Karácsony előtt a legtöbb településen szerveznek valamilyen össznépi vigadalmat, a Mikulás napja, a karácsonyi vásár, vagy egy disznóölés jó alkalom arra, hogy a régi jó Néró által megfogalmazott mondást betartva – kenyeret és cirkuszt a népnek – az embereknek örömet szerezzenek a szervezők. Nem is lenne ezzel baj…
Sőt, ezek a rendezvények nagyon jó alkalmat adnak arra, hogy az emberek beszélgessenek egymással – wifi a rendezvényeken nincsen, bár tény, az emberek többségének van mobilnetje. Mégis, látni, ahogy az emberek a forralt bor mellett beszélgetnek, mondják a magukét. Jó lehetőség ez arra, hogy a helyi képviselőkkel és a polgármesterrel, illetve így választások előtt, a jelöltekkel is megbeszéljenek pár problémát.
Ez esett meg szülőfalumban is, ahol alpolgármesterként tevékenykedem. Nem mellesleg jelöltje vagyok a Magyar Közösség Pártjának. Amit sokan tudnak is. Igen ám, de ez a település, Pozsony közelségében, már elveszítette magyar jellegét, a 2011-es népszámlálás szerint a lakosság 20,37 százaléka vallotta magát magyarnak, ez az arány az óta – valószínűleg – tovább romlott. Egyrészt a betelepülők miatt, másrészt az miatt, hogy több mint negyven évvel ezelőtt a magyar iskola bezárta kapuit. A szülők pedig általában nem akarják utaztatni gyermeküket a szomszédos településre, bár akadnak kivételek. Ilyen kivételek voltunk mi is. A közeli város magyar iskolájába jártunk.
De sokan nem, és az ilyen emberek enyhén ittas állapotban, megdöbbentő kérdéseket tesznek fel önmaguknak, melyek egyébként kimerítik a költői kérdés kategóriát. Mégpedig: Te miért vagy magyar? És én mi vagyok? Az első kérdésre egyértelmű a válaszom, mert nagyszüleim is azok, és mert annak neveltek, mert annak érzem és vallom magam. A másikra, sajnos, nem tudok felelni. A gond az, hogy maga az illető sem. De nagyjából a következőket mondta: ha anyám magyar, apám magyar és otthon magyarul beszélünk, akkor nekem is magyarnak kell lennem. De szlovák iskolába jártam, mert oda írattak be, akkor szlovák vagyok, és ezzel szlovák lett az anyanyelvem is. Ezt az utolsó kijelentést egy a faluba házasodott szlovák nő, (aki hajlandó volt legalább annyit megtanulni magyarul, hogyha nem is válaszol, legalábbis mindent megértsen) nemes egyszerűséggel hülyeségnek nevezett, mivel csak egy anyja van az embernek, márpedig, ha az éppen magyar, akkor: az nem lehet szlovák, azaz az illető gyerekének anyanyelve csak magyar lehet. A beszélgetésbe egy idő után már inkább nem szóltam bele. Az elején még arról próbáltam meggyőzni falubelimet, hogy attól, hogy valaki szlovák iskolába járt, még lehet magyar, amivel többen egyet is értettek, de ő csak mondta a magáét. Majd azzal próbálkoztam, hogy az egyik írónk szerint (mondtam a nevét is, Illyés Gyula, de a szlovák iskolában róla semmit sem tanultak, így nem is hallottak róla), az a magyar, aki annak érzi, vallja magát. De érveim nem voltak elégségesek számára. Továbbra is azt mondogatta, hogy nem tudja, milyen nemzetiségű. Hát úgy döntöttem, talán a rendezvényről hazafelé vezető úton, majd dűlőre jut… Önmagával.
Én pedig sokáig azon gondolkoztam, vajon hány olyan ember él a faluban, a Felvidéken, akik nem tudják eldöntetni, melyik nemzethez tartoznak. Az identitás válság sok más lelki válság okozója is lehet. A legnagyobb gondom az egésszel az, hogy van olyan politikus, aki erre épít. Aminek következménye lehet majd, hogy tíz év múlva, „fehér varjak” lesznek azok a magyarok, akik teljesen tisztában vannak identitásukkal, és tudni fogják, hogy hova tartoznak. Tényleg ez lenne a cél? Talán erről is döntünk 2016. március 5-én!
Neszméri Tünde
