Extravagáns, ugyanakkor bensőséges – Bál a Savoyban a Miskolci Nemzeti Színházban

Ábrahám Pál revüoperettjének (jazzoperettjének) zenéje „különös ízű, csípősen modern, lefokozottan érzelmes, visszafojtva erotikus, ritmus-villamossággal telített” mondja az 1960-as Operettek könyve. S valóban, ma is friss, nagyhatású, dalai közül több mindmáig világsláger.

Láttam Berlinben, nagyszabású, extravagánsan meglepő produkcióban, láttam Tallinnban, inkább kamara-jellegű előadásként, tánckar nélkül, s mindkettő erényeit megtaláltam Miskolcon, ahol a két felfogás mintha ötvöződne. Méghozzá oly módon, hogy a konzervatív ízlésű operettkedvelők sem éreznek csalódást, s az újításokra fogékony közönség (más megközelítésben az idősebb és fiatalabb korosztály) sem érzi, hogy nem kapta meg, amire várt.

A látványvilág, Cziegler Balázs egyszerű, letisztult elemekből építkező, elegáns díszlete, Kovács Andrea jelmezei már megalapozzák a címben említett kettős érzést. Operettet általában úgy nézünk, hogy minden, amit látunk vonzó, nagyon kedves mese – de nem több annál. A miskolci Bál a Savoyban azzal több, hogy a nagyon könnyednek ható, magukkal ragadó részletek közben is érződik: igenis komoly emberi érzések, sorsok tárulnak elénk. Ezért azután bár a mi körülményeink és lehetőségeink nagy valószínűséggel soha nem fordulnak olyanra, hogy a nagyvilági hölgyek és urak társaságának tagjai lehessünk, részt vehessünk például a Savoy nagyszabású bálján, nem téveszt meg a csillogás, gondjaik, félelmeik, örömeik ugyanolyanok, mint magunknak, nem irigyeljük őket, sokkal inkább érzünk együtt velük.

Szőcs Artur (Lord Henry) azt sejteti, hogy a barátai által veszedelmes nőcsábászként ismert és elkönyvelt időszaka inkább keresés, felkészülés volt a megtalálni vágyott igazi szerelemre, a méltó társ oldalán való megállapodásra. Bordás Barbara (m. v.), Madeleine, a megtalált társként, feleségként személyiségéből fakadó tiszta egyszerűséggel, hűséggel áll mellette. S amikor a múlt kísérteteként megjelenik La Tangolita – Varga Andrea -, mindketten összezavarodnak bár, de Lord Henry is csak ímmel-ámmal, őszinte akarás nélkül vesz részt a visszatért múlt idézésében és Madeleine sem hiszi szíve mélyén a férje hűtlenségét. Varga Andrea brazíliai táncosnője könyörtelenül behajtja, ami a kötelezvény értelmében neki jár, miközben kicsit elidegenedve vesz részt a maga kiharcolta szituációban, filozofikus távolságtartással – ki gondolná éppen egy brazil táncosnőről – és iróniával szemlélve az életet.

Két olyan jelenet van, amelyekben megvan a veszély, hogy a – nyugodtan mondhatjuk – már bohózati szituáció túlzásokra ragadtasson. Mindkét esetben sikerült elkerülni. Az egyik, amikor Lord Henrynek barátja, Musztafa bej segítségével valahogyan indokolnia kell, miért kénytelen magára hagyni feleségét a nászútjukról éppen visszatérve az első éjszakán. A Lord küzd felesége iránti érzelmei és Tangolita iránti kötelezettsége ellentmondásának feloldhatatlanságával. Musztafa azonban szabad, de éppen azon ügyködik, hogy szabadságát feladhassa. Mindenáron ott kell lennie a bálban, ahol majd találkozhat a kiválasztottal. Bevet tehát mindent. Rózsa Krisztián úgy oldja meg ezt a fergeteges jelenetet, hogy energiabombaként animálja önmagán kívül a közönség nevetőizmait is, de a fentebb említett buktatót elkerülve a magán uralkodni alig tudó ember őszinte izgatottságát érzékeljük. A kiválasztott hölgy nem más, mint Miss Daisy Parker – Czvikker Lilla nagyon intelligens, határozott, habozás nélkül célra törő fiatal hölgye a kislányt is őrzi magában.

Van még egy fontosabb szereplő. Feczesin Kristófot figyelve Jacob Wilson ügyvéd megformálójaként először arra a kedves gesztusra gondoltam, hogy a társulattól oklevelet kapott első operett-szerepe alkalmából, elismerve, ezentúl nagyoperettekben is szerepet kaphat. Most már mi nézők is tanúsíthatjuk ezt. De volt még egy gondolat, ami ott motoszkált bennem, s meg is erősödött: mintha egy Szép Ernő darabból jönne ez a fiatalember, nagyon érzékeny, naiv hittel teli, még akkor is, amikor fékeveszettül bolondozó táncot jár. A már említett két veszélyes jelenet közül a másiknak (a szeparéban) is ő az egyik résztvevője.

Valamennyi többi szereplő lehetőségeit jól kihasználó, színes karaktert teremtett, emeljük ki közülük is Kerekes Valériát!

Az előadás nem szűkölködik meglepő elemekben. Szövegbeli utalások („Egy küszködés az ember élete” – az Én és a kisöcsém című operettből), zenei idézetek, Bizet Carmen című operájától a Csárdáskirálynőn át Kazal László Cipzár című kupléjáig, Charlie Chaplin megjelenése, Daisy érkezése a Savoy tetőteraszára… Szőcs Artur dramaturg és rendező az eklektikából élvezetes egységet teremtett. Az időutazás jelenete (videó, látvány: Hajdufi Péter) pedig számomra azt mutatta, mennyivel szegényesebb a mai nagyon leegyszerűsödött, ugyanakkor harsány zenei (is) világ és ízlés, mint például Ábrahám Pálé. Szerettem, hogy itt elhangzottak azok a dalok, amelyeket egyébként ki-kihagynak (How do you do du, Ma pezsgő pukkan, pezseg a vér)… Operettről lévén szó, természetesen a produkció egyik legfontosabb alkotóeleme a zene, amelynek magas színvonalú megszólaltatója a Miskolci Nemzeti Színház zenekara és énekkara volt, ezen az estén Philippe de Chalendar vezényletével. Revüoperettről lévén szó a produkció nagyon fontos alkotója a tánckar. A Miskolci Balett remekül teljesített a látványos revüképekben, s ne feledjük megemlíteni azt sem, hogy a nem táncos szereplők is megtanultak a Bál a Savoyban kedvéért szteppelni és senki sem gondolta volna a nézőtéren, hogy eddig nem tudtak. (Koreográfus Kocsis Andrea és Lukács Ádám, sztepp koreográfus Hajdu Anita)

Személy szerint nekem nagy kedvencem a Bál a Savoyban, nem volt kétséges, hogy a járvány második hulláma ellenére látnom kell, vállalva a távolsági tömegközlekedést – ugyanakkor ez a helyzet magyarázza, hogy a két szereposztásból csak az egyiket tudtam megnézni, holott illendő volna mindkettőről szólni – ezért Eperjesi Erikától, Harsányi Attilától, Papp Endrétől elnézést is kell kérnem, de Gálos Mihály Samu fotóin ők láthatók.

 

Juhász Ferenc

fotó kredit: Gál Samu


Hasonló cikkek