“Ezeket a mai fiatalokat” már régen is elég nehéz volt lenyűgözni.
A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.
Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.
Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.
MAGYAR PANTEON
– Benne volt az újságokban, hogy két hétig zárva tartunk – mondta a múzeum portása a telefonba. – A Szabadságharc Ereklyéi már becsukott, a Liszt Ferenc Szerelmeihez viszont még csak most gyűjtjük az anyagot.
– Hát mit csináljak velük? Ez volt a délutáni program.
– Tessék őket elvinni a Szépművészetibe.
– Ott már voltunk. És gondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éves lányok. Nekik még többet mondanak a tárgyak, mint a világ legszebb festményei!
– Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? – kérdezte a portás. – Ráadásul teljesen egyedül vagyok.
A tanárnő hangja oly csalódottan szólt, hogy a portás egy kis gondolkodási időt kért, s aztán kijelentette, hogy délutánra megpróbál összekaparni egy kis anyagot, ami persze nagyon szegényes és hevenyészett lesz. Katalógus híján be kell érniök az ő kalauzolásával.
Az előcsarnokban csak egy gépírásos cédula volt kiragasztva: Hubauer Sándor Emlékkiállítás.
Az első teremben idősebb Hubauer Sándor bajonettje volt kiállítva, melyet az első világháborúból hozott haza, de ez nem nagyon érdekelte a lányokat. Idősebb Hubauer Sándorné született Süle Mária imakönyvébe is csak épp belepillantottak, pedig ennek az volt az érdekessége, hogy tele volt írva ételreceptekkel. De a következő tárló, melyben már maga Hubauer Sándor volt látható, nyolchónapos korában, anyaszült pucéran, hason fekve, annál nagyobb sikert aratott.
– Jaj, de cukor – sóhajtotta egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.
És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre, lapátkája, talicskája. Egy tejfoga. Himlőoltási bizonyítványa. Egy kis, üvege vesztett szemüvege. (Mint ismeretes, Hubauer Sándor tizenöt éves koráig rövidlátó volt, de ez utóbb elmúlt.)
– Ti is, lányok – jegyezte meg a tanárnő -, járjatok el pontosan az időszakos szemorvosi vizsgálatra.
A következő vitrinben ütött-kopott notesz.
– Hubauer Sándor kora ifjúságától kezdve fillérre följegyezte minden kiadását… Ez pedig egy hímzőgép.
A lányok megcsodálták, pedig csak egy régi típusú, lábhajtásos, Omag gyártmányú hímzőgép volt, nyolcmilliméteres kilengéssel, amelyen – miközben Hubauer hiába küzdött nagyra törő tervei valóra váltásáért – hitvese reggeltől estig dolgozott… Csak e rosszul fizetett munkával, nyolcmilliméteres monogramhímzéssel tudta előkaparni családjának a mindennapit… Áldott emlékű hímzőgép! Nélküle Hubauer sovány portási fizetségéből hogy is tudott volna egy négytagú család kijönni?
– És milyen természetűek voltak azok a nagyra törő tervek? – érdeklődött az egyik tájékozatlan diáklány.
– Sokfélék – mondta a portás. – Az áttekinthetőség kedvéért három csoportba osztjuk őket: gazdasági, politikai és tudományos természetű elgondolásokra.
Sajnos, az idő rövidsége miatt e sokféleségből épp csak mutatóba sikerült valamit összeszedni. Hubauer tudományos munkássága még feldolgozásra vár: annyi bizonyos, hogy a holdrakéta gondolata (az oroszokat messze megelőzve) megfordult a fejében, nemkülönben a napenergia felhasználása. (Ő óriási méretű sztaniolzacskókra gondolt, melyekben a nap energiája, valahogy úgy, mint a sült gesztenye melege, elraktározható.) Ami Hubauer politikai nézeteit illeti, ezekről írásbeli feljegyzés alig maradt fenn, a baráti beszélgetések pedig részben feledésbe merültek.
– Milyen kár! És miben álltak ezek a nézetek? – kérdezte a tanárnő. Rá kellett szólnia a lányokra, mert fecsegni kezdtek.
– Mint ismeretes, Hubauer bátor békeharcos volt. Egyszer, felesége legnagyobb rémületére, öklét rázta a bevonuló német csapatok felé. A katonaságtól megszökött, és hamis papírokkal bujkált: a hetes vitrinben látható “Nyílt parancs” is ilyen ügyes hamisítvány, az aláírás Hubauernétől származik. Vakmerősége hajmeresztő volt; a háború vége felé, hamis papírokkal a zsebében, egy vendéglő kerthelyiségében, mely a detektívek megfigyelése alatt állt, fennhangon kijelentette: “Hitler napjai meg vannak számlálva!” A szomszéd asztaltól oda is néztek.
– Detektívek? – érdeklődött egy lány.
– Szerencsére csupa ismerősök. De Hubauer olyan ember volt, aki ugyanezt mondja akkor is, ha detektívek hallják.
A lányok megborzongtak. Aztán továbbsereglettek a következő tárlóhoz, melyben egy kis játék mozdony állt.
– A “Hazádnak rendületlenül” kombinált spórkassza – magyarázta a portás egy fájó mosollyal, ami annak szólt, hogy egy nagyra törő szellem merész terveiből mindössze egy ilyen ujjgyakorlat maradt fenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt. És még emellett is ott látható a Szabadalmi Hivatal elutasító végzése!
– Mit jelent az, hogy “kombinált”? – érdeklődött a tanárnő.
– Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: “Hazádnak rendületlenül!”
Egy lány pénzt dobott be a mozdonyba. Vártak, de nem hallottak semmit.
– Nem működik – mondta a portás.
– Mindegy – magyarázta a tanárnő. – Ez a találmány nemcsak takarékosságra, hanem hazafias gondolkodásra is nevel.
– És sohasem akadt neki pártfogója? – kérdezte egy lány.
– Soha. Magányosan, meg nem értve öregedett meg.
– Egyetlen terve se valósult meg?
– Ebben az országban? – legyintett a portás. – Nálunk így múlik el egy emberi élet.
Mindenki hallgatott. Meglegyintette őket a nemzeti tragédia szele.
– Ez pedig: Gagarin őrnagy! – mutatott egy színes képre a portás.
– Ismerték egymást?
– Sajnos, nem.
– Kinek a hibájából?
– A találkozás nem jött létre – mondta kitérően a portás. Már csak egy vitrin volt hátra.
– Ez az a Dolgozó Hetijegy, mellyel munkába járt… Hubauer Sándor szerényen és visszavonultan élt, nem kért, nem is várt kiváltságokat. Reggelije: fél liter tej, tíz deka parizer, kenyér.
Körüljárták a tejet, parizert, kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.
Elköszöntek, sorba álltak, kivonultak. Egy hét múlva dolgozatot írtak: “Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson?” Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik; oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról… A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.
De nem baj. Majd egyszer. Majd húsz, harminc év múlva. Majd negyven év múlva. Akkor majd eszükbe jut Hubauer!
Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
