Török vagy görög? Észak-Ciprus kérdése újra aktuális
Törökország rendkívül ambiciózus kül- és nemzetpolitikájával egy unalmas percet sem hagy, Erdogannal az élén az ország fékezhetetlennek tűnő lendülettel terjeszkedik kelettől-nyugatra mindenfelé. Ha kell az iszlám segítségével, ha kell a türk tudat felébresztésével, ahol pedig másként nem megy, ott fegyveres erővel, politikai zsarolással. Ankara attól sem rémül meg, hogy konfrontálódjon a nagyhatalmakkal – legyen az a NATO szövetséges Egyesült Államok, vagy a regionális rivális Oroszország – de az sem fékezi magabiztosságát, ha az Európai Unió vezető országaival – Németországgal és Franciaországgal – kell szembe mennie, legyen szó migrációról, vagy EU-s csatlakozásról. Mára szinte minden közvetlen és távolabbi szomszédjával vannak kisebb-nagyobb, akár háborús konfliktusai, ám étvágyát mindez nem, hogy csökkentené, inkább azt láthatjuk, hogy újabb és újabb területeken aktivizálódik.
Annak ellenére, hogy az utóbbi hetekben a hatalmas kiterjedésű tűzvésszel kapcsolatos hírek uralják a nemzetközi és török sajtót, mégis egy másik téma, nevesítve Észak-Ciprus is naprakésszé vált az elmúlt időszak eseményei folytán. Kétségtelen, hogy a pusztító lángok hatással lesznek valamilyen módon a török politika alakulására. Sokan Erdogan bukását látják benne, s őt okolják a hatóságok tehetetlensége miatt, azonban azzal, hogy a gyújtogatással egyre többen a Kurd Munkáspárthoz köthető terroristákat vádolják, elképzelhető az is, hogy éppen fordított eredménnyel fog járni a szörnyű katasztrófa a török elnökre nézve. Az azonban bizonyos, hogy az olyan nagyszabású tervekhez, mint az új Isztambuli-csatorna megépítése, vagy a katonai képességek fejlesztése rengeteg pénzre van szüksége a török kormánynak, aminek egy részét legalább az óriási károkkal járó tűzvészre kell átcsoportosítania. A tűz kezelése és az azt követő kárfelszámolás mindenképp lassító tényező lehet, azonban korántsem jelenti Erdogan és politikai céljainak bukását. Azzal, hogy az állami média egy része hazaárulók terrormerényletének aposztrofálja a tragédiát, nehezebb lesz Erdogant felelősnek beállítani. Ugyanakkor új és veszélyes szintre léphet az országban az egyébként sem egyszerű török-kurd együttélés.
A török elnök július végén úgy döntött, hogy Észak-Ciprusra látogat két napra, s ezzel vállalja a török-görög szembenállás tovább eszkalálódását a Földközi-tengeren. A kettéosztott szigeten Erdogan bejelentette, hogy a kétállami megoldás az egyetlen lehetőség a ciprusi konfliktus megoldására, ami miatt komoly bírálatot kapott nyugattól keletig sokaktól. Mindezzel megkérdőjelezte a hosszú évtizedek óta zajló egyesítést szorgalmazó, nemzetközi tárgyalások eredményességét és megvalósulását. Ezen kívül nagy felháborodást váltott ki az ENSZ-ben az is, hogy a török elnök az elhagyatott tengerparti Varószia város törökök általi, újbóli megnyitásáról is beszélt. Ezzel egyenesen és célirányosan sérti meg az ENSZ Biztonsági Tanácsának azon határozatát, melyben a szellemvárost az Egyesült Nemezetek ellenőrzése alá helyezték.
A török befolyás alatt álló és csak általuk elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság 1974 óta létezik (83-ig Ciprusi Török Szövetségi Állam néven). Függetlenségének fenntartásában hatalmas szerepe van a ma is ott állomásozó török hadseregnek. Komoly nehézségeket okoz az észak-ciprusiaknak a nemzetközi embargó, helyzetük kissé hasonló a Kríméhez. Kikötőit, reptereit, csak az „anyaország” használja, telefonvonala, internete, postai szolgáltatása és pénzneme is török. A de facto állam jóformán csak Törökországon keresztül tud kapcsolódni a világgal, természetesen kiskapuk itt is léteznek.
Az Észak-ciprusi Török Köztársaság gazdaságának húzó ereje az élelmiszer exportja Törökországba, az Európai Unióba és az Egyesült Királyságba, illetve a turizmus. Utóbbi esetén hatalmas beruházások történtek az elmúlt tizenöt évben, ráadásul számos olyan jogi szabályozás könnyedén kikerülhető, vagy egyáltalában nem érvényes az államban, amelyek Törökországban, vagy a Ciprusi Köztársaságban szigorúan betartottak. Így Észak-Ciprusban legális a kaszinózás, illetve könnyebben elérhető ágazattá vált a szexturizmus is, mindezek miatt rendelkezik egy fix célközönséggel például az anyaországból is. Ankara minden szempontból próbálja támogatni és fenntartani a török befolyást a szigeten, így ha kell édesvízszállító vezetéket épít Észak-Ciprus lakosságának ellátására, vagy pénzügyi/gazdasági segélyekben részesíti. A népesség itt mondhatni teljesen török, 33%-uk ciprióta, a maradék Törökországból betelepített török. Ebből kifolyólag vallásilag is egységesen szunnita muzulmánok.
Erdogan és az Észak-ciprusi Török Köztársaság államfőjének, Ersin Tatarnak a kétállamisággal kapcsolatos nyilatkozatait, illetve Varószia megnyitására tett lépéseit a Nyugat egyhangúan elítélte. Anthony Blinken amerikai külügyminiszter provokatívnak, elfogadhatatlannak és a korábbi elkötelezettségükkel összeegyeztethetetlennek nevezte a két vezető megnyilvánulásait, de az Európai Unió részéről nyilatkozó Josep Borrell sem vélekedett a kérdésről sokkal eltérőbben; ő is feszültséggenerálónak nevezte a lépést, illetve figyelmeztette a török elnököt arra, hogy az Európai Unió sosem fogja támogatni a kétállami megoldást. Brüsszel ítélete valószínűleg különösebben nem viseli meg Erdogant, már a „sofagate” ügy kapcsán kifejezte hozzáállását az Európai Unió vezetéséhez.
Varószia az ENSZ szerint csak azok által lakható, akik korábban ott laktak, vagyis az elüldözött görögök által, a törököknek és főleg a török katonaságnak és businessnek semmi keresnivalója a szellemvárosban, még akkor sem, ha jelenleg az ő de facto fennhatóságuk alatt áll. Ritka alkalmak egyikeként az öttagú ENSZ Biztonsági Tanács is egyhangúan ítélte el a Varószia településsel kapcsolatos török terveket, ahogy látjuk, nem tetszik különösebben senkinek sem a nyílt lángon izzó török becsvágy. Elképzelhető, hogy amint a török építőipari vállalatok belevágnak a munkálatokba a kiüresedett városban, az Egyesült Államok – talán Brüsszellel karöltve – szankciókat fog bevezetni ellenük. Az, hogy ezek mennyire lesznek hatásosak, már egy másik kérdés.
Nikosz Anasztadiádisz, a Ciprusi Köztársaság elnöke számos államvezetőnek levélben fejezte ki félelmeit Varószia sorsával és a török előre töréssel kapcsolatban. Az orosz elnök hivatalosan is válaszolt az aggódó államfőnek, s nem is tért el a véleménye nyugati partnereitől, Putyin szerint is elfogadhatatlanok az egyoldalú török fellépések a szigeten. Az oroszok az ENSZ határozataival összhangban azt a nemzetközi megoldást támogatják, mely a megosztott sziget egyesítésében látja a jelenlegi helyzet megoldását.
Lényeges megosztó téma még a ciprusi felek között a földközi-tengeri gázlelőhelyekhez való hozzáférés joga, mely miatt egyre élesebb a katonai feszültség a görögök és a törökök között az utóbbi időben. Erdogan szerint a görögök elutasítják az Észak-Ciprusi Török Köztársaság minden javaslatát a szénhidrogén-erőforrások egyenértékű elosztására. Itt történetesen a Levantine-medencéről van szó, amelyben komoly olaj- és gázmezőkre bukkantak. A mintegy 83 ezer négyzetkilométeres területen eddig Egyiptom, Izrael, Libanon, Szíria és Ciprus osztozkodott úgy, hogy határaik egy részét nem rögzítették nemzetközi szerződések. Onnantól kezdve azonban, hogy gázra és olajra leltek a térségben megindultak a viták a határokról, leginkább azért, hogy kiderüljön kié a felfedezett természeti kincs. A kérdés, nem meglepő módon, az összes fél között feszültséggeneráló hatású. Törökország természetesen azt követeli, hogy az Észak-Ciprusi Török Köztársaságba is jusson gáz, s tény, hogy a de facto országnak a tulajdonjoga a tengeri területekre megoldatlan kérdés. A ciprusi helyzet bizonytalansága a tengereken is bizonytalanná teszi helyzetüket, ez pedig részben kedvez a többi érintett országnak céljaik elérésében, kivéve amikor a törökök is jogot formálnak a gázra és olajra megjelenő hadihajóikkal.
A hivatalos török állásfoglalással párhuzamosan figyelemreméltó javaslatokkal állnak elő az oroszok irányába. Történetesen Hasan Ünal elismert török professzor nyilatkozott úgy, hogy Törökország meg tudna állapodni Oroszországgal a Krím státuszával kapcsolatban, ha Moszkva elismerné az Észak-ciprusi Török Köztársaságot. Ez természetesen nem jelenti Ankara hivatalos álláspontját, ám a Kreml mégis a legmagasabb szintről méltatta válaszra a politikatudomány doktorát. Dmitrij Peszkov, az orosz elnök sajtótitkára úgy reagált a felvetésre, hogy „az orosz régiók soha nem lehetnek és nem is lesznek semmilyen üzlet tárgyai!” Volt olyan orosz kormánypárti képviselő, aki az esetet úgy kommentálta, hogy ha az észak-ciprusi törökök szeretnének hivatalosan is függetlenné válni, tegyék azt, ami a Krímen történt 2014-ben, járuljanak a szavazóurnákhoz és úgy vívják ki önállóságukat.
Figyelembe véve az elmúlt két év rendkívül mozgalmasra sikeredett orosz-török viszonyait – beleértve a karabahi megegyezést, a szíriai hadműveleteket, az iráni tárgyalásokat, energetikai és hadiipari együttműködéseket – továbbá a fekete-tengeri erőviszonyok változását a bejelentett Isztambul-csatorna kapcsán, nem véletlenül születhetett ilyen gondolat egy nagy tiszteletnek örvendő, török professzor részéről.
Az isztambuli egyetem professzora úgy látja, hogy kölcsönösen előnyös lenne az alku, hiszen ha Ciprus egységessé válna, abban az esetben NATO taggá válhatna már a sziget. Bár arról nem szólt, hogy Törökország amúgy is az. Ünal szerint kezdetnek megindulhatna a kétoldali kereskedelem Észak-Ciprus és Oroszország között, ám arról nem tesz említést, hogy az alkuval hogy férne meg Ankara fegyver és más típusú támogatása Ukrajna részére, melyeket éppen az orosz-ukrán fronton tudnak bevetni.
Mindazonáltal, egy Moszkvától kivívott elismerés azért is lenne lényeges, mivel így vétó alá kerülhetnének az ENSZ BT eddigi egységes határozatai a témában, illetve az orosz szövetségi hálóba tartozó, sokszor türk testvérnép országok is követhetnék példáját. Ez azonban egyelőre nem tűnik járható útnak; egyfelől a Kreml nem arról híres, hogy szereti átadni a kezdeményezést és vezetést a nemzetközi ügyeiben, másfelől egyelőre az etnikai és hithű Azerbajdzsántól sem sikerült még a karabahi háborúban nyújtott segítséget követően sem kivívni Észak-Ciprus elismerését. Baku rendkívül óvatos politikus a nemzetközi arénában, ahogy Azerbajdzsán brüsszeli képviseletén is nyilatkozták; a török-azeri szövetségi kapcsolatok miatt nem várható konfrontáció az Európai Unióval kötött stratégiai együttműködésekben. Mindazonáltal azt is látni kell, hogy Erdogan észak-ciprusi delegációjának tagjai közt azeriek is voltak, ami miatt joggal feltételezheti, hogy rászoruló kistestvére kénytelen lesz egy kérdésben markáns kiállást mutatni mellette.
Ahogyan az Egyesült Államok, úgy Oroszország is egyensúlyoz a két Ciprus közt, hisz valamilyen formában mindkét, mögöttes fél a partnerük. Moszkva számára a Ciprusi Köztársaság egyfelől közvetítői szerepet játszhat az EU-val, hiszen korábban számos orosz befektetés történt a szigeten, leginkább az orosz oligarchák részéről, akik offshore övezetként használták az országot. Az utóbbi években azonban lazultak a kötelékek, hiszen egyfelől a pénzügyi mozgásokat érintő jogszabályi szigorítások miatt csökkent az orosz milliárdosok jelenléte a szigeten, másfelől az uniós szankciók miatt sok gazdasági kapcsolat elhalt. Korábban volt szó arról is, hogy orosz hadihajók használhatják majd a ciprusi kikötőket, de ezt végül USA nyomásra elkaszálták. Új lehetőségeket találhatna Moszkva Észak-Ciprusban, de a törökökbe vethető bizalom erősen megkérdőjelezhető orosz szempontból hosszútávon, hiszen mégis több száz éves ellenségeskedés van a hátuk mögött a fekete-tengeri, a kaukázusi és a közép-ázsiai térségben, s a felállás itt nem változott.
Erdogan minden esetre észak-ciprusi hivatalos útján kiadta az ukázt az új török politikának, határozottan kijelentette, hogy Ankara mostantól csak egy megoldást lát a megosztott sziget helyzetére; a kétállamiságot. Ezzel pedig hivatalosan elutasította az ENSZ azon határozatát, mely a két közösség érdekeit figyelembe vevő egyesítést szorgalmazza. Mivel a török elnök kezében sok zsaroló, de legalábbis tagadhatatlanul meggyőző potenciál van, ráadásul remekül kihasználja a nagyhatalmak közt egyre élesedő feszültséget, megteheti mindezt.
Brüsszel évek óta Ankara „jóindulatára” szorul migrációs ügyben, a jelenleg is Törökországban tengődő több millió közel-keleti gazdasági és háborús menekült határon átengedése az EU viselkedésétől és bőkezűségétől függ. Az Egyesült Államoknak szüksége van gyengülő közel-keleti és kaukázusi pozíciói miatt Törökországra, mint katonai, diplomáciai és földrajzi tényezőre, NATO szövetségesre. Oroszország pedig komoly bajba kerülhet az új török csatorna megépítésével, melyet nem fog jelen állás szerint olyan nemzetközi szerződés kontrollálni, mint a Boszporusz esetén érvényben lévő montreux-i szerződés, mely biztosítja az orosz katonai hajók mozgását is a szoroson keresztül. S ezek csak a lényegesebbek, számos más területen is vannak mozgósítható érveik. Persze mindez nem jelenti a törökök mindenhatóságát, nekik is van bőven gyengeségük a többiekkel szemben, ám ezek megléte lényegesen növeli mozgásterüket és magabiztosságukat, hogy felvegyék a kesztyűt a számukra fontos kérdéseket érintő harcokban.
Az észak-ciprusi kérdés török megoldása egyébként nem csak a nemzetközi téren vált ki egyet nem értést. Török Ciprus lakói közt is van kisszámú ellenzék, akik a de facto köztársaság parlamentjében is tiltakoznak sokszor az anyaország részéről fokozódó diktátumok ellen. Ankara őket egyszerűen ellenségeknek nevezi. Erdogan egyébként felvetette a 74-ben elüldözött görögök fokozatos visszatérésének elvi lehetőségét, illetve tulajdonjogi eljárások megindításáról is szó esett, melyek során, ha jóváhagyja az ebben illetékes török hivatal, visszakaphatják korábbi ingatlanjaikat is. A görög fél azonban ebben a folyamatban csapdát lát, véleményük szerint a vagyonkompenzációs bizottsághoz intézett bármilyen fellebbezés a ciprusi török közigazgatás elismerését jelentené. A törökök a görögök „fekete propaganda gépezetét” vádolják a nemzetközi álláspont kialakulása miatt.
Egyelőre úgy tűnik a törökök szankciók nélkül – legalábbis erősebb szankciók nélkül – megússzák a szigettel kapcsolatos döntéseiket. A Nyugat – még ha súlyosan bírálja is Ankarát a kérdésben – nem igazán tud egyelőre mit tenni, mivel a múlt szelleme továbbra is körül lengi. Nem elfelejthető, hogy 1974-ben hallgatásukkal jóváhagyták, hogy a törökök elfoglalják a sziget 37%-át, s később a görögök helyére törököket telepítsenek. Azokban az időkben más szelek fújtak a görög politikában, nyugati részről nem lehetett beállni az akkor végnapjait élő katonai diktatúra mellé, mely nem mellesleg szintén a sziget teljes bekebelezését próbálta meg véghezvinni.
A kérdés emellett messze túllépte a görög és török regionális kereteteket, a Szovjetunió és az Egyesült Államok hidegháborús helyszínévé vált, így nem véletlen, hogy 74-ben a második török inváziót megelőzően az akkori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger azt tanácsolta Gerald Ford elnöknek, hogyha Görögország háborúba lép Törökországgal, akkor Amerikának támogatnia kellene a törököket. Kissinger abból indult ki, hogy Törökország barátsága sokkal fontosabb, hiszen ha elveszítik, félő, hogy egy Kadhafihoz hasonló, amerikai érdekekkel szembemenő rezsim alakul ki Kis-Ázsiában is. Kétségkívül a törökök katonai ereje, szovjet, majd oroszellenes tevékenységei, illetve az ország mérete és stratégiailag kiemelkedően fontos földrajzi elhelyezkedése a Dardanellákkal és a Boszporusszal több kihágást is elbír Washingtonból nézve. Ez ma sincs másképp.
Ankara a szigeten élő törökök védelmére hivatkozva vezényelte hadseregét az 1974-es Attila-hadművelet során a szigetre, ám miután a veszély elmúlt, továbbra is ott maradtak. A török-görög szembenállás komoly terhet helyez a NATO és az EU intézményeire is, s ráadásul a helyzet csak egyre fokozódni látszik a két nép között, hiszen Cipruson kívül a teljes görög-török földközi-tengeri területek helyzete sem tisztázott.
Ma a törökök egyre intenzívebb külpolitikai pániszlamizációs és pánturanizmust támogató hódításait egyre kevésbé tudja a nyugat – de a kelet sem – lenyelni. Míg 1974-ben voltak olyan hangok is nemzetközi szinten, akik a török hadsereget Cipruson a kisebbségek védelmezőjének nevezték, mára ez megszűnt. Ma a Ciprusi Köztársaság az Európai Unió közösségének tagja, katonailag semleges, ám területén kettő brit haditengerészeti bázis is működik. Észak-Ciprus kitaszított, csak az anyaország tartja életben.
Azt látni kell, hogy az etnikai konfliktus a sziget görög és török lakossága között a valóságban nem olyan fatális, mint az izraeli-palesztin, vagy az azeri-örmény viszályokban, a megoldatlansága, egyre látványosabb távolodásuk gazdaságilag és a külső tényezők szerepe járul hozzá elsősorban a feszültség fenntartásához. Az egyértelmű, hogy a Ciprusi Köztársaság Európai Uniós tagságával és nemzetközi elismertségével messze jobb helyzetben van, mint északi szomszédja, s mivel nincs is szüksége tőle – a régi területek visszaszerzésén túl – semmire, nem szorul arra, hogy engedjen tárgyalási pozícióiból. Így Észak-Ciprusnak marad csak az anyaországi támasz, amivel egyre kiszolgáltatottabbá válik politikája Ankarának, s ezzel a két tényezővel pedig kiegyezés a kérdésben, vagy bárminemű egyesülés egyre elképzelhetetlenebbnek látszik.
Amíg Törökország külpolitikájában ennyire markáns stratégiai álmokat dédelget, s amíg ehhez megvan a megfelelően erőskezű vezetés, addig Ankara minden fronton igyekszik befolyását kiterjeszteni, s ez sokak szemét szúrni fogja. Ma Ankara kezét számos ügy megköti, de talán több szabadítja fel, ezért is képes határozottan fellépni a számára érdekelt témákban, legyen az Közép-Ázsiában, a Fekete-tengeren, Európában, vagy a Közel-Keleten. Erdogan remekül kihasználja az amerikai világvezetés megingása miatti bizonytalanságot, illetve Washington a kirajzolódó kínai-orosz szövetséggel vívott nagyhatalmi küzdelmeit. Egyértelmű, hogy most többet megengedhet magának, mint egy erős USA (vagy korábban egy erős Szovjetunió) árnyékában.
Észak-Ciprus ügyében harsány és karakán kijelentéseket hallottunk ugyan a török elnöktől, ám stratégiailag lényeges döntések – Varószia turisztikai és építőipari befektetései aligha minősülnek annak – nem hallottunk. Onnantól válik majd izgalmassá a törökök tevékenysége a szigeten, amikor újabb katonai bázisok alapításáról és energetikai befektetésekről hallunk. Mindaddig inkább színpadi elemeket láthatunk, természetesen ezeket sem kell alábecsülni, meg van nekik is a szerepük, akár előbbiek előkészítése.
