Cuba Libre: a forradalom tovább él, de vajon Castro szelleme is?

Múlt hétvége óta kisebb-nagyobb tüntetésekről lehet hallani Kubából, illetve az Egyesült Államokban élő nagyszámú, kubai emigránsok lakta területekről.

Tavasszal megjelent elemzésemben már szót ejtettem arról, hogy Raul Castro visszavonulása nem feltétlenül eredményezi a forradalom eszméjének folytonosságát – annak ellenére, hogy utódja még meg is felelne ennek – továbbá már akkor számítani lehetett a sínylődő gazdasági helyzet miatti forrongásokra a lakosság körében. Kubára nem tekinthetünk úgy, mint egy távoli zárt világra, az ott történő folyamatok messze többről szólnak mindig, mint egyszerű belpolitikai zűrzavar. Kuba szimbolizálja az imperializmus elleni Dávid és Góliát harcot, ő testesíti meg a nagyhatalmak által elnyomott kis nemzetek szuverenitását. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de összességében a függetlenség és a büszkeség szigeteként vonult be a XX. századi történelembe, miután kivívta szabadságát előbb a spanyol, majd az amerikai gyarmatosítóktól.

Ez év áprilisában történelmi esemény tanúi lehettünk; Havannában, a VIII. Pártkongresszuson, 62 év után véget ért a Castro család hosszú uralma Raul Castro visszavonulásával a pártvezetés éléről. Az utolsó Castro átadta helyét kegyeltjének; Miguel Díaz-Canelnek, aki addigra már az elnöki pozíciót is birtokolta. A tavaszi kongresszus másik legfontosabb megvitatni valója a súlyos állapotba került gazdaság helyzete volt, illetve ezzel egyetemben egy új gazdasági irányvonal elfogadása. Az országot drámai csapásként érte a Szovjetunió szétesése, hiszen így a 90-es évektől megszűnt az a hatalmas pénzügyi segélyezési program, amivel a szovjet pártvezetés hozzájárult Kuba Amerika-ellenes, függetlenségi harcához.

Miguel Díaz-Caneltől – ahogy a Castro fivérek – úgy az elemzők sem vártak nagy változtatásokat, annak ellenére, hogy a 61 éves elnök már nem tartozik az 59-es forradalmi gárdához, s nyitott bizonyos mértékű reformokra is. Egy jó kiállású, már nem katonai egyenruhás, hanem nyugatias-öltönyös vezetőről van szó, aki politikai pályafutása elején még a hosszú hajviseletet és a farmer nadrágot preferálta. Díaz-Canel azonban nem rendelkezik Fidel hihetetlen szónoki tehetségével – bár szerénykednie sem kell azért ezen a téren – ráadásul a Castro nevet körül lengő tisztelet sem járt a pozícióval automatikusan. Mindennek ellenére el kell mondani, hogy minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel karakteresebb politikussá és államfővé tudna válni, mint Raul Castro.

Az új elnöknek nem csak a Castrok utáni korszakon kell átsegítenie az országot – fenntartva a forradalmi eszméket – hanem nagy horderejű gazdasági problémákkal is szembe kell néznie, sőt megoldást is kell rájuk találnia. Fidel halálával és Raul visszalépésével véget ért a Castro korszak, mely mondhatni egyenértékű az 59-es kubai forradalommal is, amely ezt a kis országot a globális nagypolitika központi szereplőjévé tette. A két testvér vezetésével Kubának sikerült legyőznie lokális és regionális válságokat, életben tudta tartani szuverenitásában is a nemzetet és ellent tudott állni világvezető szomszédjának.

Ugyan a világban a feszültség folyamatosan növekszik és egyre több kormány, vagy politikai irányvonal bukik bele a világjárvány óta bekövetkezett bizonytalanságba, Kubát mindez eddig nagyjából elkerülte. Havanna meglehetősen jól tudta kezelni az egészségügyi vonatkozásait a koronavírusnak, ez köszönhető magasan fejlett egészségügyi rendszerének, mely még saját vakcinát is ki tudott fejleszteni. Az utóbbi hónapokban azonban a járvány egyre súlyosabb adatokkal szolgált, s az állami egészségügy alól egyre inkább kicsúszott a talaj. Az ország még szövetségeseitől – az oroszoktól és kínaiaktól – sem hajlandó vakcinát vásárolni, ragaszkodik sajátjához, mellyel a 11 milliós lakosságból eddig 2 millió embert sikerült teljesen beoltani. A lakosság számára eddig biztos pontot jelentő egészségügyi szektor elvérzése a remény elvesztését is jelentette egyben, hiszen kevés dologban tudtak kiemelkedni a világ országai közül, de ebben igen. A járványmutatók megugrása pedig, összeadódva az amúgy is rendkívül rozoga lábakon álló gazdasággal nem csoda, hogy hatalmas feszültséget eredményeztek a szigetország lakosságában. A kormány utolsó tartalékai 2021 májusában véget értek, az ezutáni járványhullámmal pedig Havanna már nem tudott megbirkózni.

A kubai gazdaság romokban hever több meghatározó tényező miatt is. A legfrissebb és egyben legaktuálisabb probléma a világjárvány okozta károk, melyek elsősorban az ország számára oly fontos turisztikai szektor lehetőségeit nullázta le. Adalék információ, hogy épp a világjárvány küszöbén hajtottak végre nagy költségvetésű fejlesztéseket a mára, halálra ítélt turizmusban. A koronavírus okozta gazdasági krízis azonban nem csak Kuba sajátossága, a világon mindenkit érint kisebb-nagyobb mértékben. Kuba gazdasága 11%-ot zuhant a tavalyi évben, éppen annyit, mint a briteké a Covid-19 és a Brexit miatt. Azonban, ahogy a világon uralkodó újabb gazdasági válság kipukkadó lufijához a világjárvány csak a tűt szolgáltatta, úgy Kuba esetén is a vírus mindössze gyorsító katalizátorként került reflektorfénybe. A kubai nép szegénységét leginkább az évtizedek óta fennálló amerikai embargó okozza, melyet az USA annak ellenére tart fent több mint fél évszázada, hogy célját nem tudta elérni. 1962 óta – az akkor kezdődő elszigetelés ellenére – uralmon tudott maradni a forradalmi kommunista párt.

Súlyos tényezője a gazdasági instabilitásnak a már említett szovjet segélyek megvonása, amely az életszínvonal éles visszaeséséhez vezetett. Ennek legsúlyosabb következményei a nagyvolumenű, 1994-es tüntetések lettek, s az orosz gazdasági kapcsolatokat azóta sem sikerült visszaépíteni. Ráadásul ugyan a kínaiak egyre nyitottabb szemmel tekintgetnek a szigetország felé, messze nem fektetnek annyit bele, mint sok más dél-amerikai államba.

Az ország stabilitására igencsak rossz hatással van Kuba erős élelmiszer- és energiaimport függősége – élelmiszer-fogyasztásának 80% -át külföldről hozza be. Energiahordozók terén pedig szintén egyre nehézkesebb a helyzete, hiszen legnagyobb importőre, Venezuela, az őt is érintő, súlyos amerikai szankciók következtébe lényegesen kevesebb olajat tud a szigetországnak exportálni. Mindezt figyelembe véve nem véletlenül van hiány sokszor az alapvető árucikkekből, emellett az elektromos áramszolgáltatás működésének kimaradása is gyakori.

Az emberek most elsősorban a rossz életminőség miatt vonultak utcára, hiszen egyre nagyobb élelmiszer és gyógyszer hiány alakult ki az országban. Azonban – ahogy azt most már látjuk – túl sok tényezős ennek a hiánynak az eredet, mindre kellenének alternatív megoldások, de valószínűleg a legnagyobb hatásai az amerikai szankciók feloldásának, vagy legalább enyhítésének lennének. Nyilvánvaló, hogy a kormányt komoly döntések meghozatala és lépések sora várja, ha szeretné csillapítani a feszültségeket, s mivel Miguel Díaz-Canel jelenleg a két legmagasabb pozíciót is egymaga tölti be, ehhez minden jogköre meg is van. A kubai elnök egy mondatban foglalta össze reformpolitikáját korábban: „minden kedvező, ami ösztönzi a termelést, megszünteti a bürokráciát és előnyös a termelők számára!” S valóban, azon túl, hogy szükség van a mezőgazdaság liberalizálására, valamint a kis- és középvállalkozások támogatására a nagyvállalatokkal szemben, fontos a folyamatok fölött elhatalmasodott bürokrácia optimalizálása is.

Az világosan látszik, hogy a kubai gazdaság stabilizálása rövidtávon csak nagyhatalmi segítséggel valósítható meg. A régi elvtárs és szövetséges oroszok ma nincsenek olyan pénzügyi helyzetben, hogy ki tudnák húzni a csávából régi barátaikat, még akkor se, ha az jelentősen növelné befolyásukat a térségben az USA nagy bánatára. A kínaiak természetesen szolidaritást vállalnak a havannai kormány mellett, hiszen ideológiailag és geopolitikailag is egy az érdekük, ráadásul Peking az oroszokkal ellentétben rendelkezik elegendő tőkével a szigetország kisegítésére. Azonban ez lassú folyamat, s a szuverenitására oly mértékben érzékeny kubai kommunista kormány részéről számos lemondással járna, ám ezzel Amerika után csöbörből-vödörbe kerülhetnek. A kínai jelenlét egyébként feltűnően alacsonyabb más térségekhez, országokhoz képest, s nem valószínű, hogy Kuba jelentéktelensége állna e mögött. Havanna 1959-re megszabadult először a spanyol gyarmati sorstól, majd a nem sokkal kedvezőbb amerikai félgyarmati státusztól is, nem valószínű, hogy ennyi áldozattal a háta mögött, újabb nagyhatalomnak adná át az ország irányítókormányát.

A tüntetések egyébként meglepően kis figyelmet kaptak a sajtó részéről és a nemzetközi közösségek sem aktivizálódtak annyira, mint például a fehéroroszországi tüntetések kapcsán. Kuba kérdése még azonos oldalakon is megosztó téma sokszor. Bár a nyugati közösségek sokszor elítélik a súlyos amerikai embargót, de ezzel párhuzamosan magát a kommunista kormányt is. Az Egyesült Államokon belül sem sokkal egyszerűbb állást foglalni. Egészen Obama elnökké választásáig sok változást nem láttunk az USA és Kuba kapcsolataiban. A demokrata elnök vezetésével – akinek Biden alelnöke és külügye egyik fő motorja volt – megindult az enyhülés a két ország között, visszaállították a diplomáciai kapcsolatokat, illetve kisebb enyhítésekre is sor került Washington részéről. Obama és Raul Castro személyesen is találkozott, az amerikai elnök még a szigetország fővárosában is tiszteletét tette. Azonban Obama után Trump teljesen kifarolt az enyhülés politikájából, s még nagyobb szigorításokat vezetett be a szigetországgal szemben. Ma Biden nincs könnyű helyzetben, már elnöksége kezdetén jelezte, hogy Kuba nem élvez prioritást a Fehér Ház aktuális politikájában. Ehhez hűen is viselkedik, elmismásolt válaszokkal próbálja elkerülni a határozott állásfoglalást.

Annak kilátásai, hogy Biden feloldja a kubai szankciókat homályosak, egyrészt mivel Washingtonnak most nincs ideje Kubára – van elég más problémája (Kína, EU, Oroszország, Afganisztán, Irán), másrészt közelednek a félidős választások, és az általában billegő Floridában Trump számottevő előnnyel nyerte meg az előző választásokat.

Kuba kérdése komolyan megosztja a kormányzó Demokrata Pártot, ráadásul eddig egyedülálló módon, hiszen ilyen szembe ütközést sem az orosz, sem a kínai, sem a közel-keleti téma nem tudott kiváltani a képviselőtársak között. Arra a kérdésre, hogy ez miért alakult így meglehetősen egyszerű a válasz; 1959 óta zsiliprendszerszerűen kienged a kubai kormány Amerikába vágyó elégedetleneket, a legnagyobb ilyen hullám 1994-ben volt, amikor is az akkori súlyos kormányellenes tüntetések egyik megoldásaként Fidel Castro a kivándorlás időszakos megengedését látta. Mára a kubai eseményekkel párhuzamosan az Egyesült Államok meglehetősen markáns migrációs válsággal küzd déli határain, s ahogyan republikánus elődje, Biden sem igazán szeretné beengedni a számtalan nincstelen közép-amerikai és karibi bevándorlót. Ő maga ebben határozott állásfoglalást nehezen tehet szavazóbázisa miatt, szócsővének tapasztalatlanabb, ám bevándorló felmenőkkel rendelkező alelnökét nevezte ki. Kamala Harris hetekkel ezelőtt ki is jelentette, hogy ne jöjjenek Amerikába délről migránsok.

Ma a Kubából érkezők a harmadik legnagyobb bevándorló csoport az Egyesült Államokba, ebből kifolyólag számuk is jelentős az országban, legtöbbjük pedig a Kuba partjaihoz oly közeli Florida államban tömörül. Florida republikánus központnak számít, ráadásul Donald Trump jelenlegi „harci bázisa” is. Ebben az államban nagyon nehéz dolga van a demokratáknak, nagyon meg kell küzdeniük minden egyes szavazatért, így rendkívül fontos, hogy a kubai kormányellenes lépéseket támogató bevándorlók közösségének tetszését is el tudják nyerni. Így nem véletlen, hogy a Demokrata Párt floridai képviselői a szankciók feloldása ellen vannak, nekik ez óriási öngól lenne.

Nem ez a helyzet a Republikánus Pártban, ők ugyanis egységesen a szigorítások fenntartása és fokozása mellett állnak ki és súlyosan bírálják az elnök általuk gyengének tartott Kuba-politikáját. Mindenképp lényeges Biden és stábjának nem túl markáns kiállása a kérdésben, a szokásos szövegek ugyan elhangzanak – támogatják a tüntetőket, az emberi jogokat, elítélik és működésképtelennek nevezik a kommunista kormányt – azonban mintha nem bátorítanák annyira a tüntetőket. Ez pedig annak fényében, hogy milyen súlyos migrációs krízis alakult ki déli határaiknál – többek között kubai emigránsok miatt is – teljesen racionális döntésnek tűnhet.

A republikánusok és a demokraták egyetértenek abban, hogy Kuba amerikai érdekövezetté kell újra váljon, azonban eltérő megközelítést alkalmaznak ennek megvalósítására. A demokraták a kubai kommunista párttal fenntartott kapcsolatok normalizálására és a Demokrata Párt balszárnyának fokozatos kielégítésére törekszenek, míg a Republikánus Párt nem akar párbeszédet a kubai kommunistákkal, hanem a rendszer megdöntésében hisznek.

Nehéz megítélni, hogy valóban mi is zajlik a szigetországban, sajnos a sajtó és a politikusok is sokszor megbízhatatlan, manipulatív felvételekre hivatkoznak. A Reuters hírügynökség hívta fel a figyelmet arra, hogy számos amerikai és nyugati lap például hatalmas tömegtüntetésekről adott hírt úgy, hogy mellé egy 2018-as kubai kommunista pártot támogató felvonulás felvételét csatolták, melyen valóban óriási tömeg hömpölygött. Ezzel szemben a korlátozott internetkapcsolatok ellenére kiszivárgott felvételeken jóval kevesebb ember látszik. A kubai elnök a közösségi médiát hazugsággal, manipulálással vádolja és a sajtó terrorizmusának értékelte tevékenységüket. Díaz-Canel szerint a tüntetéseket az Egyesült Államok és az amerikai maffia szervezete és készítette elő. Az események ténylegesen súlyosságát jelentheti azonban az, hogy Diaz-Canel sürgősen elutazott San Antonio de los Bañosba, abba a kikötővárosba, ahol valószínűsíthetően elkezdődtek az első tiltakozások, hogy megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket.

Egyes felvételeken nem csak az árucikkek, az elektromosság és a vakcina hiány miatt emelik fel a szavukat a tüntetők, hanem kormány ellenes lózungok is hallhatóak. A kubai tüntetésekkel párhuzamosan más országokban – de elsősorban az Egyesült Államokban – is zajlanak szimpátia tüntetések a felkelő kubaiak mellett, ezeken a létszám sokszor mintha nagyobb is lenne, mint a szigetországban levőkön. Miami város ad otthont az egyik legnagyobb kubai diaszpórának, itt számos nagyszabású tüntetésről tudósítottak még ma is. A kormányellenes tüntetések mellett, az elnök felhívására, a kubai kormányt támogató felvonulások is kezdődtek.

A kubai kormány egyértelműen a Facebook, a Twitter, illetve az amerikai kormány által összhangolt, szervezett támadásról beszél a szigetország ellen. Érdekes nyilatkozat hangzott el a havannai kínai nagykövetség részéről, amikor arra figyelmeztetett, hogy a kubai kormány „hamarosan bőséges mennyiségű bizonyítékot nyújt be e vádakról az Egyesült Államok kormányának és a Twitternek.” Azonban olyan vádak is napvilágot láttak (melyeket éppen az előbbi is segít hitelesíteni), amelyben kínai beavatkozást láttak az internethálózat blokkolására, hogy ezzel segítsék a kommunista kormányt. Ezt állította például a republikánusok harcias floridai szenátora Marco Rubio, aki határozottan elítéli Biden gyengekezű politikáját a kubai kormánnyal szemben.

Azt megítélni, hogy amit ma látunk Kubában a vég kezdete-e, vagy éppen a kezdet vége lesz, nehéz megítélni, elsősorban a hiányos, vagy meghamisított információknak köszönhetően. Azt azonban látni kell, hogy ahogyan az 1994-es tüntetéseknek, úgy a mostaninak sincsenek vezetői, akik felkarolnák az elégedetlen tömegeket, illetve a kubai emberek általános amerikai ellenességéről is szót kell ejteni. Kuba az elmúlt évtizedekben átélt jobb és rosszabb időszakokat, ám megtartotta függetlenségét, ellenben sok példát látott a környező országokban az amerikai beavatkozásra és az ígért demokrácia és jólét kiépítésének kudarcára. Elég, ha csak Haitira, Puerto Ricora, vagy az Északi-háromszög szegénységben és bűnözésben fuldokló országaira gondolunk. Valószínűsíthető, hogy a kormányellenes kubaiakban az elégedetlenség még nem oltotta ki a vérükbe ivódott bizalmatlanságot Amerikával szemben. Ugyan az amerikai félgyarmati státusz rossz emlékei már régen voltak, mind a kormány a forradalmi eszme fenntartásával, mind az amerikai kormány a hatvan éves szankcióival, köztudatban tartja azt a szigetországban.

Mindenképpen lényeges azt is látni, hogy Kuba folyamatos fejlődésben, mozgásban van. Ezt már maga Fidel Castro kezdte meg a gazdaságot liberalizáló lépésekkel, majd testvére folytatta. Castro a jól ismert kínai útra próbálta ráirányítani országát, hogy adaptálja a világon jelenleg legsikeresebben működő hibrid kínai gazdaságpolitikát, mely egyfelől a kommunista párt ellenőrzése alatt áll, másfelől viszont beintegrálta a kapitalista piacgazdaság számos pozitívumát is. A kubai politika egyfelől megtartja irányító szerepét, de másfelől a magánszektor tágul, a gazdaság liberalizálódik, természetesen lehetőségei messze szerényebbek Kínánál. Meglátjuk, mire jut Kuba a kommunista pártrendszer és a kapitalista piacgazdaság ötvözésével létrejött, bevált kínai hibrid modellel. Tehát lényeges pont, hogy a változás Kubában már megkezdődött a 90-es évek közepe tájékától, a hatásra azonban várni kell.

A kubai elnök, ahogy írtam az amerikaiak kezét látja a tüntetések mögött, ám azt nem részletezte, hogy a demokratákét, vagy a republikánusokét, azonban fel kell tennünk azt a kérdést, kell-e most Bidennek egy újabb feszültség gócpont országa határán, szüksége van-e még több menekültre? Azt gondolom, hogy racionális amerikai nemzetbiztonsági érdek lenne egy Amerika-barát kubai vezetés, azonban, ahogy 1962-ben sem, most sem minden áron. Tény, hogy Kína jön föl Dél-Amerikában; új csatornát épít a panamai közvetlen közelében, Nicaraguában, támogatja a latin-amerikai országok gazdasági és pénzügyi szektorját. Tény, hogy Oroszország katonailag jelen van már Venezuelában és Glonass navigációs rendszerközpontot létesített Nicaraguában. Kuba az Egyesült Államok mindkét nagy ellenfelének szövetségese politikailag és gazdaságilag is, ráadásul támogatja az USA ellenes hangokat Dél-Amerikában.

karib-terseg

Azonban Kuba területén 1903 óta örök bérlési joggal jelen van az amerikai haditengerészet a Guantánamoi Támaszponton, sem orosz, sem kínai nincs a szigetország területén. Az USA a katonai támaszponttal könnyedén át tudja hidalni a Kuba földrajzi fekvéséből és politikai ellenállásából adódó fizikai akadályt dél fele, a szomszédos szigetek, illetve a latin-amerikai országok jelentős része pedig az ő szövetségesei. Az USA vezető hatalom a térségben, de nem szabad elbagatellizálni a kínai és orosz törekvéseket a régióban. Láthattuk, hogy Venezuela esetében például Washington elbukott, ahogy eddig Kuba kapcsán se aratott sikert politikája. Dél-Amerika folytonosan forrong, aki ma szövetséges, könnyen válhat ellenlábassá; Bolívia, Kolumbia, Brazília és még sorolhatnánk.

A jelenlegi kubai események kapcsán azt is figyelembe kell vennie az amerikai vezetésnek, hogy minél jobban támogatja az utcai tüntetőket, annál nagyobb fegyvert ad a havannai kormány kezébe is, hiszen már most a tüntetések magyarázataként az amerikai beavatkozást népszerűsítik, ami sokakat eltántoríthat a tüntetésben való részvételtől.

Összességében az afganisztáni kudarc után nem biztos, hogy célszerű lenne felvállalni egy ennyire megosztó konfliktust, mint a kubai. Főleg, hogy az amerikai gazdasági szankciók működése erősen megkérdőjelezhetők ennyi év távlatából, számos esetben ellenkező hatást értek el: Oroszország miattuk Kínával lépett szövetségbe, Venezuelában maradt Maduro (kínai-orosz szövetséggel), Irán tartja magát a Közel-Keleten, sőt továbbra is prominens középhatalom (kínai-orosz szövetséggel), Kuba fennmaradt 60 év embargó után is többnyire stabilan (orosz és kínai szövetséggel). Az amerikai szankciók következtében ezek az országok nem összeomlottak és nem is tértek vissza a nyugati világhoz térden állva, hanem Peking és Moszkva felé fordultak szövetségért az USA ellen. Ha Washington feloldaná az embargót, magától kezdene olvadni a jég a két nemzet között – ahogy azt Obama rövidke ideje alatt láttuk – s talán a kínai segítségre se szorulnának úgy rá.

forrás


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek