Egy lelkiismeretes szolgáltatás felemelkedése és bukása.
A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.
Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.
Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.
170-100
Ezen a számon a telefon Különleges Tudakozója jelentkezik, és minden kérdésre válaszol.
Mind többen fordulnak hozzá, mind nehezebbet kérdeznek. (Volt-e Szűz Máriának menstruációja a szeplőtlen fogantatás után? Hiányzott-e a zeneszerzőknek a zongora, amikor még nem volt föltalálva? Marx és Engels véletlenül kerültek-e össze, vagy pedig determinálva volt ez a találkozás? Elképzelhető-e, hogy egy normális zebrapárnak nem csíkos, hanem pepita legyen a csikaja? És akadnak még vadabbak is!)
Egyre több tudóst és szakembert szerződtettek, kb. százhúsz munkacsoportot szerveztek, valóságos agytrösztöt hoztak létre a telefonközpontban. Összeköttetésbe léptek a Szent Szidónussal és az angol Royal Academyvel. Így aztán már a legfontosabb kérdéseket is megválaszolják, habár, ami természetes, komplikáltabb lett az adminisztráció.
Mindez azonban nem csorbítja a lelkiismeretes válaszadást! Csak egyetlen példa:
– Ne tessék haragudni. Itt egy kis krokodilusra ráesett a labda.
– Milyen kicsi?
– Úgy egy arasz.
– Akkor az csak gyík.
Vélnéd, ilyen lappáliákkal nem bajlódnak. Dehogynem! A központ sietve kapcsolja az elsősegély-csoportot. Egy orvos jelentkezik, akit életmentésért már többször kitüntettek. Első kérdése ez:
– Önök szintén gyíkok?
– Nem, kérem. Mi az Első István Gimnázium tanulói vagyunk.
– Tehát nem rokonai az áldozatnak? Az más! Mi ugyanis családtagoknak nem adunk diagnózist.
– Most láttuk őt először. Futballoztunk, és ráesett a labda.
– Lélegzik?
– Igen.
– Szívműködése van?
– Szabályosan működik a szíve. Csak az a baj, hogy nem megy el a pálya közepéről.
– Hát akkor piszkálják meg.
Odamennek. Egy fűszállal megpiszkálják. Aztán bejelentik, hogy a megpiszkált gyík összerándul, de ott marad.
– Agyrázkódás, mozgásszervi bénulással komplikálva. Kapcsolom az ideggyógyászatot.
Már szinte látjuk, hogy az idegorvos legyint, és azt mondja: Üssétek agyon… De nem ez történik. Hosszú fontolgatás után megkérdezi:
– Miben bíztok inkább? A klasszikus kezelésben, vagy kapcsoljak egy pszichoanalitikust?
– Talán inkább azt, akit másodszor mondott a bácsi.
Üde, szívélyes női hang, csupa biztatás: az eset nem súlyos, könnyen gyógyítható. A beteg ugyanis már gyermekkora óta súlyos kisebbségi érzésben szenvedett, s az újabb trauma (mármint a labda, mely a fejére esett) mindent kitörölt a tudatából, ami reá vonatkozott. Mozogni azért nem tud, mert nem tudja, hogy ő gyík. Ezt tehát most újra tudatosítania kell.
– Vagyis, mit kell vele csinálni?
– Megmagyarázni, hogy ő egy gyík.
– Csakhogy nem érti az emberi beszédet!
– Akkor ez a dolog nem énrám tartozik.
– Hanem kire?
– Van itt egy nyelvtudományi csoport, mely kizárólag a hüllők beszédével foglalkozik. De kapcsolhatom a filozófiai munkaközösséget is… Akartok a Jóistennel beszélni?
Hát persze hogy akartak! Az üde hangú analitikusnő megmagyarázta, hogy hetenkint háromszor (hétfőn, szerdán, pénteken) a materialisták tartanak ügyeletet, a többi napon az egy- és többistenhivők, a zen-buddhisták és egzisztencialisták. Ígérni, azt mondta, nem ígérhet semmit, de csodák csodája, mihelyt átkapcsolta őket, maga a Jóisten vette föl a kagylót.
– Mit akartok? Hogy föltámasszam a gyíkocskát? – kérdezte.
– Az lenne talán a legegyszerűbb.
– Na, nem bánom – mondta a Jóisten. – Menjetek vissza futballozni.
Visszamentek. Körülnéztek: A gyík nem volt sehol! Nyugodtan játszhattak tovább. (És, csak úgy mellékesen, a 170-100 ezzel pontot tett arra a századok óta folyó vitára, hogy van-e Isten, vagy nincs.) Ily megbízhatóan, pontosan és lelkiismeretesen dolgozik a Különleges Tudakozó! Illetve, mondjuk inkább: dolgozott!
Szerencsétlen egy ország! Ha valami jól sikerül, tüstént előállnak a békebontók, a szurkapiszkálók, a heccmajszterek! Egy ilyen jómadár egyszer feltárcsázta a 170-100-at, és megkérdezte:
– Hogy ityeg a fityeg?
A központnak torkán akadt a lélegzet. Nem tudta, mitévő legyen; vajon ki tudja ezt? Ide kapcsolt, oda kapcsolt, de sehonnan sem kapott épkézláb választ, míg csak ő maga is bele nem zavarodott. Utoljára már csak szánalmas kattogás és ropogás hallatszott a készülékből… Azóta csak satnyult, sorvadt a Különleges Tudakozó, mely ma már a legegyszerűbb kérdésekre sem tud felelni.
Arra, hogy hány óra, reszkető hang így válaszolt:
– Nem tudjuk.
Szegények elvesztették az önbizalmukat.
Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
