A világban zajló gazdasági, biztonságpolitikai, diplomáciai eseményeket tekintve nagyjából mindenki számára világossá vált, hogy az orosz-ukrán háború mögött sokkal több szereplő áll szemben egymással, mint a két szomszédos, valaha testvérnemzetként élő ország. Talán ma már azt is bátran kijelenthetjük, hogy a háború tovább gyűrűzött a kijevi kormány fegyver-, média- és pénzügyi támogatásával az Európai Unió és Oroszország közé, sőt a teljes angolszász világ is felsorakozott a láthatóan csak eszközként használt, ukrajnai vezetés mögé, kezdve Washingtonnal. Mindezekből világossá válik az is, hogy ki tartozik ma az Egyesült Államok szövetségi rendszerének stabil alapmagjába; nincs új a nap alatt ezen a fronton: Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, az Európai Unió, Japán és Dél-Korea mindenképpen. Mire készülhet Európa és benne Magyarország? – Erbszt Adrienn geopolitikai elemző külügyi elemzése
Azonban az már kevésbé megfogható, ami a másik oldalon és a két fél közti „senki földjén” tapasztalható. Legyen szó a kínai-orosz, a pakisztáni-kínai, az iráni-orosz-kínai, indiai-orosz, török-orosz, arab-orosz-kínai kapcsolatokról, az egyéb ázsiai, afrikai és dél-amerikai, újonnan kiépülő külkapcsolatokról. S véleményem szerint ez utóbbi felvetés az, ami nagy sebességgel és látványos fordulatokkal felborította a néhány évtizede stabilan működő, amerikai, egypólusú, globális berendezkedést. Meglepetést ma nem a hagyományosan nyugati szövetségi rendszerbe tartozó országoktól várhatunk, az ő hovatartozásuk – ha az nem is túl komfortos a számukra sokszor – változatlan. Azonban mindenki más – aki nem tartozik bele teljesen a Nyugat alkotta formációba – mintha kezdene kibújni az amerikai hegemónia vigyázó szeme alól, s ki-kikacsintgat más világ berendezkedést támogató országok irányába.
Titokzatos kapcsolatok vetették meg a lábukat Ázsiában, illetve kontinenseken átnyúlva, Kína és Oroszország részvételével a világon szerte. Az USA, Oroszország és Kína mögött sorakozó ambiciózus hatalmak – mint India, Pakisztán, Törökország, Szaúd-Arábia, Brazília, Argentína, illetve más afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok – egyre inkább a multivektorális külpolitika kiépítésére törekszenek, ha lehet kerülve az egyirányú elköteleződést, vagy ellenségeskedést bármelyik potenciális nagyhatalommal. Rendkívül dinamikusan építik kapcsolataikat egymással és a nagyhatalmakkal, sokszor fittyet hányva a jelenlegi világvezető szuperhatalom elvárásaira. Mindezzel megteremtettek egy rugalmasan táguló-szűkülő, kapcsolatihálókra épülő stratégiát a külpolitikában, s ezzel számtalan kaput nyitottak ki a maguk számára, melyeknek köszönhetően egyre kevésbé függnek egy-egy nagyhatalomtól.
Ezzel a rugalmas rendszerrel, ha párhuzamba állítjuk az egykor újító szellemületű, liberális-kapitalista nyugati szövetségi rendszert, azonnal megállapíthatjuk, hogy az sokkal merevebb lett mára. A döntéshozatali mechanizmusok, a diplomáciai kapcsolatok, a gazdasági, energetikai, kulturális, pénzügyi kapcsolatok diverzifikálási kísérletei rendkívül sok akadályba ütköznek, melyeket a Nyugat vezetése gördít kötelező jelleggel szövetségesei elé. Ezt teszi többek között szigorú szabályaival, szankcióival, indítványaival.
Ez a merev, elvárásokra épülő rendszer a nemzetközi mechanizmusok kiépítésében, a szövetség tagjainak önnön gazdaságát, diplomáciai lehetőségeit, biztonsági helyzetét teszi sokszor versenyképtelenné a rugalmasabb döntési mechanizmusokat támogató, legkevesebb elköteleződésre törekvő országokkal szemben. Mindez kedvező lehetőségekkel is járt például Európa számára, hiszen hosszú évtizedeken keresztül ez a rendszer garantálta a békét és a fejlődést földrészünkön a II. Világháborút követően. Az elmúlt években azonban valami megváltozott, egyre több negatívummal is szembe kell néznünk önállótlan politikánk miatt.
Felismerve az USA hanyatlását, s az új nagyhatalmi aspiránsok tényleges megjelenését, az említett feltörekvő középhatalmak egyre kevésbé mutatnak hajlandóságot az elköteleződés irányába. Nyilvánvaló, hogy az amerikai külpolitika megosztó tevékenysége súlyos következményekkel járt a világ számos pontján – s ez markánsan megkérdőjelezi pozitív hatásait is – de a közeli évtizedekben elsősorban a Közel-Kelet, illetve a terjedő terrorizmus révén az afrikai és európai térségben okozott látványos katasztrófát.
Mindez komoly újra tervezést vont maga után az olyan – elsősorban az USA irányába elkötelezett – országok részéről, mint Szaúd-Arábia, vagy Törökország. S ez a folyamat egyre fertőzőbb; a kérdés, hogy érdemes-e az amerikai világvezetés egyeduralmát támogatni teljes mellszélességgel, nem csak az ázsiai országok vezetőinek fejében merül fel, hanem Dél-Amerika olyan Washington-barát országaiban is, mint Brazília. Ma már Európa nemzetállamai sem bizonyosak abban, hogy jó helyen állnak a világ csatatérfelein (ha egyáltalán muszáj valamelyik oldalon állni). Európa szerte összecsap a szuverén európai/nemzeti elképzelés az amerikai utat járó Európai Uniós elit küldetésével.
Sokan természetesen a magyar miniszterelnökre hárítanak minden nemzetállamokat éltető hangulatkeltést, azonban érdemes elolvasni ezt a 2021-es Macron idézetet, főleg, hogy őt sokan a globalizmus hívének szeretik beállítani: „Soha nem engedhetjük, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor Amerika döntéseitől függünk, mert bármilyen demokratikus amerikai döntést amerikai belpolitikai megfontolások és amerikai nemzeti érdekek vezérelnek, s így nem lehet pontosan ugyanaz, mint egy európai döntés – különösen a saját szomszédságunkkal kapcsolatban!” 2022-re ez a mondat életre kelt teljes valójában. Az világosan látható, hogy a nem európai érdekeket szolgáló amerikai katonai döntések, mint Líbia, vagy Irak inváziója, kifejezetten romboló hatással magára Európára voltak – természetesen a térséget követően – s nem az Egyesült Államokra.
A világot ma sújtó folyamatokat elnézve az európai döntéshozók a nagypolitikai, gazdasági és nemzetbiztonsági kérdésekben sokkal maradibbak, mint az említett, új generációs középhatalmak. S e maradiságot tovább lassítják az Európai Unió mérhetetlenül lassú, túlpolitizált bürokratikus mechanizmusai. Ezen felül a belső, ügyek mentén, illetve globális kérdésekben tapasztalható megosztottságot, tovább növelik a külső érdekeket kiszolgáló politikai és gazdasági erők, legyen szó Washingtonról, Moszkváról, Pekingről, vagy éppen Ankaráról. Világos, hogy ennyi nemzetet, ennyi kulturális, történelmi, gazdasági, politikai háttértörténettel nehéz egy mederbe terelni, s ez kifejezetten előnyös helyzetet biztosít minden külső erőnek saját érdekeik érvényesítésére, s ezáltal sokszor az öreg földrész világban betöltött szerepének gyöngítésére is.
Ma a többi meghatározó amerikai szövetséges helyzete sokkalta jobb, mint Európáé. Japán része az amerikai szövetségi rendszernek elsősorban befuccsolt II. Világháborús szerepvállalása miatt, illetve a Kínától és Oroszországtól való folytonos tartása miatt. Természetes, hogy kiállt az Oroszország elleni szankciók szükségessége mellett. Továbbá nem véletlen, hogy az 1945 után az akkori Szovjetunióhoz került Kuril-szigetek legdélibb, három szigetének visszacsatolási vágya is most, amikor az oroszok minden figyelme szinte Ukrajnára összpontosul, erősödött ki Tokióban. Természetesen Dél-Korea a fenyegető északi testvér miatt szintén rászorul a komoly visszatartó erővel bíró amerikai hadsereg támogatására.
Ausztrália a Csendes-óceáni térségben egyre intenzívebben aggódik a kínai befolyás növekedésétől, nem véletlen, hogy a tavalyi évben a QUAD (USA, Japán, Ausztrália, India) mellett az új angolszász nukleáris katonai szövetség tagjává is vált. Az AUKUS (Ausztrália, Egyesült Királyság, Egyesült Államok) elsődleges célja a kínai katonai feltörekvés visszaszorítása a régióban. Érdemes még Kanadát megemlíteni, földrajzi közelsége mellett jelentősen összefonódott gazdasága (NAFTA) az Egyesült Államokkal, továbbá az energetika terén is szoros az összekapcsolódás, s ez sokszor előnytelen helyzetet is teremt Kanada számára, mivel nagymennyiségű erőforrásait kénytelen az észak-amerikai piacokon számottevő nyereség nélkül árusítani. Egy közös pontot az említett, négy amerikai szövetséges esetében ki kell emelni; számukra rendkívül kedvező hatásai vannak az amerikai (katonai) szövetségnek, s számos washingtoni bakinak (közel-keleti fiaskók egy része, tömeges migráció, ukrajnai háború) csak távoli szemrevételezői. Nem így Európa.
Az ukrán-orosz, vagy inkább Nyugat-Moszkva közt dúló és egyre terjedő háborút úgy tűnik mindenki igyekszik a számára legjövedelmezőbb módon kezelni, ez azonban nem mondható el az Európai Unióról. Az olcsó, stabilan kiépített, orosz energia veszélybe került, hiszen – bár csak arról vitáznak Brüsszelben, hogy az Unió bojkottálja-e az orosz energiahordozókat – azonban arról se feledkezzünk meg, hogy mi történik, ha maguk az oroszok zárják el ma-holnap az ipart és a lakosságot éltető gáz és olajcsapokat. Látjuk, hogy India, Kína, vagy Pakisztán is kifejezte hajlandóságát az olaj, szén és gáz felvásárlására, s a lengyel és bolgár eset sem ígér semmi jót. Nem biztos, hogy az Európai Unió országainak mindenben ugyanaz az érdeke, mint az Egyesült Államoknak, vagy Nagy-Britanniának, akik rendelkeznek saját energiaforrásokkal. A háború sem az amerikai, vagy brit partok közelében dúl, számunkra Közép-Európában sokkal veszélyesebb forgatókönyvek lehetnek, s nem csak gazdaságilag.
Sajnos egyelőre úgy tűnik, ma sem hazudtolja meg magát az Európai Unió önállótlanságában. Ahogy eddigi külpolitikájában, a migrációs krízis kezelésében, technológiai, vagy védelmi kérdéseiben nem tudott önálló, saját érdekeket figyelembe vevő döntéseket hozni, úgy a jelenlegi ukrajnai háborúban is kockára viszi saját gazdasági, energetikai, s ami a legrosszabb; biztonsági státuszát a szövetségi rendszer más, erősebb és hangosabb tagjai miatt.
Az olyan öncsonkító lépések, mint az orosz energiahordozók időelőtti bojkottja (hiszen abban minden szakember – nem politikus! – egyetért Európában, hogy hosszú évek kidolgozott stratégiája szükséges az orosz energiahordozók importjának leállításához), nem lehet valós európai érdek. Azonban van, akinek kifejezetten jól fog jönni a döntés, hiszen az amerikai cseppfolyósított gázzal szemben eddig a fő ellenérv a jóval magasabb ár volt. Ez egyfelől a kiépítésre váró, rendkívül specifikus infrastruktúra miatt van, másfelől a szállítás és a cseppfolyósítás és visszagázosítás során kárba veszett gáz miatt alakult ki. Mára azonban amerikai nyomásra sikerült a nyugati országok java részét lebeszélni az ugyan nagy időintervallumra kötött, de emiatt rendkívül kedvező áru orosz hosszútávú gázszerződésekről, emiatt az európai gáztőzsdéken zajlik elsősorban a vásárlás.
Az Északi Áramlat-2 vezeték körüli amerikai-német-orosz ellentétek és a világjárványt követő újra nyitás következtében némi manipulációt érezhettünk már tavaly ősszel a gázpiacokon, aminek következtében közel tízszeres árig emelkedett a gáz ára. Ennek gazdasági és politikai hatásait fölösleges tárgyalni, világos, hogy kedvezőtlen a vásárlóknak. Mindazonáltal azt látni kell, hogy ma már a tőzsdei árak olyan magasak, hogy lassan már megéri leszerződni az LNG terminálok kiépítésére és az amerikai cseppfolyósított gáz vásárlására. A már meglévő európai vezetékrendszerek Oroszországból és az olcsón elérhető orosz energiahordozók akadálya így félre lett gördítve.
Feltűnő, hogy a legintenzívebb hergelés az ukrajnai háborúban való Európai Uniós részvételre ma – az elegánsan távozott – Nagy-Britanniából, és a több ezer kilométerre fekvő Egyesült Államokból érkezik. Mindezt pedig teszik azért az Ukrajnáért, akit mind a mai napig nem voltak képesek felvenni egy védelmi szövetségükbe sem, pedig legkevesebb nyolc évük volt rá, de inkább több. Ma Európában egyre kaotikusabb légkör kavarog, nyugati szövetségeseink a háború felé tolnak minket, a brüsszeli vezetés szintúgy, a nemzetállamok, ha éppen nem egymásnak, vagy belső politikai ellenfeleiknek esnek, akkor próbálnak polkorrekt módon kisiklani a háború alól. Teszik mindezt úgy, hogy elkerüljék az oroszbarát, vagy ukrán ellenes jelzőket, azonban félő így nem fog menni.
A viharfelhők ma újra gyűlnek Európa felett, s úgy tűnik a színfalak mögött senki sem a szövetségesünk, a gyengülésünk sokak számára kedvező lenne, beleértve úgynevezett szövetségeseinket is. Ma az ukránokat terítették ki a terepasztalra, de valóban hiszünk abban, hogy a magyarok, szlovákok, románok, németek nem kerülhetnek fel ugyanerre a harctérre? Ismét egy Macron idézet, mellyel zárnám is az elemzésem: „A földrajzunkat nézve, amikor Oroszországról van szó, a nagy különbség Amerikával szemben az, hogy mi egy térségen osztozunk vele, s bennünket nem választ el egy óceán tőle. A szankciók és ellenszankciók ugyanannyiba kerülnek nekünk, ha nem többe, mint az oroszoknak – mármint nekünk európaiaknak, nem mindenkinek.”
Amennyiben tetszenek a külügyi és geopolitikai elemzések hírcikkek sokszínűsége, kérjük szánjon még ránk pár percet és támogassa a PannonHírnök szerkesztőinek munkáját és kövessen minket a Facebookon
