Ernest Hemingway egyszerűen mindenhol ott van.
A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.
Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.
Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.
“IN OUR TIME”
– Kérek egy duplát – mondta a fiatalasszony.
– És a kedves vendég? – érdeklődött a felszolgálólány.
– Hát mit igyak – tűnődött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. – Nem baj, ha valami különlegességet kérek?
– Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.
– Én se valami ínyencségre gondolok.
– Ide hallgasson – hajolt hozzá a fiatalasszony. – Ha megint nem fér a bőrébe, hazamegyek.
Két-három hetenkint megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztől, gesztenyék alatt.
– Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.
A pincérkisasszonyhoz fordult.
– Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.
– Szeszes ital?
– Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.
– Attól félek, hogy ez nekünk nincs.
– Ezt el se tudom hinni – mondta a férfi. – Nem lehetne megkérdezni a vezető kartársat?
– Már hogyne lehetne. De előre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt, és minden folyadékot ismerek – mondta a kisasszony, és besietett.
– Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével – mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltűnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szűk cipőt se volt bátorsága kicserélni. – Ha nem hagyja abba, hazamegyek.
– Még nem is mesélt Jugoszláviáról.
– Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.
Már jött a kisasszony. Már messziről mosolygott.
– Azt kérdezi a vezető kartársnő, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.
– Nem, kérem. Sőt, majdnem fekete.
– És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?
– A Gerbeaud-ban.
– Sejtettük! – nevetett egy jót a pincérkisasszony. – Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.
– Várjon csak! – mondta a férfi. – Most jut eszembe, hogy egy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.
– Kockát? – nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. – Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! – kacagott megint.
– Nem lehetne a vezető kartársnőt megkérdezni?
A felszolgálónő elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.
– Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? – kérdezte dühösen a fiatalasszony.
– Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?
– Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinált.
Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetőnő, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. (“In our time” – magyarul, nagyjából: “A kor, amelyben élünk.”)
– Hallom a problémát – mondta udvariasan.
– Kérem, ne tessék belőle kázust csinálni – mondta a férfi.
– Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetűek voltak azok a kockák?
– Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetősen kisméretűek.
Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetőnő azonban komoly maradt.
– Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.
– Nem is olyan fontos – mondta a férfi.
– És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.
– Üsse kő – legyintett a férfi. – Akkor én is kérek egy duplát.
Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
Ha értékesnek ítéli a szerző publikációit, kérjük, támogassa a PannonHírnök munkáját és kövessen minket a Facebookon
