Egy perc Örkénnyel: Perpetuum Mobile

Mikor az ember azt hinné, rájött valami újra, de arcul csapja a valóság.

A rohanó hétköznapokban gyakran előfordul az emberrel, hogy nem marad ideje az olvasásra, hiszen ezt a tevékenységet nem olyan egyszerű beiktatni a napi rutinunkba. Mindenképpen egy sokkal hosszabb folyamatról van szó, mint egy rövidebb sorozatrész – vagy akár egy film − megtekintése, hiszen ezeknek belátható időn belül vége lesz, míg egy regény elolvasása akár több napot is igénybe vehet.

Nos, ha nem akarunk végleg lemondani az olvasás nyújtotta élményekről, de sokszor még egy novella sem fér bele a napi beosztásunkba, arra is van megoldás. Örkény István méltán híres egyperces novellái remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy műveljük magunkat miközben egyben időt is megspórolunk. Ezek az írások kifejezetten rövidek – maximum egy-két oldalasak −, szórakoztatóak, humorosak, sokszor valamilyen váratlan csattanóval a végükön.

Ebben a cikksorozatban minden héten egy másik egyperces írást ajánlunk olvasásra a szerzőtől, amelyek reméljük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak majd.

PERPETUUM MOBILE

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.

– Mit gondoltok, most mennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy aruhája tele lett tetűtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetűtojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.

Azt kérdeztem:

– Mondd, mit csinálsz, Auspitz?

Azt mondta:

– Eszem.

Azt kérdeztem:

– Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:

– Kérlek szépen, tetűtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.

Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:

– Ne beszélj bolondokat, Auspitz.

– Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? – kérdezte.

Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetűt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.

– Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét – mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.

Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

Az egyperces novella forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár

Kultúra | Pannon Hírnök 

Kövessen minket: Facebook


Fritsi Péter

Gyerekkorom óta szoros kapcsolat fűz a könyvekhez, olvasáshoz. Legfőbb életterem a könyvtár. Könyvtárosi munkám mellett újságírással foglalkozom.

Hasonló cikkek