Birodalmak temetője Afganisztán!

Legutóbbi Afganisztánnal kapcsolatos elemzésem óta a fő vonulatban nem történt nagy változás, ám az újabb fejlemények következtében több komoly és aggasztó következmény kezd kirajzolódni – emeli ki világpolitikai újabb jegyzetében Erbszt Adrienn.

A tálibok visszatérésének és az amerikaiak kivonulásának nagyon súlyos hozományai lesznek az amerikai – s ezáltal a nyugati – politika jövőjére, illetve a Közel-Kelet és Közép-Ázsia erőviszonyaira. Mit jelképez Afganisztán? Talán az egysíkú ideológiák, módszerek, világképek globalizációs törekvéseinek elbukását. Először jöttek a britek, felsőbbrendűséggel és pénzzel akarták uralmuk alá vonni az afgán népet, majd a Szovjetunió a puszta erő és tömeg eszközével, végül az Egyesült Államok rohanta le az országot bevetve fegyvert és nyugati felfogású intézményi reformokat. Mindhárom szuperhatalom kísérlete sikertelenséggel zárult, ám hasonló fiaskókkal már számtalanszor szembesülniük kellett az elmúlt évszázad során. Mindazonáltal Afganisztán talán a leglátványosabb kudarc, főleg mivel mindhárman, egymást követően buktak el benne.

Talán a legtöbbeket az a kérdés foglalkoztat, hogy mi fog történni az Egyesült Államokkal? Marad-e az afgán fiaskó után is a világ vezető hatalma? Kétségtelen, hogy erre nem lehet határozott választ adni, azt azonban látni kell, hogy a britek hatalmi státuszának leértéktelenedésében is volt szerepe a sikertelen afgán háborúknak, illetve a Szovjetunió és a bipoláris világrend majdhogynem egy időben omlott össze az afganisztáni orosz hadműveletek végével. Az USA súlyos presztízsbeli károkat biztosan fog szenvedni a jelenlegi események miatt, mely komoly következményekkel járhat, ha Washingtonnak nem sikerül újra a sarkára állnia. Láthattuk, hogy az elmúlt években sorra napvilágra kerültek Washington elhibázott külpolitikai lépéseinek nem csak az amerikaiakra nézve káros eredményei.

Az arab tavasz kirobbantása, az afgán és iraki invázió, illetve a szíriai felkelők támogatása az Asszad kormány ellen a térség amerikai befolyás alá kerítése és a demokrácia exportálása érdekében, mind egyenesen vezettek az olyan minket, európai népeket rendkívül súlyosan érintő folyamatokhoz – hát még a közel-keleti országokat – mint az ellenőrizhetetlen, népvándorlás szintű migrációs hullámok, újabb és még keményebb terrorista csoportok születése és terjeszkedése, illetve a terrormerényletek megjelenése az amerikai szövetséges európai országokban. Egyfajta Wilsoni vízió vezérelt stabilizálási szándékkal ugyan, de teljesmértékben destabilizálódott a Közel-Kelet az amerikai beavatkozások miatt. S az is jól kivehető, hogy csak azon országokban sikerül fenntartani a rendet, ahol valamilyen tekintélyelvű vezetés működik, lásd Irán, Szaúd-Arábia, az Öbölmenti országok, vagy Törökország.

Az Egyesült Államok vezetői nem értették az afgán társadalom, sőt a teljes régió összetettségét, éppen ezért is fulladt kudarcba mind a katonai, mind a polgári átalakítás nyugati mintája. Nem vették figyelembe azt, hogy az újjáépítésnek összhangban kell állnia a nép kultúrájával, hagyományaival, a társadalom etnikai és vallási sokszínűségével. Robert Gates volt amerikai védelmi miniszter (2006-2011) könyvbe foglalta az akkori tapasztalatait, s ő maga is úgy fogalmazott, hogy az USA nem látta sem Afganisztán, sem Irak összetettségét. Szerinte az Egyesült Államok jó a rendszerek megdöntésében, de nem tudja, hogyan lehet ezeket a rendszereket pótolni, vagy hogyan lehet békét teremteni a meghódított országban. Érdekes és egyre inkább beigazolódni látszó konklúzió. Kétségtelen, hogy az amerikaiak nagyszabású infrastrukturális, oktatási, intézményi fejlesztéseket hoztak tető alá, javultak a szociális és egészségügyi szolgáltatások, a média helyzete, s ez reményt adott az afgán fiataloknak, azonban az is hamarosan világossá vált, hogy az amerikaiak védőernyője nélkül mindez képtelen fennmaradni. Hiába fegyverezték, képezték ki afgánok ezreit, azokat a jobb fegyverzetük ellenére sem tudta egyben tartani egy olyan erős ideológia, mint például amivel a tálibok rendelkeznek.

Mindazonáltal nem gondolom, hogy az USA egyszerűen Kína és Oroszország kezébe dobta volna Afganisztánt, ezzel elismerve vereségét és trónjának bizonytalanságát. Egyszerűen ma sokkal fontosabb amerikai külpolitikai prioritások léteznek, mint egy alkalmatlan afgán kormány megmentése óriási pénz és katonai jelenlét árán. Azzal kapcsolatban, hogy milyen nyereségei lehetnek az afganisztáni kivonulásból az Egyesült Államoknak korábbi cikkemben foglalkoztam:

A brit, szovjet és amerikai hódítási minták elbuktak a Közel-Kelet ingoványos talaján, új módszerekre lesz szüksége a nagyhatalmaknak jelenlétük növelésére. Erre lehet példa az oroszok újtípusú szíriai jelenléte, mely során ugyan katonailag a legkorszerűbb haditechnikát sorakoztatták fel, mégis szövetséges szerepben vannak jelen az aktuális szír vezetés mellett. Ezzel a szövetségesi viszonnyal láthatóan elérték a lehető legnagyobb orosz befolyást az országban. Nagyjából működőképes együttműködési rendszert láthatunk az USA és Szaúd-Arábia között, illetve az amerikai-izraeli viszonyokban. A következő évtizedekben a Közel-Kelet politikájának új fejezetét nyithatjuk meg, amikor is egy új szereplő, egy új nagyhatalom kíván újfent megoldást nyújtani a Közel-Kelet háborúira, bonyodalmas viszonyaira.

Kína számára a térség nem a háborúk színtere kell legyen, hiszen az már volt elég, ma újra kell építeni inkább ezen országok infrastruktúráját, kereskedelmét, szolgáltató szektorát és összességében gazdaságukat. Ezen a terepen pedig igazán magabiztosan mozog Peking; eszközei, pénze, tiszta lapja megvan hozzá, ráadásul számos hozadéka van a közel-keleti befektetéseknek. Újabb energiaforrásokra, ásványianyagokra teheti rá a kezét – köthet számára kedvező szerződéseket – illetve kereskedelmi szempontból új útvonalakra – beleértve minden hozzá kapcsolódó infrastruktúrát (út, vasút, kikötő, telekommunikáció, technológia, erőművek, energetikai hálózatok, bankszektor, hitelezés, stb) tehet szert. De vajon a már-már egyfajta hódító ideológiaként működő kínai „Egy Övezet-Egy Út” kezdeményezés nincs szintúgy bukásra ítélve, mint az amerikai, vagy a szovjet elképzelés volt?

Pekingnek a saját gazdasági érdekeinek a kiépítése és védelme a fontos, így ezek megalkotására fog törekedni a Közel-Keleten. A térségben uralkodó vallások, etnikumok őt elsőként, mondhatni hidegen hagyják, hiszen ha a helyzet úgy kívánja teljesen magától értetődőnek tartja, hogy egy azon héten belül leül tárgyalni Iránnal, Szaúd-Arábiával és Törökországgal. Számára a gazdasági érdekeken kívül a radikális iszlám saját területeire áramlásának megakadályozása is rendkívül lényeges, hiszen tíz millió feletti muzulmán ujgur lakosságának egy kisebb szegmense könnyen radikalizálható. Persze a szeparatista mozgalmak létrejöttét az ujgurok köreiben – akár határon belül, de leginkább határon kívül – a kínai kormány erőszakos asszimilálási módszerei és a nemzetközi figyelem is felerősíti.

A lehetséges, jövőben futó kereskedelmi útvonalainak és a hozzá tartozó projektek biztonságának fenntartása a Közel-Kelet harcias vidékein, illetve a különböző helyi politikai korrupciós túlkapások megakadályozása legalább olyan nehézségekbe fog ütközni, mint az iszlamista szervezetekkel való megegyezés arról, hogy kollektív módon mondjanak le kínai muzulmán testvéreikről. Ha netalántán a tálibokkal sikerült is e téren megegyezni, az Iszlám Állammal meglehetősen kérdéses a siker. Nagyjából arra is lehet számítani, hogy Afganisztánban állandóak maradnak a fegyveres összecsapások a tálibok és különböző más erők között, ami ellehetetlenítheti az ásványianyagok kitermelését és szállítását is.

Ilyen nagy körvonalakban is látható, hogy a kínai elképzelésnek is legalább annyi hátulütője lehet, mint az elődök által megpróbált terveknek. Mindazonáltal kétségtelenül új és eddig nem látott befolyásszerzési módozat kibontakozását láthatjuk a Közel-Keleten Peking részéről, s ráadásul egyelőre az egyik nagyhatalom – Oroszország – nem hogy nem nehezíti dolgát, éppen ellenkezőleg számos téren, fronton együttműködnek. Láthatjuk Irán esetében a közös orosz-kínai-iráni hadgyakorlatokat, vagy az Afganisztán kapcsán történő tárgyalásokat a kínaiak és oroszok, illetve a tálib vezetők között. Ráadásul a Sanghaji Együttműködési Szervezet kereteiben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek Közép-Ázsia biztonsági helyzete mellett a Közel-Keletre is. Jelenleg Irán és Afganisztán is rendszeres résztvevőveje a szervezet üléseinek, mely az amerikai kivonulás bejelentése óta megsokszorozta egyeztetései számát.

Jelen állás szerint Peking már tárgyal a még nem elismert tálib vezetéssel a kiaknázatlan természeti erőforrásokról – réz, szén, lítium, olaj – valamint az új Selyemút keretin belül létrehozott Kína-Pakisztán-Afganisztán-Irán gazdasági folyosóról. Érdekesség, hogy ugyan a tálib kormány szinte még nem létezik, elismertsége pedig még nincs, mégis a Wikipédia már lecserélte Afganisztán korábbi zászlóját a tálibok afgán zászlójára. Kína, Oroszország, India és a térség többi országa számára is komoly kockázatot hordoz magában, hogy Afganisztán újra bázisává válik a terrorszervezeteknek, az Iszlám Államon kívül számos akár velük kooperáló radikális csoport is megtalálható, így például tádzsik terroristák, vagy a Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Utóbbiak küzdenek az ujgurok kiválásáért Kínából, előbbiek az orosz szövetséges tádzsik kormány ellen. Az ISIS afgán szervezete komoly fejfájást fog okozni az amerikaiak kivonulását követően a táliboknak is, mivel eddig is sokszor voltak köztük fegyveres összecsapások. Ráadásul egyes hírek szerint a tálibok radikálisabb része szimpatizál velük, így az Iszlám Állam megoszthatja a tálib vezetést is.

Ma természetesen az USA ellenfelei komoly bírálattal illetik Washingtont és azon belül is a Biden adminisztrációt. A kínai állami lapok címlapján az amerikaiak afganisztáni hadműveleteinek sikertelenségét és következményeit kifigurázó karikatúrák hirdetik a nagy ellenfél bukását, az oroszok kissé alázatosabb módon varrnak minden felelősséget Amerika nyakába, emlékezve a még nem is olyan régi kudarcaikra a közel-keleti országban. A gond az Egyesült Államok szempontjából azonban nem az, hogy vetélytársai lehordják a sárga földig, a gond abban van ma, hogy szövetségesei is csalódottan figyelik az amerikai külpolitika hibás mivoltát. Európa számára súlyos terhet jelent az USA hazardírozása a térségben; menekültek inváziói, akik beilleszkedési problémái a bűnözés felszaporodásától a segélyezési rendszerek kipukkadásáig, a radikális iszlám terjedésétől a terrormerényletekig számos téren bontakoznak ki sorra.

A külpolitikai mellé nyúlások sora meglehetősen hosszú, ott van az iraki misszió, mely részben hozzájárult az Iszlám Állam megalakulásához – az utcára tett korábbi iraki katonák által – illetve a térség destabilizálásához. A szíriai beavatkozásból az oroszok jöttek ki jól, az amerikaiak és szövetségeseik pedig sok esetben olyan felkelő ellenzékieket támogattak, akik aztán terrorszervezetekhez csatlakoztak. Ráadásul az óriási menekültáradat ellehetetlenítette a környező országokat és súlyosan megterhelte Európát. Végül, de nem utolsó sorban az arab tavasz talán legjelentősebb bukása; Líbia totális destabilizálása volt, mely ma a közép és nagyhatalmak összecsapásának játszótere lett, ráadásul az eddig Afrikából érkező menekülteket felfogó zsilip szerepe is megszűnt, ami százezrek átjutását tette lehetővé Európába az elmúlt években.

A migráció már önmagában is komoly csalódást okozott Európának, s felerősítette a nyugati politikával szemben szkeptikus pártok népszerűségét. Hasonló kudarcba kezd fulladni az Oroszország körüli volt szovjet államok Moszkva ellen hangolása, hiszen mára Ukrajna és Grúzia is kínos ismerőssé vált mind Brüsszel, mind Washington számára, akik egyre reménytelenebbül követelik a nekik ígért jutalmat: a NATO és EU csatlakozást. Ez azonban láthatóan nem akaródzik a Nyugatnak, ám egyre nehezebb megmagyarázni a miérteket, így Kijev és Tbiliszi is egyre ingerültebben követeli a jussát.

A nyugati szankciók – bár meggyengítették gazdaságilag Oroszországot, Iránt, Törökországot, Észak-Koreát és Venezuelát is – mégsem omlottak össze, sőt politikailag erősödtek is, ahogy a legutóbbi választások eredményeiből is kivehetjük. Ráadásul rendkívül kellemetlen, de szövetkeztek Kínával az új Kelet létrehozásáért. Ma ott tartunk, hogy megfordultak a nyugatorientált kereskedelmi, energetikai útvonalaik, ma már nyugatról keletre tartanak, ahol komoly technológiai, katonai, gazdasági, energetikai, tudományos, politikai, humanitárius együttműködéseken keresztül igyekeznek beérni az Egyesült Államokat közösen. Ma az Európai Unió, de a keleti amerikai szövetséges Japán, Korea, Új-Zéland is aggódva figyelik Washington botladozásait a nemzetközi arénában, miközben nagy ellenfeleik egyre fenyegetőbb szövetségeket kötnek. Lassan mindennapossá válnak az orosz-kínai hadgyakorlatok az Indo-csendes-óceáni térségben, nem beszélve arról, hogy Phenjan gyeplőjét is lassan már csak a kínai-orosz páros tudja valamelyest kézben tartani.

Hasonló értetlenséget és aggodalmat láthattunk a nyugati szövetségesek részéről, amikor az őszi választásokat követően Amerikában megindultak a zavargások, hiszen egy világvezető ország szerepkörébe – akinek nem mellesleg az is feladata, hogy fenntartsa a nukleáris békét – nem fér bele az ilyen mértékű belpolitikai megosztottság.

Talán Trump ma már örül a novemberi elnökválasztás eredményeinek, most visszaadhatja a Covid miatt kapott pofonokat. Akkor Biden őt hibáztatta az amerikai járványügyi helyzet miatt, azonban a jelenlegi állapotokat elnézve, nem láthatunk Bidennél sem nagy járványügyi áttörést. Akkor azonban ezek a vádak Trump fejébe kerültek, vajon Biden végét az Afganisztánnal kapcsolatos, fordított bírálatok jelentik majd? Talán kijelenthetjük, hogy az eredeti terveket figyelembe véve – ha nem módosít jelentősen Trump – nem tudta volna sokkal jobban véghezvinni a kivonulást.

Jelenleg nem látni a volt elnök mondanivalójából, hogy mi az, amitől a folyamatok nem így alakultak volna. Az azért mindenki számára világos, hogy Trump egyezett meg elsősorban a tálibokkal a tökéletlenre sikeredett, dohai megállapodásban, tavaly februárban. A felelősöket a jelenlegi afgán kudarcért azonban az elmúlt húsz év vezetésében kell keresni, az ifjabb Bush vezette adminisztrációtól kezdve Obamán és Trumpon át Bidenig. Utóbbi többszörösen érintett is a kérdésben, hiszen külügyi bizottságot vezetett a szenátusban, majd Obama alelnökeként tevékenykedett, jelenleg pedig elnökként végzi be elődjeivel közösen vétett hibáját.

Fontos kiemelni, hogy milyen éket verhet az Egyesült Államok kormánya és hadserege közé az afganisztáni kudarc, akár az áldozatok hiábavalóságát gondoló bajtársak és hozzátartozók miatt, akár a rosszul meghozott kormányzati/katonai döntések okán bekövetkezett nemzetközi presztízsveszteség miatt. Ez érinti a NATO-t is, hiszen bár amerikai kezdeményezésre, de a katonai szövetség is képviseltette magát a húsz éves háborúban. Meglehetősen rosszul fogja kivenni magát szeptember 11-én, hogy miközben az amerikai nép hatalmas gyász közepette emlékezik meg az ikertornyokat ért terrormerényletek huszadik évfordulójáról, aközben az akkor bűnösnek kikiáltott talibánok éppen kormányt alakítanak. S mindezt mondhatni amerikai jóváhagyással, hiszen egyrészt megegyeztek velük Dohában, másrészt a CIA tárgyalásokat folytatott velük a közelmúltban is, harmadrészt tulajdonképpen visszaadták nekik a teljes országot.

Nem csoda, hogy Biden napi szinten próbálja megmagyarázni a döntéseit a Facebookon, s az sem csoda, hogy mindezt egyre kevesebben tudják befogadni. Nyilvánvaló, hogy az afgán ügy nem olyan belpolitikai kérdés, amely minden réteget megszólít az Egyesült Államokban, azonban a „vereség” híre meglepő gyorsasággal és intenzitással terjedt el még a demokrata-barát sajtóban is, nem hogy a republikánusok médiájában. Azt talán megcáfolhatatlanul kijelenthetjük, hogy a Biden kormány népszerűségében kárt okozott az afganisztáni kivonulás, de leginkább az evakuálás körüli bonyodalmak és a közel kétszáz emberéletet kioltó terrormerénylet a kabuli reptéren. A kérdés jelenleg csak annyi, hogy mekkora is ez a kár? A választ a következő, félidős választásokkor legkésőbb megtudjuk.

Washingtonnak 2001-ben két fő célja volt Afganisztánban, elpusztítani az Al-Kaidát, illetve azokat, akik menedéket biztosítottak számukra – ezek a tálibok, illetve, hogy megakadályozzák az ország újbóli terrorista gócponttá válását. Előbbi és utóbbi sem sikerült összességében, ráadásul mára az Iszlám Állam is befészkelte magát az afgán hegyek közé, s hónapok óta sorozatosan hajt végre terrormerényleteket az országban, s a kabuli reptéren történt terrorcselekmény sem volt az utolsó, ez nem kétséges. Az Al-Kaida és az ISIS szervezetei a nyugati erők kivonulásával kétségtelen, hogy képesek lesznek gyorsan újjáépíteni hálózataikat Afganisztánban. A tálibok és a különböző iszlamista terrorszervezetek ma azt látják, hogy kitartásukkal végül még az USA ellenében is győzedelmeskedni tudtak, elég valószínűtlennek tűnik tehát, hogy megállnak törekvéseikben. Ráadásul az elmúlt években folyamatosak voltak a támadások ellenük a szövetségesek részéről, így meglepő lenne, ha ezt nem kívánnák megtorolni, s ha már helyben nem tudják – mivel lassan mindenkit evakuáltak, aki számított – akkor majd újra utaztatják a terrort.

Nem véletlenül jelentette ki Vlagyimir Putyin a napokban, hogy sem Oroszország, sem a szövetséges közép-ázsiai országok nem kérnek a menekültekből, hiszen azok közt számos terrorista bújhat meg. Az orosz elnök sérelmezte azt a nyugati tervet, miszerint a menekülteket ideiglenesen az Afganisztánnal szomszédos országokba fogadják be, míg az USA és a nyugat-európai államok eldöntik kit fogadnak be. Menekültek áramlani fognak, s az is törvényszerű, hogy a kisebb ellenállás felé indulnak majd meg. Azt is látjuk, hogy új útvonalak alakultak ki Európa felé, mégpedig Fehéroroszország felől, s az ugye világos, hogy Lukasenko nem a farzsebéből húzta elő az afgán bevándorlókat. Valahogy odakerültek a Közel-Keletről, s mivel sem a közép-ázsiai országok, sem Oroszország nem kér belőlük, átengedik őket a számukra amúgy is ellenséges Baltikumba és Lengyelországba. Ma-holnap ott tartunk majd, hogy délről Törökország, keletről Oroszország zsarolja Európát a menekültek rászabadításával, s elgondolkodtató, hogy juthatott ilyen sérülékeny és támadható pozícióba az Európai Unió.

Afganisztán ismét bebizonyította, hogy méltó a birodalmak temetője címre, a világ eddigi, talán legnagyobb szuperhatalma vallott kudarcot területén. A hógolyó elindult az Egyesült Államokkal, de vajon meg tud e még állni e vészesen mélybe zuhanó, egyre több törmeléket magával sodró görgeteg?


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek