Durica Katarina Somorján nőtt fel, a Nagyszombati Egyetemen tanult. 20 évesen Egyiptomba költözött fél évre, majd a következő években újra utazott. Összeadva évekig dolgozott arab országokban – Egyiptomban, Jordániában, Tunéziában és Törökországban. Tapasztalataiból és az ott megélt élményeiből született első regénye, a Szökés Egyiptomba, amely szlovák fordításban is megjelent és hónapokig vezette a sikerlistákat. Azóta Budapestre költözött, és sok tapasztalatot szerzett a nyugati világban is. Volt idegenvezető, egy szlovákiai magyar miniszter szóvivője, és éjszakai mozitakarító az Egyesült Államokban. Tartott viziaerobik órákat nyugdíjas turista csoportoknak Törökországban, részt vett politikai kampányban. Jelenleg újságíróként dolgozik, több hazai online lapnak tudósít és magazinoknak ír. Férje Feledy Botond külpolitikai szakértő, két kis gyermeket nevelnek.
Hogyan lettél író, mi volt az első könyved inspirációja?
Mindig is szerettem írni, érdekeltek a kis történetek, az anekdoták, a pletykák. Mindig szerettem volna „megörökíteni” azt a részét a világnak, amit látok. Sok olyan történet volt bennem, amit nem tudtam sehová megírni – sem internetes portálnak, sem magazinnak, mert nem volt aktuálpolitikai jellege. Tunéziai esküvő, török körülmetélési szertartás, fegyvercsempészet Egyiptomban – az ilyen emlékeimet szőttem bele az első regényembe. Úgy láttam, hogy ezek kordokumentumként is használható események, sztorik – ezekhez jól jött a regény műfaj.
Hány országban jártál, mi mindent csináltál, mielőtt megjelent volna az első regényed?
Sok mindent. 17 éves korom óta dolgozom, akkor árufeltöltő voltam otthon, a Csallóközben. Gimi után remek lehetőség volt, hogy kis pénzt keressek. Hajnali ötre jártam, akkor nyitottunk. Az egyetem alatt szállodában is dolgoztam takarítóként, pincérnőként egy nyarat pedig a barátnőimmel Amerikában töltöttünk, ott éjszakai mozitakarító voltam. Most visszanézve nagyon örülök, hogy ilyen jellegű munkát is végeztem. Úgy érzem keményebbé tett. 20 évesen Egyiptomba költöztem fél évre, majd a következő évben ismét mentem. Összeadva, éveket töltöttem arab országokban. Idegenvezettem és egy itteni utazási iroda telepített képviselője voltam. Minden munkamegbeszélésen én voltam az egyetlen nő. Aztán egy ideig a Karib-szigeteken próbálkoztam, egy parányi szigeten, ahol a lakosság több, mint 95 százaléka fekete. Virítottam fehér, európai nőként a feketék közt. Amikor végleg hazaköltöztem Pozsonyba, egy kortárs képzőművészeti galériát vezettem (az egyetemen művészettörténetet tanultam). Fiatal művészek alkotásaival kereskedtem majd egy szlovákiai magyar miniszter szóvivője voltam.
Hol játszódik a Szlovákul szeretni című regény?
Több helyszínen. Tanzániában indul a történet, aztán Ausztrián, Svájcon, Magyarországon át jutnak a szereplőink Szlovákiáig. Benne van Somorja és a csallóközi Nyékvárkony is.
A saját élményeidet is beleépítetted?
Többet is! Például az afrikai kereskedő, Pilly Pilly-t. A főszereplő, Petra műkereskedőként dolgozik és egy alkalommal Francescával, az olasz barátnőjével viaszképet mennek vásárolni. Így találkoznak ezzel a vicces nevű emberrel. A történet valós, egy az egyben megtörtént, amikor Tanzániában jártunk. A helyi férfi elvezetett minket egy műhelybe, ott kiválasztottunk egy képet és ötven dollárossal fizettünk neki. Ő elszaladt felváltani. Vártunk rá, aztán egy idő után biztosra vettük, hogy Pilly Pilly nem jön vissza többe és lenyúlta a visszajárót. Aztán egyszer csak megjelent, kezében a pénzzel. Ötven dollár nagy pénz, még a postán is csak nehezen tudták felváltani, mondta és elnézést kért, hogy megvárakoztatott minket. Elszégyelltem magam, hogy bedőltem egy ócska sztereotípiának.
Melyik utad volt a legemlékezetesebb?
A regény szempontjából talán Tanzánia, ahol a férjemmel két hónapot töltöttünk el, nem sokkal a megismerkedésünk után. Amikor Törökországban dolgoztam, megismerkedtem egy magyar lánnyal, akinek az unokatestvére Magyarországon járt egyetemre, de Afrikában dolgozik iszonyatosan gazdag fehér embereknek. Ő vitt el minket luxus szafarira. El sem hittük, hogy habár sátorban ébredtünk, igazi luxust kaptunk – kristálypohár, és hófehér abrosz… Felébredtünk reggel a szavanna szélén, és a mosdótartályt már feltöltötték forró vízzel. Ha éjjel mosdóba mentünk, fegyveresek világították az utat és kísértek, hogy minél nagyobb biztonságban legyünk a vadállatok elől. Érdekes és izgalmas két hónap volt, de Afrikát nem lehet sokáig bírni. Nyomasztó az a hihetetlen szegénység, amivel találkoztunk, bűntudatunk volt. A pazarló európai életmódnak ott nyoma sincs…
A regényed főszereplője, Petra és közted van párhuzam?
A főszereplő egy fiktív nő, harmincas éveiben járó szlovákiai magyar nő, aki keményen dolgozik. Sokan tudunk vele azonosulni, sok mindenkinek hasonló életútja van, mint neki. Van azonban olyan szereplő, akit egy az egyben egy ismerősről mintáztam…
Ki ő?
Károly, aki regényben Petra édesapja. A nyolcvanas években disszidált Csehszlovákiából, előbb Ausztriába, majd Ausztráliába ment. Az ő története teljesen valós, megosztotta velem szökésének történetét. Több barátja próbálkozott a zöldhatárnál, volt, akinek sikerült, de a legtöbbjüket elfogták. Évekre börtönbe kerültek. Ő hamis papírokkal és igazolásokkal tudott kijutni Ausztriába úgy, hogy felszállt egy buszra. Rengeteg lefizetett határőr, befőttes gumival összefogott pénzköteg kellett ahhoz, hogy sikerüljön neki. A családjának sem szólt. A felesége és anyja a házuknál kopogtató rendőröktől tudták meg, hogy Károly (akit a regényben így nevezünk) kiszökött és sosem látják viszont. Elmondta pontosan, hogyan zajlott mindez, milyen galibákba keveredett, a nevét azonban nem írtam le. Megígértem neki, és ehhez tartom magam.
Az ő története egyáltalán nem volt egyedi eset. A pozsonyi Nemzet Emlékezete Intézetébe jártam kutatni és konzultálni, számos hasonló sorsot ismerhettem meg. Évente több százan próbálkoztak a zöldhatáron átjutni, ezek a szökések általában kurdarccal végződtek, mert a határ nagyon komoly rendszerrel volt védve. A csehszlovák kommunizmus poklát törekedtem bemutatni. Szétszakított családok, besúgásra kényszerített kisemberek, egymás ellen fordított testvérek és barátok… Ezek a történetek valahogy kivesztek a köztudatból. Csehszlovákiáról mindenkinek sok szép emléke van, nosztalgiázunk a retro cuccok fölött, sokan visszasírják a régi csokoládékat, Škoda autót meg a magas-tátrai nyaralásokat, miközben elfeledkezünk arról, hogy azt a világot milyen kemény, kegyetlen rendszer tartotta fönn.
Szlovákul szeretni
„Hazatérni annyi, mint elszámolni mindazzal, amit magad mögött hagytál.”
Hosszú, izgalommal teli az út az 1980-as évek Csehszlovákiájától Ausztráliáig, a 2000-es években Pozsonytól Tanzániáig – és ez az út családi titkokkal van kikövezve. Petra, a regény főszereplője műkereskedőként dolgozik a Kilimandzsáró lábánál. Itt ismerkedik meg Salival, a ruandai mészárlások egyik túlélőjével, aki alapjaiban borítja fel a lány kényelmes, jól megszokott kis világát. Ők ketten egymásra találnak. A valóság azonban kopogtat az ajtón. Rég nem látott, a nyolcvanas években Csehszlovákiából emigrált édesapja, Károly betegsége kibillenti Petrát a fekete kontinens romantikájából.
Veréb Veronika
képek: Durica Katarina archívuma
Megjelent a Szabad Újság május 4-i számában.
