Vajon tényleg újra találkoztak-e, hogy megigyanak együtt egy pohár bort?
A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.
Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.
Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.
PÁRIZS, ISTEN HOZZÁD!
A kofferem nehéz volt, de azért lecipeltem a Rue des Écoles-ig. Ott fogtam egy taxit.
– A Gare de l’Estre – mondtam a sofőrnek.
Még volt időm. A vasútnál rossz lett volna várni.
– Én most hazautazom – mondtam a sofőrnek. – Nem iszik velem egy búcsúpoharat?
– Nekem csak fél gyomrom van – mondta a sofőr.
– Egy pohár fehér bor azért nem árthat.
– Tudok egy helyet – mondta a sofőr.
Koccintottunk, felhajtottuk a bort. Ő is rendelt egy rundót. Mialatt vártunk, megkérdezte:
– Hová utazik?
– Budapestre.
– Milyen ország az?
– Magyarország.
– A németek mellett vagy a németek ellen?
– A németek mellett.
– Nem ideális – mondta.
– Egy csöppet sem – mondtam.
A tulajdonos odahozta a bort.
– A minisztereket kéne kiküldeni a frontra – mondta a sofőr egy kis tűnődés után.
– Bizony – mondtam. – Akkor meggondolnák.
Fizettünk, elindultunk. A Gare de l’Est lépcsőin ő vitte fel a kofferemet. Aztán kezet nyújtott.
– Engem a gyomrom miatt kiszuperáltak – mondta.
– Nagy szerencse – mondtam.
– Magának nincs valami betegsége?
– Nekem nincs.
– Nem baj – vigasztalt. – Két hónap alatt megverjük a németeket.
– Hát, remélem.
– Talán még látjuk egymást egyszer – mondta.
– El se bírom hinni – mondtam.
– Akkor megint iszunk egy pohárral – mondta.
– Azt elhiszem – mondtam.
– A viszontlátásra – mondta.
– A viszontlátásra.
Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kövessen minket: Facebook
