Ilyen, mikor két külön világ találkozik egymással.
A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.
Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.
Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.
EGY SZOBA, VÁLYOGFAL, ZSÚPFEDÉL
A nyanya az ágy szélén ült. Arca csupa bemetszés, ránc, barázda, rovás; csak a fogsora villogott fiatalon. Harminckét gyönyörű foga volt az egri SZTK-ból, vadonatúj.
Kászonyné Kakas Hanna barátságosan rámosolygott, és elébe tartotta a mikrofont. Azt mondta:
– Csak meséljen bátran tovább a kedves néni. Se hangosabban, se halkabban, hanem úgy; mint eddig. Ez a készülék arra való, hogy megőrizze azokat a szép régi történeteket, amiket a kedves néni mesélni szokott.
– Nem kell magyarázni – szólalt meg a fiúunoka, aki egy szál klottnadrágban feküdt a másik ágyon, és egy Olcsó Könyvtár Balzacba volt belemerülve. – Már a tavasszal direktbe közvetítették a nyanyát a televízión.
– Hát akkor tessék hozzáfogni – bátorította a nyanyát Kászonyné Kakas Hanna, és nekem odaszólt: – Légy szíves.
Elindítottam, a magnót. A nyanya minden elfogódottság nélkül, lassú lélegzettel, alig észrevehető palócos tájszólással mesélni kezdett Kiss Puki Bálintról, az öles termetű, mindent bíró patkolókovácsról, akit a hadiki híd alatt, a folyó jegén, halálba kergetett a ludvérc.
– Nem a lidérc? – érdeklődött Kászonyné Kakas Hanna.
– Én ludvércnek tudom, aranyoskám.
– Akkor az úgy is van. Milyenféle dolog a ludvérc, kedves néni?
– Én már elég sokféle ludvércet láttam, aranyoskám. Egyszer ostorszál vékonyságút, amelyik egész üstököscsóvát vont maga után, máskor olyan kicsikéket, mint az egér farka, akkora fényecskékkel a tetejükben, mint a gyufaláng. Melyik milyen. Tegnapelőtt például majdnem akkora ludvérc rohant itt keresztül az udvaron, mint a templom tornya.
– És azt a kedves néni a saját szemével látta? – kérdezte Kászonyné Kakas Hanna.
A nyanya meglepetten elhallgatott, amitől összekoccantak az egri fogak. Rábámult Kászonyné Kakas Hannára.
– Miért? – kérdezte aztán. – Maga talán még nem látott ludvércet, aranyoskám?
– Látni éppenséggel nem láttam – mondta óvatosan Kászonyné Kakas Hanna. – Egész mostanáig azt hittem, hogy az csak a mesében van.
– Hát hol dolgozik maga, aranyoskám? – csodálkozott a nyanya.
– Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, kedves néni.
– Érdekes – mondta fejcsóválva a nyanya. – Pedig az én nagyobbik unokám is oda jár. Mit is tanul Jóskánk? – fordult az ágy felé. – Sose akar az eszembe jutni.
– Kibernetikát – mondta a klottnadrágos unoka, föl se nézve a Betti néni-ből.
Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kövessen minket: Facebook
