztítófegyver „békefenntartó” birtoklására?

Ha az atomfegyverek egymással szemben történő alkalmazása Moszkva és Washington számára már nem is jelentenek akkora fenyegetést, a mai kornak is megvannak a maga aszimmetrikus, szabályozásra szoruló fegyverei. A kiberhadviselés, a mesterséges intelligencia, vagy a biológiai fegyverek átláthatatlansága ma olyan súlyos, fatális fenyegetést jelent, mint korábban a nukleáris fegyvereké. Valószínűleg mindkét nagyhatalom tart a másik titkos kutatási központjaiban kifejlesztett új fegyvereitől, s az sem véletlen, hogy mindkét ország nemzetbiztonsági stratégiájának sarkalatos pontjává vált a kiberbiztonság, akárcsak korábban az atom esetében volt. Az olyan amerikai-orosz aktuáltörténések is beletartoznak e szférába, mint a választásokba történő beavatkozások, az európai politika befolyásolása, vagy az ellenzéki mozgalmak támogatása. A téma mindenképp szabályozást és nagyobb átláthatóságot kíván meg, elsősorban a nagyhatalmak részéről a világbéke és stabilitás fenntartása érdekében, így az amerikai és orosz elnökök találkozóján szinte bizonyos, hogy mindez szóba fog kerülni, ha egyelőre az atomhoz hasonló konszenzus megteremtésére nem is számíthatunk.

Ma is vannak átláthatóbb, nagyobb konszenzust övező fegyverzeti megállapodások, amik újra gondolásához, vagy meghosszabbításához nem is elengedhetetlenül szükséges csúcstalálkozókat szervezni, többnyire háttértárgyalások a két ország munkacsoportjai között és egy elnöki telefonbeszélgetésben elhangzott jóváhagyás is megteszi az esetek többségében. Ezt láttuk Biden beiktatását követő első hetekben a START-III, Stratégiai Fegyverzetcsökkentő Egyezmény meghosszabbítása során is. Természetesen e megállapodás mindkét fél érdeke, mely kidolgozásában és tető alá hozásában nagy szerepe volt Bidennek még Obama alelnökeként. A kibertér egyelőre ennél bonyolultabb és megfoghatatlanabb, számos homályos kérdést kell még tisztázni ahhoz, hogy megállapodások születhessenek benne.

A START-III egyezmény azonban a személyes találkozón valószínűleg mégis szóba fog kerülni, hiszen egyik fél sem elégedett a másikkal a betartását illetően. Az orosz külügyminisztérium már áprilisban arról beszélt, hogy Washington hallgat az új nukleáris fegyverek telepítésének terveiről, illetve a NATO katonai-stratégiai infrastruktúrájának közelítéséről az orosz határokhoz. Az oroszok sérelmezik, hogy az amerikaiak szerintük megsemmisítés helyett, egyszerűen átalakították a START-III-ban korlátozott fegyvertípusokat olyanná, melyre nem tér ki az egyezmény. Tény, hogy ebből a szempontból tovább kell pontosítani a szerződést, hogy ne merüljenek fel nézeteltérések a jövőben, s működőképes legyen az egyesség.

A nem rég lebonyolított Blinken-Lavrov külügyminiszteri találkozó és az amerikaiak enyhülése az Északi Áramlat-2 orosz-német gázvezetékkel kapcsolatban engedhet valamiféle melegedésre következtetni a felek között. Azonban az új gázvezeték amerikai szankcióinak csökkentése valamilyen szinten törvényszerű is volt, hiszen a munkálatok hamarosan már lezárulnak, a vezeték szinte teljesen készen van, s a németek egyelőre foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. (Kérdés mi lesz, ha ősszel a zöldek győznek?)

Washington számára rivális az orosz földgáz Európában, hiszen szeretné saját cseppfolyósított nyersanyagát áruba bocsájtani az öreg kontinensen, ám egyelőre a lényegesen nagy árdifferencia miatt rentábilisabb az orosz gáz vásárlása. Az energetikai piacon való versengés mellett az orosz politikai befolyást is növelik az újabb energetikai, vagy más típusú megegyezések Oroszország és Európa között, ami szintén nem kedvez az amerikaiak érdekeinek. A Fehér Ház visszalépése a szankcióktól mindenesetre kétségkívül pozitívan csapódott le a Kremlben, ahogy az orosz hadsereg visszavonása az ukrán határról szintén megnyugtatta a Nyugatot részben. Az ilyen lépések minden bizonnyal a csúcstalálkozót készítik elő, s annak eredményességét növelik.

A találkozón lesznek igazi aknamező jellegű témák is, a Fehér Ház szóvivője, Jen Psaki már jelezte is, hogy Biden mindenképpen szóba kívánja hozni az Ukrajnával és Fehéroroszországgal kapcsolatos aggályait. Ebben a két témában azonban, a teljes konszenzusra alapuló megállapodás csak pozitív utópia, mivel a két nagyhatalom szembenálló ellenfél mindkét terepen egyaránt. Ukrajna kapcsán az amerikai elvárás, hogy Moszkva vonja ki haderejét a Donbaszból és a Krím-félszigetről, s haladéktalanul adja át az ellenőrzés jogát Ukrajnának. Putyin előre elkönyvelhető válasza erre annyi lesz, hogy a Donbasz területén a jogaiban megsértett orosz kisebbség harcol a központi kormánnyal, a Krím pedig egy általuk legitimnek megítélt népszavazáson, egyértelmű többséggel csatlakozott az Oroszországi Föderáció területi egységéhez.

Biden nagyon jól tudja, hogy a Krímet Moszkva már nem adja vissza Ukrajnának, hiszen így mélytengeri kikötőhöz jutott a stratégiailag rendkívül fontos Fekete-tengeren, s a félsziget lakosságának jelentős többsége amúgy is orosz. Biden azonban személyesen is érintett az ukrán kérdésben, hiszen Obama alelnökeként neki volt a legnagyobb ráhatása az ukrajnai eseményekre, az amerikai álláspont kidolgozója is a mai demokrata elnök volt, számos alkalommal utazott a válság óta Kijevbe. Ráadásul a fia körül kirobbant botrányok is ukrajnai üzleti tevékenységekhez köthetőek, s az ügy egyelőre még napirenden van.

Ukrajna igazi veszett fejsze mindkét fél számára, bármelyik kiút keresése egyenlő lenne a visszavonuló megfújásával, amit természetesen nem engedhetnek meg maguknak ilyen kiélezett nagyhatalmi harcban. A megoldás pedig alapvetően kézenfekvő lenne; az USA garaciákat vállal arra, hogy leállítja a NATO minden szintű keleti bővítését; mindkét fél egyet hátrébb lép az ukrán frontról; Moszkva leveszi a kezét a Donbaszról, aki cserébe megkapja autonóm státuszát Ukrajnán belül; illetve Kijevnek lehetőséget adnak a nyugati kapcsolatok bővítésére a NATO és EU csatlakozást leszámítva. Az USA számára nincsenek olyan létfontosságú érdekek a posztszovjet országokban – mint Ukrajna, Grúzia, Fehéroroszország, Örményország – hogy ezért háborút kockáztasson meg Oroszországgal, de természetesen valahol határt kell szabnia az orosz területi és befolyási érdekszféra terjeszkedésének is.

A fehérorosz kérdés a másik – Moszkva számára különösen – érzékeny kérdés, hiszen ez az ország az egyik legszorosabb szövetségese az oroszoknak. Lassan egy éve próbálják megbuktatni a fehérorosz államfőt a nyugati támogatással rendelkező ellenzéki erők, akiknek valóban sikerült tavaly nyár végén és ősz elején egész nagy tömegeket megmozgató tüntetéseket szervezniük, ám ahhoz nem voltak elegendő mértékűek, hogy elmozdítsák Lukasenkot a helyéről. Egyfelől a belarusz nép tart attól, hogy Ukrajna sorsára jut, ha hagyja a nyugat által protestált ellenzék hatalomra kerülését, másrészt nem szeretnék elveszíteni a moszkvai szövetséget, hiszen ma Belaruszt éppen az orosz függés miatt nem érintik különösebben jelentősen a nyugati szankciók.

Putyin számára még egy destabilizálódott szövetséges ország a határán komoly gondokat okozna, elsősorban messzi küldetésekből kellene erőket visszavonjon, s ez csökkentené globális jelenlétét Szíriától Európáig, a Közel-Kelettől az Arktiszig. Mára nyilvánvalóvá kellett válnia az orosz vezetés számára, hogy Lukasenko ideje lejárt, s ha nem akarják elveszteni az országot a Nyugat javára, sürgősen találniuk kell egy meggyőző vezetőt a helyére. A szerencséje az oroszoknak, hogy a Nyugat egy rendkívül gyenge jelöltet támogatott, de kétségtelenül azon a térfélen is zajlik a megfelelő személy felkutatása. A fehérorosz kérdésben talán egy alku születhet, amit fel lehet mutatni az újságíróknak, Biden lemond egyelőre Belaruszról, cserébe elengedik a repülőről leszedett ellenzéki politikus Protaszevicset. Így, ha geopolitikai eredmény nem is, valamilyen amerikai szempontból fontos és felmutatható, emberjogi megoldás születik az ügyben.

Többször elhangzott az amerikai fél részéről, hogy a leglényegesebb témák közt kell szerepeljen a stratégiai stabilitás megteremtése a világon. Különösebb részletezésbe nem bocsátkozott a Fehér Ház, de kétségkívül a legégetőbb, a világ biztonsági helyzetére súlyosan ható folyamatok szóba fognak kerülni a felek között. A Közel-Kelet évtizedek óta állandósult háborúinak és konfliktusainak világra gyakorolt tarthatatlan negatív hatásai mindkét fél számára feladták a leckét, ezen a fronton számos témában juthatnak konszenzusra. Az amerikaiak afganisztáni kivonulása új időszak kezdetét jelenti, melyben még inkább aktuális lesz az amerikai-orosz együttműködés a rend viszonylagos fenntartása érdekében. Itt beszélhetünk hírszerzési együttműködésekről információcsere céljából, illetve a terrorizmus elleni küzdelemben összehangoltabb kooperációról.

Irán, Szaúd-Arábia, Törökország és Izrael között az egyensúly megteremtése elkerülhetetlen a térségben uralkodó harcok lecsillapítására, illetve nem mehetnek el szó nélkül az elmúlt hónapban kiújult izraeli-palesztin konfliktus témaköre mellett sem. Mindkét nagyhatalom a kétállami megoldás híveként nyilatkozott a kérdésben, ám gyakorlati lépésekkel mindeddig nem tudott egyikőjük sem előrukkolni, bár itt elsősorban az Egyesült Államoknak van nagyobb ráhatása Izraelen keresztül a folyamatokra. Szíria kapcsán a felek teljesen ellentétes oldalon állnak a kezdetektől fogva, az oroszok nem hajlandók megvonni Assadtól a létét biztosító katonai támogatást, az amerikaiak pedig nem tervezik elismerni legitimitását. Azonban abban a felek egyetértenek, hogy az országban vissza kell állítani a stabilitást a világra egyre fenyegetőbb terrorveszély miatt, hiszen ma Szíria a terrorizmus egyik melegágya és kiindulópontja. Irán túlzott jelenléte sem érdeke egyik félnek sem az országban, így Teherán kiszorítása is közös pont lehet az orosz-amerikai politikában.

A stratégiai tervek közt szerepel a klímaváltozás elleni közös küzdelem, mely talán az egyik legkönnyebben összeegyeztethető kérdés Putyin és Biden között. Mindkét állam támogatója a Párizsi Klímaegyezménynek, ez ügyben már történt is egy nem tervezett találkozó Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és John Kerry, Biden klímaügyi megbízottja között Indiában, amikor is véletlenül éppen ugyanabban a szállodában szálltak meg. Biden számára különsen fontos, hogy ezen a fronton ne üres kézzel menjen haza zöld, demokrata szavazóihoz, az orosz politikában viszont nem fajsúlyos a téma, így nem oszt, nem szoroz, ha sikerül közös nevezőre jutni az amerikaiakkal. Talán ez az a téma, ahol számíthatunk konkrét megállapodásokra.

Gyakorlati kérdés, de lényeges, hogy az elmúlt időszakban megszaporodott diplomata kiutasításokra találjanak valami megoldást, hiszen a nagykövetségek és konzulátusok kölcsönös leépítésével mindkét ország veszít. Romlanak a két ország közti kapcsolatok minden szinten, csökken a hírszerzői tevékenységre a lehetőség, illetve más hatalmakat juttatnak előnyösebb pozícióba a vetélytárs országban. A másik megállapodást eredményezhető kérdés a sokszor akár kétes kémvádak miatt bebörtönzött amerikai és orosz állampolgárok sorsának rendezése, esetleg cseréje. Nem tartozik ide Alekszej Navalnij ügye, akit Moszkva teljes mértékben belügynek tekint. Ám ebben a kérdésben is tettek az oroszok már engedményeket az amerikaiaknak a találkozót megelőzően, így például engedélyezték a polgári orvosi ellátását Navalnijnak a börtönben.

Moszkva számára egyértelmű nyeresége már most van a találkozónak, hiszen azzal, hogy Biden Putyinnal tervezi első nagyhatalmi csúcstalálkozóját (nem Hszi Csin-pinggel) nagyhatalmi státuszba emelte Oroszországot, s talán stratégiai szempontból lényegesebbnek mutatja így a kínai kapcsolatoknál. Mindenképp lényeges kérdés lesz Kína is, illetve a találkozó hatása a kínai-orosz szövetségre. Kézen fekvő lenne, ha Amerika azt tervezné, hogy megpróbálja jobb ajánlattal az oroszokat kifaroltatni a kínaiakkal egyre szorosabbá váló stratégiai együttműködésből. Erre bizonyára Moszkva és Peking is számít, kérdés, hogy Washington tervez-e ilyet, s ha igen, alkuképes-e Kínával szemben? Felmerül még egy olyan opció is akár, hogy Moszkvát nevezte ki a két világvezetésért küzdő hatalom közvetítő erőnek. A háború világpusztító hatásának elkerülése mind Washington, mind Peking számára lényeges szempont, ezt pedig egy békés, versengésre épülő konstrukcióval lehetne elkerülni. Azt látni kell, hogy a nagyhal a világarénában ma az USA mellett Kína, természetesen az oroszok is komoly potenciálokkal rendelkeznek, de nem ők jelentik a legnagyobb kihívást ma Washingtonnak.

Ha a találkozótól nem is várhatunk csodálatos megállapodásokat, maga az esemény létrejötte is fontos tényező a világbéke szempontjából, hiszen rendkívül lényeges, hogy nukleáris nagyhatalmak között rendszeres kommunikációs csatornák működjenek. Amire valóban szolgálnia kell a találkozónak az egy szigorú menetrend megalkotása a kétoldali kapcsolatok és a világ stabilitásának javítására. Az bizonyos, hogy egy konszenzus már meg is született a találkozót megelőző tárgyalásokat követően: mind az amerikaiak, mind az oroszok egyetértenek abban, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok normalizálása mindkét ország érdekében áll, és hozzájárul a globális kiszámíthatósághoz és stabilitáshoz.

Világ tükör | Pannon Hírnök

Kövessen minket: Facebook


Hasonló cikkek