Az emberi elme olykor nagyon furcsa trükkökre is képes.
A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.
Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.
Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.
ÉLETBEN MARADNI
Egy nagy politikai pörben mint negyedrendű vádlott életfogytiglanit kapott; ebből hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a tüdején, kit a lelki egyensúlyán.
Ő, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De mikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát. Ettől még sírni is elfelejtett.
Elnézte, hogy küszködik egy parányi morzsával. Aztán a körme hegyével odébb s még odébb gurította a morzsát. E délelőttje azzal telt el, hogy a hangyát körbesétáltatta az asztalon.
Éjszakára bedugta egy üres orvosságosfiolába, és másnap fölmászatta egy gyufaszálra. Hamarosan rájött, hogy a kis állat egy húsfoszlánnyal sokkal könnyebben idomítható, mint morzsákkal; és valóban, a nyolcadik hónap végén két keresztbe rakott gyufaszálon sikerült rákapatnia a hintázásra. Persze, azt a tétova ide-oda mászkálást csak némi jóindulattal lehetett hintázásnak nevezni, de őt ez a teljesítmény is majdnem boldoggá tette.
Amikor letöltötte a harmadik évet, jó magaviseletéért különös kedvezményképpen papírt, írószerszámot és olvasnivalót kérhetett. Ezt ő büszke daccal visszautasította, a hangya ugyanis már gurigázni tudott egy mákszemmel, mely a karácsonyi tésztából származott. De őt ez a mutatvány sem elégítette ki, mert még besorolható volt a hangyai lét határai közé. A másféleség ott kezdődne, ha két lábra tudná állítani… Ez tizennyolc hónapig tartott, de sikerült.
Újabb másfél év múlva diszkréten tudtára adták, hogy rövidesen rehabilitálják, és szabadon bocsátják. Addigra elkészült az ő nagy mutatványa is: a hangya álló helyzetben a magasba dobta és elkapta a mákszemet. Vagyis elmondhatta róla – megint egy kis jóakarattal -, hogy megtanult labdázni!
– Adjatok csak egy nagyítót – mondta a fiainak, sokat sejtető mosollyal, az első otthoni vacsora után. – Van egy betanított hangyám!
– Hol? – kérdezte a felesége.
Forgatták a fiolát. Nézték a nagyítóval, még a lámpához is odatartották, de hiába. És, ami a legfurcsább, ő se látta már!
Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
