Ellentmondások Moszkva és Washington kapcsolatában

Rendkívül érdekesen alakulnak az amerikai-orosz kapcsolatok az elmúlt években, elsősorban a Trump és Biden kormányok alatt – a másik oldalon a helyzet, ugye változatlan. Gyakran mondjuk Trump az oroszokkal a békés együttélésre törekedett, míg a legutóbbi két demokrata kormány csak a harcokra.

 Trumpot odahaza több ízben vádolták meg nemzetellenes orosz kapcsolatok fenntartásával, azzal is, hogy kampányát az oroszok támogatják. Moszkva pedig állítólag ezt azért teszi, mert nekik az az érdekük, hogy Trump üljön be a Fehér Házba. De vajon tényleg így van? Moszkva számára valóban Trump a jó választás és Biden a legnagyobb ellenség? Erbszt Adrienn geopolitikai elemző világpolitikai jegyzete

 

Obama intenzív Közel-Kelet politikája – amiben, nem mellékesen, jelentős szerepe volt az akkor alelnök Joe Bidennek is – s elődei szintén meghatározó, térségbeli műveletei visszaszorították az oroszokat a régióból, ezzel erős amerikai fölényt alakítva ki. Mindazonáltal a későbbiekben ez a kétséges eredményű amerikai stratégia nyitotta ki újra a kapukat is Moszkvának Iránon és Szírián keresztül. Az amerikai beavatkozásokkal szembeni bizalmatlanság mind a Közel-Kelet országaiban, mind odahaza az Egyesült Államokban, az oroszok előnyére válhatott (az afganisztáni kudarc, a hamis indokokkal megtámadott Irak, a kétes eredményekkel járó arab tavasz, Líbia lebombázása és az Iszlám Állam elszabadulása csak néhány súlyos példa, amit az amerikai külpolitika számlájára is ráterhelhetünk).

Mindez azt eredményezte, hogy az oroszok jelenléte mára néhol elfogadottabbá vált, mint az amerikaiaké. Obama alatt az oroszok átvették az irányítást Damaszkusz fölött, az oroszágban található ISIS csoportok jelentős részét sikeresen megsemmisítették, s megépítették a posztszovjet térségen kívüli egyedüli, külföldi katonai bázisukat, meleg tengeri kikötővel Szíriában. Ezzel párhuzamosan az amerikaiakat partvonalra helyezték, s elkaszálták a Nyugat azon szándékát, hogy megbuktassák a Bassár el-Aszad vezette alavita rezsimet.

Irán is egyre erőteljesebben orosz befolyás alá került az egymást váltó, amerikai elnökök Teheránnal szót érteni nem tudó politikája miatt. Ma pedig Moszkva Iránon és Szírián keresztül próbálja érdekeit érvényesíteni akár Irakban, akár Jemenben, Líbiában, vagy éppen Egyiptomban. Trump alatt tovább szilárdult az orosz jelenlét a Közel-Kelet kietlen vidékein, s egyelőre a Biden kormány sem tesz ez ellen nagyobb erőfeszítéseket. A Biden-adminisztráció meglehetősen halvány tintával írt Közel-Kelet stratégiával rendelkezik, markáns vonalvezetést nem tapasztalunk, s mindez a Kreml számára egyelőre kedvező hatású sőt, a térség középhatalmainak is saját nemzeti törekvéseik elérésében.

Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy az Obama-Biden adminisztráció alatt kezdődött meg a véres ukrán szakadás, azonban figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy a 2013-as „majdani” eseményekre az oroszok mesterien ráhúzták a Krím elcsatolásának tervét, továbbá a donyecki és luganszki régiók polgárháborús állapotai sem a békés nyugati integráció útját kövezték ki Kijev számára. Moszkva Obama alatt elvesztette az instabil, függetlenedése óta orosz és nyugatbarátságtól pepita politikával rendelkező Ukrajnát, helyette kapott egy kilátástalan háborúban vergődő, gazdaságilag, földrajzilag olyannyira megosztott államot, mely ebben a formában sem NATO, sem EU tagságban nem bízhat valójában.

Ukrajna a Szovjetunió szétesése óta – akár Moszkva-barát, akár Nyugat-barát kormánya volt – folyamatosan távolodott „nagytestvérétől”, ezt figyelembe véve mindenképpen relatívvá válik az az orosz veszteség, amit a 2013-2014-es kijevi kormányváltás eredményezett Moszkvának. Putyin lecsapta a Krímet az ukránok ( és a Nyugat) kezéről, most pedig lassan ugyan, de sorra kebelezi be a gazdaságilag és stratégiailag legfontosabb régiókat: Donyeck, Luganszk, Herszon, Zaporozsje, s a folyamatot tekintve hamarosan Harkovot, Dnyetropetrovszkot és Odesszát is elérheti a „visszaoroszosítási művelet”.

S igen, itt mondhatjuk, hogy Biden határozottan kiáll Ukrajna mellett. Ám teszi ezt úgy, hogy még a háború kitörését megelőzően tett nyilatkozataiban, jóformán engedélyt adott Putyinnak a területek megszállására. Egy az egyben kimondta, hogy az USA nem lép be a háborúba, ha arra sor kerül, s az orosz behatolások mértékétől függően kiszabott szankciókkal kívánja mindössze fékezni a Kreml étvágyát: kis behatolás – kis szankciók, nagy behatolás – nagy szankciók. Putyin számára ez inkább hangozhatott jóváhagyásnak, mint visszatartó fenyegetésnek, s a gyakorlat is ezt támasztja alá. S az sem csoda ennek tükrében, hogy a tavaly decemberi Biden nyilatkozatokkal az ukrán vezetés sem volt elégedett, ahogy a Nyugat támogatását is kevesli a háború kitörése óta.

Biden az oroszok ellen hangolja az Európai Uniót, Nagy-Britanniát, s harcoltatja az ukránokat némi fegyverpénzen, de ennél tovább nem megy. Oroszország – bár hónapokig olvastam számos magyar és nemzetközi sajtó felületén, hogy mindez bekövetkezik – nem ment csődbe, egyértelműen nehéz időket él meg, de a büntetést kiszabók maguk is. Abszolút győztesekről, vagy vesztesekről nem beszélhetünk sem az amerikai, sem az orosz oldalon, inkább relatív eredményekről számolhatunk be, s jobb híján ez is elfogadható, főleg, ha olyanok is vannak, akik egyelőre szinte csak veszítenek a Nyugat-Kelet összefeszülésén: az európai államok, vagy az éhezés veszélyével még inkább szembenéző afrikai országok.

Azt is látni kell, hogy a nagy verbális és szankciós zivatar közepette mintha kevéskének bizonyulna a felszámolandó orosz kár, legalábbis úgy tűnik ahhoz kevés, hogy leállítsák az ukrajnai hadműveletet, vagy engedjenek Európának az oroszok. Több mint fél éve nem hozták meg a szankciók a várva várt eredményeket, ám ez az idő arra viszont már elég volt, hogy számos kiskapu kiépüljön, vagy némely szankciókon enyhítsenek a zsákutcába vezetett, dölyfös brüsszeli bürokraták. Ukrajna közben menekül, menekít. Területeit vagy orosz tankok szántják, vagy kínai és amerikai befektetők teszik magukévá. Lakossága Nyugat-Európa menekülttáboraiból várja melyik futószalaghoz, vagy mosogatótálcához válogatják be őket, Oroszországba menekült honfitársaikat pedig arra próbálják ösztönözni, hogy az elnéptelenedett, zimankós, távol-keleti területekre menjenek dolgozni, és kezdjék el benépesíteni ezen, Kínától féltett földeket.

Mindeközben az USA és Oroszország az elengedhetetlen területeken tovább üzletelnek: például a mezőgazdaság jelenkori alapját adó műtrágya, vagy az atomerőművek működéséhez szükséges urán kereskedelme továbbra is zajlik. Az olaj-, és gázárak a magasban, hatalmas bevételeket generálva az őket árusító országoknak; megint csak példaként az Egyesült Államokat és Oroszországot hozhatjuk. Ez idő alatt pedig egy meglehetősen furcsa háború zajlik Ukrajnában, ahol a közvetlenül, vagy közvetetten szembenálló felek kereskednek egymással, vásárolnak, eladnak, üzletelnek. Elég, ha csak a hetekben középpontba került Barátság kőolaj-vezetékre gondolunk, melynek köszönhetően Moszkva pénzhez jut a Nyugattól, Kijev pedig a tranzitért az oroszoktól. Elgondolkodtató minden esetre, hiszen nem gyakori a történelemben, hogy az ellenséges felek a frontokon gyilkolják egymást, míg a háttérben kereskednek egymással.

Donald Trump többször is úgy fogalmazott, hogy az orosz invázió “soha nem következett volna be”, ha még ő lenne az elnök. Arra azonban egyértelmű magyarázatot nem ad, hogy miért nem. Azzal semmi esetre sem lehet vádolni Trumpot, hogy elnöksége alatt elhanyagolta volna Ukrajnát, hiszen ez idő alatt is egyre nőtt az amerikai katonai jelenlét az országban számos helyszíni együttműködésen keresztül. Az akkori amerikai adminisztráció épp úgy kooperált a kijevi vezetéssel, mint Obama, vagy most Biden, tehát nem valószínű, hogy arra gondolt a volt republikánus elnök, hogy azért nem következett volna be a mai háború, mert az amerikaiak feladták volna kelet-európai érdekeltségeiket az oroszok kedvéért.

Mindazonáltal olyan szavak is elhangzottak Trump szájából, hogy Ukrajnának alkut kellett volna kötnie a háború megelőzése érdekében, például lemondani a NATO tagságról, illetve területeinek egy részéről. Ez jelentheti, hogy a volt elnök továbbra is kitart azon törekvései mellett, hogy az amerikai költségvetés szempontjából túlzott kiadásokkal járó NATO helyett inkább Kína megfékezésére fordítaná az amerikai erőforrásokat. A republikánusok soraiban azonban számos olyan hang is fellelhető, melyek intenzívebb amerikai beavatkozást sürgetnek Ukrajnában, visszaidézve az ifjabbik George Bush vezette adminisztráció harcias szellemét.

Trumpot a demokrata kézben lévő, fölényes helyzetű médiákban sokszor ellehetetlenítik feltételezett orosz barátsága miatt, míg a republikánusok inkább a Biden adminisztrációt vádolják azzal, hogy politikájukkal az oroszok kezére játszanak Ukrajnában. Világosan látszik, hogy az amerikai belpolitika egyik fő témája maga Oroszország: akit jobban sikerül oroszbarátsággal megvádolni, azt fogja kevésbé támogatni az oroszok ellen történelmileg beoltott lakosság. Ez pedig az elnöki székbe kerülhet, s feltételezhetjük, hogy ezt a Kreml is nagyon jól tudja. Számos olyan nézet látott napvilágot, hogy ahogyan a 60-as években a polgárjogi mozgalmat a Szovjetunió, a Black Lives Matter mozgalmat is az orosz titkosszolgálat támogatta, ezzel elérve a gyengítő hatású, társadalmi megosztottságot a nagy riválisnál. Ha ebben a feltételezésben rejlik némi igazság, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy a BLM tüntetési hullám jelentősen gyengítette Donald Trump esélyeit a választásokon, s ezzel egyenes arányosan növelte a demokraták szépkorú elnökéét.

Az orosz külügy szerint az amerikaiak érdeke, hogy elnyúljon a háború Ukrajnában, azonban összességében Moszkvát sem hajtja a tatár, hiszen minél inkább romlik az európai gazdaság helyzete, minél hidegebb van és minél drágábbak a fosszilis energiahordozók, annál jobb tárgyalási pozícióba kerül. Már most számottevő bevételekkel rendelkeznek a kőolajból és a földgázból, s a nemzetközi energetikai elemző intézetek szerint az elkövetkezendő időszakban várhatóan még tovább emelkedik mindkét fosszilis energiahordozó piaci ára. Ez minden szankciót figyelembe véve is pozitív fejleményt feltételez a költségvetésében igencsak az energiahordozókra támaszkodó orosz kormánynak.

Természetesen világos, hogy a kép egyik oldalon sem fekete, vagy fehér, minden félnek számolnia kell veszteségekkel és nyereségekkel is, itt elsősorban az arányok alakítják majdani, a háború lezártával kialakult pozícióikat. Egy biztos, igen furcsa háborúnak vagyunk megélői, szokatlan magatartású résztvevőkkel, s talán a mondás itt többszörösen is igazzá válik: Nem minden arany, ami fénylik. Értve ez alatt Moszkva viszonyát a Trump, vagy Biden adminisztrációhoz, illetve az ukrajnai háború mögött érzékelhető, nagyhatalmi összjátékokról árulkodó ellentmondásokról.

S hogy ebben a nagyhatalmi tusakodásban milyen szerepe lehet Ukrajnának, vagy éppen Hazánknak, arról kedves íróm, Gárdonyi Géza egyik gyermekeknek szánt, ám felnőtteknek is tanulságos meséje jut eszembe. A pinty és a ponty szócsatája a ponty értelmetlen halálához vezet; a kis pinty gúnyolódására a ponty mérgében kiugrik a vízből, hogy lecsapja a madarat a faág biztonságos magaslatáról, ám e helyett a szárazföldön landol. A magyar író elmés párbeszéddel zárja a mesét:

– Látja, kár ez az izgalom – sajnálkozott tovább a pinty. – Még évekig eléldegélhetett volna a vízben nyugodtan.

– De a jó hírnevem! – lihegett alig hallhatóan a ponty. – Legalább a pontyok becsületéért halok meg.

– Ugyan, jelent ez valamit a világ folyásában, ha egy kis pinty azt mondja egy pontynak, hogy sárgombóc?

 

Amennyiben tetszik a tartalmak sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon!

 


Erbszt Adrienn

Geopolitikai, külpolitikai kutatások és elemzések magyar szemmel, közérthetően a PannonHírnök VilágTükör rovatában.

Hasonló cikkek